A hitből kimondott "mégis" (I.)

"De én mindenkor veled vagyok. "  (Zsoltár 73, 23) 

Sok mindent nehéz összeegyeztetni Isten szeretetével. Itt lesz nyilvánvalóvá, hogy kiben mi lakik. Egy orvosnak meghalt a felesége és két kiskorú gyermeket hagyott hátra. "Mindeddig bizonytalan voltam benne, hogy van-e Isten, de most már biztosan tudom, hogy nincs. Ha volna, nem követne el ilyen kegyetlenséget" - mondta. - Egy asszony hírt kapott, hogy a férje eltűnt. Évek múltak és nem hallott róla semmit. Elhatározta: "Addig nem megyek templomba, míg a férjem haza nem jön." A háború borzalmait átélő emberek közül sokan eldobták hitüket. Ha volna Isten, nem tűrné az ilyet" - mondják. Ilyenkor derül ki, hogy nem is volt Istennel semmi kapcsolatuk azelőtt sem. Alapjában véve idegenül és bizalmatlanul álltak vele szemben. Csak magukra gondoltak és azt hitték, Isten azért van, hogy kívánságaikat teljesítse és elképzelt boldogságukat megadja. Az ilyen ember elfelejti, hogy a teremtménynek elkötelezettségei vannak Teremtőjévél szemben. Az a véleménye, hogy Isten köteles számára megnyugtató körülményeket teremteni.

Isten hívő gyermekei azonban nem vesztik el bizalmukat akkor sem, ha várakozásuk és kívánságuk ellenére történnek is a dolgok. Nem hagyják abba a neki való szolgálatukat, mégha látszólag keményen és kegyetlenül bánik is velük. Isten szeretetét a lelkük megmentésében tapasztalták meg. Isten Jézusban nekik adta a szívét és ők is odaadták a magukét. Úgy néznek reá, mint gyermek az atyjára. Tudják, hogy Isten a javukat akarja, mégha nem is értik Őt meg mindjárt. Nem állnak igényekkel Isten elé. Tudják, hogy csak irgalmából tartja meg őket és hogy a súlyos dolgokat is megérdemelten kapják. Felülről nyernek világosságot és bepillantanak Isten szeretetének szentségébe. Ezért tudják, hogy a nehéz utak hasznos és üdvös megalázásukat és nevelésüket szolgálják. És ha életük sötét óráiban talán kétségek támadnak is bennük, mint Aszáfban, a 73. zsoltár írójában, mégsem szakadnak el Istentől, hiszen nélküle nem élhetnének. Ellenkezőleg: a sötétben még szorosabban fogódznak bele. Szorongó kételyeiket a hit "mégis" szavával győzik le. Belső nyomorúságaikkal az imádság szentélyébe mennek és ezt mondják az Úrnak: De én mégis, mindenkor veled maradok!

A hitből kimondott "mégis" (II.)

"De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet. " (Zsoltár 73, 23) 

Miért marad Isten mindig velem és miért nem hátrál meg? Azért, mert én fogom Őt? Nem, hanem mert Ő fogja az én jobb kezemet. Erősen tartja, erősebben, mint én. Mielőtt megragadtam, Ő már megragadott engem. Isten vonta és ragadta meg a lelkemet Krisztusban és személyes kapcsolatba hozott Fiával. Most már nem enged el.

Isten biztosan vezet, mint apa a gyermekét a sötét éjszakában, veszélyes szakadékokon át. Mégha meg is indul a talaj lábod alatt, megtart, mintegy lebegve a mélységek felett. Úgy őriz, hogy a koráramlatok nem sodornak magukkal, és a tévtanítók sem vonnak befolyásuk alá. Megtart ama "gonosz napon" is, amikor az ellenség minden hatalmával ellened támad. Talán ingadozni, tántorogni kezdesz és végül el is esel, de Ő megtart, újra felállít, ha nem engeded el a kezét. Milyen kedvesen, bizakodóan írja a 63. zsoltárban Dávid is: "A te jobbod megtámogat engem."

Az apa és a gyermek keze szorosan egymásba fonódik; először az apa nyújtja neki a jobbját, azután a gyermek teszi bele a kezét. Ez a hit! Hála neki, Ő erősebb, mint mi. Isten erős keze őriz meg az üdvösségre is, de nekünk bizalomteljesen és engedelmesen kell odaadni a kezünket, engedve, hogy ő vezessen. Néha a gyermek makacs és dacos, nem akarja sehogyan sem odaadni a kezét, nem engedi magát vezetni. Önállóan akar járni, nem tűri, hogy előírják neki az utat. Hát akkor hadd menjen! Legyen akarata szerint. Egyszer csak elesik, már a földön fekszik és sír. Most aztán örül a segítő kéznek, amit az előbb eltaszított magától.

Lelkileg ez a mi képünk. Természetünk szerint gyengék vagyunk, nem tudunk egyedül járni, még egyetlen lépést sem tehetünk. De az is igaz, hogy mindaddig nagyon dacosak és elbizakodottak vagyunk, amíg a megalázó vereségek meg nem tanítanak az engedelmességre. Akkor azután örülünk és hálásak vagyunk, hogy az irgalmas Isten kinyújtja kezét a magasságból, kiemel a szennyből, megtisztít és el sem enged többé.

Az engedelmesség megőrzi a békességet

"Vajha figyeltél volna parancsolataimra, olyan volna békességed, mint a folyóvíz és igazságod, mint a tenger habjai. " - (Ézsaiás 48, 18) 

Isten nem kényszeríti rá az emberre akaratát. Szeretné, ha az ember megnyílna őelőtte. Adott neki döntési szabadságot, ezért nem kelletlenül, hanem készségesen alávetheti magát Isten akaratának. A szeretet vágya, óhaja ez Istenben, mikor így szól: "Bár figyeltél volna parancsolataimra!" Sürgetve biztatja az embert, hogy adja neki a szívét. Várakozva nyújtja ki kezét egész nap engedetlen teremtményei felé, de nem alkalmaz velük szemben erőszakot. Mi se akarjunk kényszeríteni senkit hitéletre, kegyességre. Különösen a fiatalságot ne. Lelki területen minden kényszer ellenállást szül. Beszéljünk szívükre, lelkiismeretükre, sürgetve, de nem erőszakoskodva. Ne akarjuk az embereket odacibálni Istenhez. A világ gyermekei erőszakosak és hallgatóikra rá akarják erőltetni nézeteiket.

De mi hívogassuk és biztatgassuk őket. Mindenekelőtt rajtunk kell megérezniök, milyen nagyszerű és jó dolog Isten gyermekének lenni és hogy olyan boldogságban lesz részük, amit a világ soha nem adhat.

"Olyan lesz a békességed mint a folyóvíz." A békesség mély, belső jólét, igazi lelki boldogság.

Külső jólét mellett is lehet belsőleg boldogtalan vagy elégedetlen az ember. Aki megnyerte Isten békességét, az mindig jól van. Különösen akkor ízleli meg Isten szeretetét, ha külsőleg rossz dolga van. A békesség, mint a folyóvíz, mély, nem zavarodik fel.

Ki ne kívánná ezt a drága kincset? Mégis, csak azok kapják meg, akik teljesítik a feltételt: szakítanak a bűnnel és megtérnek Istenhez. Sokan nem akarnak lemondani önállóságukról, nem akarják fejüket Jézus igájába hajtani. Tetszésük szerint akarják berendezni az életüket. Senki sem térne meg, ha lelkiismerete nem ébredne fel, nem fordulna könnyelműsége ellen és nem tenne bizonyságot bűnös voltáról. A lelkiismeret Isten oldalára áll, legyőzi természetünk gonosz ellenállását s egyben felébred az Isten utáni vágy is. Ez vonja el az embert a világ szeretetétől. Tisztán kegyelmi ajándékként kapjuk meg Isten békességét, bűneink bocsánata alapján. A megfeszített Megváltó a mi békességünk. 

Ezt a kegyelemből való békességet Ő megerősíti, táplálja és megőrzi, ha Isten kegyelme és szeretete erőt vesz rajtunk és alávetjük magunkat az Ő akaratának.

Jézus követőket akar

"Aki nekem szolgál, engem kövessen! " (János 12, 26)

Az óember halálából kihajtó új élet a Jézus szolgálatában és követésében eltöltött élet. Az óember gyűlöli a szolgálatot. Inkább parancsolni szeret és kiszolgálást igényel. A maga ura kíván lenni, keresztülvíve a saját akaratát, nem igazodva másokhoz. Önmagába és a világba szerelmes. De az új élet Jézusból való élet; aki őt szereti, feladja önmagát és egészen az Úrnak adja oda magát. Az ilyen ember nem a maga útját járja már, hanem követi a Megváltót. - Nemcsak lelki munkával szolgálhat az ember, hanem azzal is, ha bármely munkát, még az alacsonyrendűt is, gonddal és hűséggel végez Öérte, s ha mindent az Ő dicsőségére tesz, önmagát teljesen átadva neki.

Arndt János mondta: "Krisztusnak sok a szolgája, de kevés a követője." Az idők folyamán a keresztyénség a bűnös természet ízléséhez igazodott. Megalkudott az óemberrel és Jézus követelményeivel. Az óember sok mindenre rávehető, csak a saját maga feladására nem. Az ember szeretné az óembert is magával vinni Krisztus követésébe és elviselhető létet kíván neki biztosítani, így jól megfér a világgal, nem kell viselnie annak gyűlöletét és haragját. Az Úr Jézus senkit sem kényszerít követésére, ebben mindenki maga dönt. De ha már egyszer elhatároztad, hogy szolgálsz neki, akkor ne a magad ízlése és belátása szerint akarj járni, hanem járj azokon az utakon, amelyeken az Úr maga is járt földi napjaiban.

Jézus követése sokba kerül, sőt mindenbe: az óember életébe. Ne tussold el a nehézségeket. Aki átsiklik rajtuk, nagy csalódásokat él majd át. Az Úr Jézus maga szólít fel arra, hogy számítsuk ki a költségeket, mielőtt a nagy munkába belefogunk (Luk 14, 28). Jézus követésének az útja nem sima, teli van tövissel. Aki rálép, nemcsak régi, lomha, élvezethajhászó és szenvedélyes természetével kerül szembe, hanem környezetével is. Minden lehetséges kifogás és meggondolás felhangzik és szívünkben visszhangra is talál. Az ilyen ellenvetéseket a leghatározottabban el kell hallgattatnunk, mert alapjában véve a Sátán áll mögöttük és el akarja előlünk zárni az utat. Jelszavunk legyen: "Vissza nem fordulok!"

Cselekvő hit (I.)

"Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket. "
 (János 13, 17)

A tudást nagy lépés választja el a tettől. Tudásban lehet jó előmenetelünk, elménkkel gyorsan megragadjuk a dolgokat, különösen ha jó a felfogóképességünk. De a cselekedet gyakran csak mögötte sántikál, mint a koldus, vagy teljesen el is marad. A keresztyénség azonban nem tanítások és igazságok halmaza, amit az ember az iskolában magába szed. Az igazi keresztyénség lélek, élet és erő. Sajnos az élő lelki embereket lámpással kell keresnünk. A Megváltó az utolsó vacsoránál példát adott tanítványainak, hogyan előzzék meg egymást a szeretetben. Ne akarjanak elsők lenni, ne irigyekedjenek, ki-ki közülük tekintse magát a legkisebbnek. 

A szolga nem lehet nagyobb az ő uránál. Ha az Úr megalázza magát, akkor a szolga ne uraskodjék. Mindezt gyorsan felfogjuk értelmünkkel, de ki cselekszik e szerint? Isten igazsága elsősorban életünket akarja átformálni. Jó a tudás, de csak azért, hogy tettre késztessen. Ne feledjük el, hogy aki ismeri az ő Urának akaratát és nem aszerint cselekszik, azt sokkal büntetik. Amit tudunk, az megsokszorozza felelősségünket is, vétkünket is (Luk 12, 47-48).

Tudod, hogy Isten mindentudó és mindenütt jelen van? Akkor mintegy az Ő jelenlétében járj! Tudod, hogy Jézus vére érted hullott? Akkor keresd a bocsánatot és a megtisztulást benne! Tudod, hogy Isten Fia megszabadít minden bűntől? Akkor ne nyugodj, amíg a te bűneid láncát is le nem törte! Tudod, hogy Jézus visszajön és ítéletre von? Akkor készülj fel arra a napra! Jézus boldognak mondja azokat, akik a cselekvésben, engedelmességben haladást mutatnak. Boldogok, mert nem ámítanak másokat és ők sem fognak csalódni.

Aki nem cselekszi Isten Igéjét, az minden tudása mellett üres marad. Csak ha komolyan vesszük áz Igét, akkor lesz igazán a mienk. "Feledékeny hallgató" az, aki csak felszínes benyomásokat kapott, az Igének nincs benne gyökere. A valódi, igazi keresztyének benne élnek Isten Igéjében, ezért bizonyosságuk van és nem gyötri őket állandóan a kétség. Ezek boldogok az ő cselekedetükben.
Az Úr már itt vallást tesz róluk, hát még majd ott, azon a nagy napon - ellentétben azokkal, akik "Uram, Uram"-oznak, de akiket el kell majd utasítania magától.

*******************************

Cselekvő hit (II.)

   "Aki hallja tőlem e beszédeket és cselekszi azokat, hasonló ahhoz a bölcs emberhez, aki kősziklára építette a házát. " (Máté 7, 24)

Isten szava nem csupán olvasásra van, hanem élő, azaz megélésre való Ige - mondja Luther. 
Az Ige mindig gyakorlati útmutatást ad, magatartásunkat irányítja.

Jézus cselekedetekre vonatkozó szavát mindenesetre helyesen kell megértenünk. Nem külső, hanem elsősorban belső cselekvés ez. A szív először odahajol az Igéhez, majd elhatározások születnek benne, amelyek az ember akaratát érintik. A hívő keresztyén engedi, hogy az Ige beléhatoljon, majd ő is rááll az Igére. Belső szobájában (Isten előtti csendességében) imádkozik felette, igyekszik komolyan venni, tetté formálni azt. Mit ér, ha az alvó felretten ugyan az ébresztő szóra, de megint elalszik, ahelyett hogy felkelne? Ha az Ige valamire rámutat, ami Isten ellen van, szakíts a gonosszal, távolítsd el a régi romokat, ne nyugodj, míg határozottan állást nem foglaltál a bűn ellen és Isten mellett!

Az ilyen magatartás nincs ellentétben a hittel, mert az igazi hit nem puszta gondolat, nem hittételek ismerete. Ezt reformátoraink is fáradhatatlanul hangsúlyozták. Az élő hit cselekedet; megragadja a bűnösök Megváltóját, él az isteni kegyelemmel, felhasználja szabadulására, tisztulására. Az apostolok a hitet többször engedelmességnek is mondják. Aki hisz, alárendeli magát a mentő szeretet üzenetének és dacos, csüggedő szívével kiszolgáltatja magát az evangéliumnak.

Aki így komolyan veszi az Igét, az kősziklára épít. Számíthat Istenére, ha a nyomorúság vizei áradnak és vihar tombol körülötte. Isten megtartja azt, aki teljes szívvel ragaszkodik hozzá. Az ember nem látja az alapot, de érzi annak szilárdságát és tartósságát. Így a legjobb cselekedetünk, tettünk, vagyis az Úrnak való tiszta és teljes átadásunk is rejtett. A nyomorúság napjai és mindenekelőtt majd az Úrnak az az utolsó nagy napja bizonyítja meg, hogy valóban kősziklára építettünk-e.

Áll a szikla mindörökké, Melyet Isten épített. Fáradt szívem menhelyévé Zúgó hullámok felett.

Ó, én szirtem, sziklaváram! Otthonom, mely oltalom! Menhelyem a pusztaságban,
Én Megváltó Jézusom!

Küzdelem a szabadság megőrzéséért

"Minden szabad nekem, de rajtam semminek se legyen hatalma."-(1 Kor 6, 12) 

"Aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek." Természetünk szerint mindannyian ebben a szégyenletes rabszolgaságban vagyunk. Csak Krisztus teremt szabad embereket, akik fölött nincs más úr, csak az Isten. Minden más szabadság csak látszatszabadság, hamis csillogású szolgaság.

De nemcsak a szenvedélyek kötöznek meg! Van sok ártatlan, talán a maga nemében értékes és fontos dolog, amelyek azonban mégis elvonnak Istentől és megfosztanak szabadságunktól. Sokan úgy vélik, addig dohányoznak, amíg akarnak, pedig tévednek; megkötözi őket a dohányzás. A mindennapi kenyér "nem lesz szenvedélyünkké, de különben bármilyen élvezeti cikk úrrá lehet rajtunk. Pál tud olyan keresztyénekről, akiknek istenük a hasuk. - Mindennapos munkánk Isten akarata, de a munka is leigázhat és rabszolgájává lehetünk. Az egészség érték, vigyázzunk rá, de ha túlságosan aggódunk egészségünkért, ez is bilincsbe verhet. A gyermek Isten ajándéka, de milyen könnyen megtörténhet, hogy parancsolója lesz szüleinek.

Nekem, Isten gyermekének, minden meg van engedve, de semmi nem tarthat fogva.

A hívő ember mindenek felett úr, de könnyen a dolgok alá kerülhet, ahelyett hogy királyi szabadságban felettük állna! Aki meg akar maradni abban a szabadságban, amire Krisztus felszabadította (Gal. 5, 1), annak naponta harcolnia kell, hogy semmi ki ne szorítsa az Úr Jézust. 

Mert csak akkor vagyunk szabadok, ha Istent imádjuk és csak neki szolgálunk. 

Két dolog szükséges ehhez a harchoz: 

1. Őszinteség. A Szentlélek int minket, ha a szívünk valamihez nagyon odatapad. Hallgass rá, ne magyarázkodj, valld be, hogy meg vagy kötözve. 

2. Határozottság. 

Sok mindenről határozottan le kell mondanunk, meg kell tagadnunk magunkat. 

A legértékesebb dolog is csapdává válhat. Nincs szükségünk arra, hogy mindenünk legyen és mindent élvezzünk. Adjunk át mindent az Úrnak. 

Ami fogva tartja szívünket és újra meg újra erőt vesz rajta, azt dobjuk el, különben Isten sokkal radikálisabban távolítja majd el. "De mindenekben diadalmaskodunk őáltala, aki minket szeretett." 

Az a szeretet, amely megszabadításunkért a legdrágább vételárat tette le, erőt ad arra is, hogy mindent odaadjunk, ami nem egyeztethető össze ezzel a szeretettel.

Harc a harag és gyűlölködés ellen

"Vessétek el magatoktól a haragot, indulatosságot, gonoszságot,káromlást. "-(Kol 3, 8) 

A gonoszt csak jóval lehet legyőzni: a tisztátalan gyönyöröket azzal,hogy az Úrban gyönyörködünk. A fösvénységet és kapzsiságot az adakozás készségével, bármennyire mást mond is az önző óember. Így a haragot, keserűséget, érzékenységet, viszálykodó természetet is csak úgy lehet levetkőzni, hogy mint Isten megkegyelmezett gyermekei, felöltözzük a szívbeli könyörületet, szívességet, alázatosságot, szelídséget és türelmet. Mindenekelőtt a büszke szívnek kell megalázkodni és meglágyulni az Ő meg nem érdemelt irgalma előtt. Jézus báránytermészetére van szükségünk, hogy eredményesen harcolhassunk a harag feltörő indulatai, a gyűlölködő, bosszúálló lelkület, a keserűség és érzékenység, minden mérges szó és szidalom ellen, amelyek az óemberből törnek elő.

Természetünk ezt az alapelvet vallja: "Kölcsönkenyér visszajár!" Ragadozó állat szunnyad bennünk. Amint ingerlik, kitör. Ez a gondolkozás élt Kainban és nemzedékében egyre jobban elburjánzott ez a lelkiség, amelynek semmi sem tetszik s amely mindenkivel szembeszáll, ha büszke énjét sérteni merik. 

Dávid is bosszút akart állni Nábálon, aki érzékenyen megbántotta őt, de aztán megköszönte Istennek, hogy még idejében hozzáküldte Abigailt, aki lelkiismeretéhez szólt és megakadályozta, hogy vérontással terhelje magát (1 Sám 25, 32-33). 

Amíg azt hisszük, hogy igazunk van, ha haragszunk, ha engesztelhetetlenek, érzékenyek és dacosak vagyunk, addig nincs szabadulás ebből. Mindez elhordozhatatlan teherré kell váljon számunkra. Gondoljunk arra a szeretetre, amely számtalan mulasztásunkkal és hibánkkal együtt szüntelenül hordoz minket, akkor megszégyenülünk türelmetlenségünk miatt.

A sértések és mellőzések nevelésünkhöz tartoznak. A legjobb eszköz, hogy a szívünkben levő tövistől megszabaduljunk, ha Jézus szavát követjük: "Imádkozzatok azokért, akik bántanak és kergetnek titeket." Ha valakiért imádkozunk, azt a szívünkbe zárjuk, és végül elcsendesedik a szívünk, ha Jézus példája szerint mindent az igazságosan ítélőre hagyunk (1 Pét 2, 23). 

Ha helyet adunk a haragnak, a keserűségnek és az engesztelhetetlenségnek, magunk szakítjuk el magunkat Isten szeretetétől és a megbocsátó kegyelemtől. 

Ezért hát el a szeretetlenséggel, indulattal, bántó szavakkal!

Teljes megszentelődés (II.)

"Hitetekben mutassátok meg az erényt, az erényben az ismeretet, az ismeretben az önmegtartóztatást, az önmegtartóztatásban az állhatatosságot, az állhatatosságban a kegyességet, a kegyességben a testvérekhez hajló szívet, a testvérekhez hajló szívben a szeretetet. "- (2 Péter 1, 6-7)

Aki a megismerést elhanyagolja, az ellaposodik. Isten lényének és országa tervének mélyebb megismerésére való behatolás szabaddá tesz minden szűkkeblű kicsinyességtől (Ján 8, 32).

De a megismeréshez kell kapcsolódnia az önmegtartóztatásnak is, vagyis szent mértéktartásra van szükség. A megismerés által nyert szabadság fegyelmezetlenséggé torzulhat. A nikolaiták, akiktől Jézus komolyan óvott, a Sátán mélységeinek megismerésével dicsekedtek (Jel 2, 24). 

Ezért könnyen túltették magukat rajta, azt hitték, olyan magasan állnak a bűn felett, különösen a testi kívánság felett, hogy őket már semmi nem szennyezheti be. 

Veszélyes gőg, amely a megismerés alapján áll! Saját személyünk komoly megfegyelmezésének össze kell kapcsolódni azzal a szabad állásponttal, amire a megismerés segít el.

Ha tudom is, hogy minden szabad nekem, mégis elhagyom azt, ami valamiképpen megkötözhet, hogy másoknak botránkozássá ne legyek (Róm 14, 9; 1 Kor 10, 29). 

Milyen kemény és szigorú volt Pál önmagával szemben (1 Kor 9, 27)! 

Az önmegtagadás két irányban mutatkozik meg: megtagadunk magunktól gyakori kellemes dolgokat és készen vagyunk kellemetlenséget is magunkra venni.

A komoly önfegyelemhez járuljon kitartás! Ne csak kezdjétek az önmegtagadást, hanem tartsatok ki benne. De ne tegyétek ezt egyoldalúan törvényes szigorral és keménységgel, különben ridegség és merevség alakul ki, amely másokat visszariaszt. Ezért kapcsoljátok össze a kitartást szívből való kegyességgel, istenfélelemmel és Isten iránti szeretettel. Az a szigorúság, amely önmagánál és másoknál semmit nem néz el, csodálatot kelthet, de nem vonz senkit. 

Az Istennel való bensőséges kapcsolat meleggé és irgalmassá teszi a szívet. Az Istenben való boldogság azonban ne legyen kegyes élvezet és tétlen szemlélődés. Ezért kell hozzá a testvéri szeretet. Istennek átadottan az embereknek is adjuk át magunkat. De ne szűkítsük le ezt a szeretetet a hívők szűk körére, hanem érvényesüljön mindenki iránt, mert Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.

Igyekezetünk a megszentelődésben

"Teljes igyekezetet fordítsatok. "- (2 Péter 1, 5)

Nagyon fontos, hogy Igénket az előző versekkel összefüggésben értsük meg. Miután az Ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való, így fordítsatok teljes igyekezetet arra és teremjétek meg Istennek mindazokat a gyümölcsöket, amelyeket Ő gyermekeitől elvár; erényt, ismeretet, önmegtartóztatást, állhatatosságot, kegyességet, testvéri szeretetet, mindenki iránt való szeretetet. Mindezeket nem tudnátok magatokból előhozni: az Ő isteni ereje munkálja ezt Isten és az Úr Jézus megismerése által. Amikor a hit szemei megnyíltak és megismertétek az egyedül létező Istent és akit elküldött, a Jézus Krisztust, akkor lettetek ilyen gazdagokká. Elnyertétek az igazi, örök életet (Ján 17, 3) és erőt a szolgálathoz. Hit által mindenetek van. Most tehát forgassátok a hitben nyert kincseteket, váljék láthatóvá az, amit Isten kegyelme belétek helyezett! A szent élet csak felhasználása és kifejlesztése a nekünk ajándékozott szentségnek.

"Teljes igyekezetet!" Bármilyen szorgalmas is valaki, de ha feladata meghaladja erejét, akkor végül is elcsügged és kedvetlenül ejti ki kezéből a munkát. Így van ez a belső és külső életünk megszentelésével is. Ez olyan valami, ami meghaladja erőnket. Csak aki teljes komolysággal törekszik rá, veszi ezt észre. Nem igaz, amit Kant mondott: "Meg tudod tenni, mert meg kell tenned." Ő egyáltalán nem ismerte fel szívünk mély romlottságát (nem adatott neki), ezért a feladat teljes nagyságát és súlyát sem fogta fel. Mi csak akkor tudunk valamit tenni, ha Isten a Krisztusban képessé tesz rá, de akkor teljes igyekezettel cselekednünk is kell.

Az ilyen igyekezet tulajdonképpen a hit igyekezete, mindig új hit-energia. Ha nem akar eltűnni egy gonosz szokás, akkor elcsüggedhetsz a saját erődre, de nem arra az erőre nézve, amit Isten Krisztusban adni akar neked. Benne van győzelmed, tarts ki, ne menj el az Úrtól, légy erőszakos, tartsd elébe ígéreteit és megtapasztalod, hogy "Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!" Benne új életed van; ne nyugodj, míg ez az élet minden ponton át nem hat és győzelemre nem jut benned. - Ha a Megváltó megismerésének világosságát megkaptuk, akkor ne legyünk restek és gyümölcstelenek, különben elveszítjük hitbeli látásunkat, vakok leszünk és tapogatózunk

A szent élet a Szentlélektől származik

"Lélek szerint járjatok és a test kívánságait véghez ne vigyétek. "-(Gal 5, 16)

Ha a Szentlélek munkáját figyelembe vesszük, még világosabban látjuk, hogy megszentelődésünk teljesen isteni alapon nyugszik. Test vagy lélek; a velünk született gyenge, bűnös természet, vagy az új természet és isteni erő, amivel a Szentlélek ajándékoz meg - két hatalmas ellentét. Amíg nincs új lelki életünk, nem tudunk úrrá lenni a bűn felett és Isten akaratát sem tudjuk véghezvinni. Még ha akarjuk is a jót, hiányzik a véghezvitel; jó szándékunkat mindig keresztezi valami. A bűn az a törvény vagy megkötöző hatalom, ami alatt állunk (Róm 7, 23). Csupán a Krisztusba vetett hit által ural minket a Szentlélek, és mint új törvény jelentkezik a bűn törvényével szemben (Róm 8, 2).

Ezzel az új belső hajtóerővel győzhetjük le a test indulatait. Azelőtt a bűn szomorú kényszere alatt álltunk, most új, szent kényszer érvényesül. A test a maga bűnös hajlamával és szenvedélyével még érvényesülni kíván, bár megfeszíttetett Jézussal.

Mert akik hisznek benne, azok a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt (Gal 5, 24).

A Lélek a test ellen törekedik, a test pedig a Lélek ellen. Hála Istennek, nem vagyunk többé adósok, hogy engedelmeskedjünk a testnek (Róm 8, 12). Engedjük hát, hogy a Lélek kormányozzon minket. "A Lélek a test ellen törekedik, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok."

A Lélek ellenáll, hogy bűnös önfejűségünk érvényre ne jusson (Gal 5, 17-18).

A mi dolgunk, hogy a Szentlélek munkájának helyet adjunk és engedelmesen alárendeljük magunkat neki. Hogyan uralkodhat bennünk? Ő nem zsarnok, aki erőszakoskodik; nekünk kell meghallanunk intését, figyelmeztetéseit és engednünk kell az Ő szelíd és mégis erős ösztönzéseinek. Isten a Szentlélekben nyújtja nekünk az erőt, de nem tudja és nem akarja levenni rólunk az engedelmességet. Ez a mi dolgunk és az is marad. Ha restség és hűtlenség által nem szomorítjuk meg vagy nem űzzük el a Szentlelket, hanem sokkal inkább a Megváltónak való határozott hitbeli átadással teljes hatalmát kifejtheti bennünk, akkor lesz a gyümölcs: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, szívesség, hűség, szelídség, mértékletesség. Jól figyeljük meg: mindez az Ő gyümölcse!

Egy őszinte, egyenes ember

„Mind e mai napig állok." -Ap.Csel. 26. 22

Sokatmondó Ige ez! Mennyi vihar támadt az apostolra a látható és láthatatlan világból egyaránt.
De semmi nem tudta leteperni. Élete csodálatos láncolata volt Isten Megmentő Segítségének. Mióta állt ilyen erősen az apostol? Amióta az Úr Jézus előtt a földre hullt és összetört Előtte. „Kelj fel, állj lábadra!" - mondta neki az Úr. Senki nem juthat szilárd álláspontra, amíg összetörve nem hever az Úr Előtt. Amikor Pál még Saul volt, úgy látszott, hogy erősen áll. Erősen állt a saját igazsága, a saját szándékai talaján. Amikor a Damaszkuszi útra készült, ráállt a felhatalmazásra, amit a főpapoktól kapott, hogy elfogja és börtönbe vesse a keresztyéneket. Erősen állt a tévedéseiben és a saját akaratában. „Én bizonyára elvégeztem magamban, hogy ama Názáreti Jézus Neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednem." De amikor fölébe került az Úr Jézus, Saul összeesett.

Az ember minden gondolata összetörik, mint a nádszál, amikor Isten Lelke Hatalmat vesz rajta. 

És akkor valóban az Igazság Kősziklájára vethet Alapot. Így Erősen állhatunk a Kegyelemben (Róm 5. 2 ), a Hitben (1Kor. 16. 13 ), az Úrban (Ef. 6. 10 ).
Nélküle az ember olyan mint a részeg, mint az ingadozó nádszál vagy szélkakas. Azt gondolja, hogy áll, de ez a beképzelt állhatatosság, erény és vélt igazság bukással végződik. A világ emberei kifelé erősnek, következetesnek mutatkoznak, belül mégis ingatagok.
Akit az Úr állít fel, az úgy áll, mint a cövek. Magában ugyan gyengének és sokszor teljesen tehetetlennek érzi magát.
De előbb Krisztusnak kellene elesni, mielőtt elesne az, aki Reá épít. A száraz ágak lehullanak a viharban, a polyvát elfújja a szél. Aki Jézussal jár, az Biztosan Megáll és a szenvedések tengere sem nyeli el.
Az ilyen ember az Ítélet napján is Megállhat majd az Embernek Fia Előtt és nem vetik ki, mint salakot.
Életünket ne alapozzuk se e világ javaira, se a saját erőnkre! A világ elmúlik és a hatalmunk hamar odavan.
Ne a saját igazságunkra építsünk, mert az korhadt, ne is szívünk érzéseire, mert azok ingadozók; s végül emberi gondolatokra vagy véleményekre sem, mert azok olyanok, mint a lidércfény.
Legyen életünk alapállása Jézus Krisztus és az Ő Igéje.
Akkor Pállal együtt így kiálthatunk fel: „Mind e mai napig állok!"(Ap.Csel. 26. 22

Határozott keresztyén

,,Mert nem félénkség lelkét adta nekünk az Isten, hanem erõnek, szeretetnek és józanságnak lelkét. ,, -(2 Tim 1, 7)

Természetünk szerint mindnyájunkban van emberfélelem. Bátorság kell ahhoz, hogy a kicsiny és megvetett nyájhoz tartozónak valljuk magunkat. Péter Jézus szenvedése elõtti estén bátornak érezte magát, de amikor vallást kellett volna tegyen Megváltójáról, elvesztette bátorságát és - megtagadta Õt. Valóban erõ kell ahhoz, hogy az ár ellen ússzunk. Ezért adja Isten nekünk az erõnek a Lelkét. Jézus Lelke által belsõleg megerõsödünk a világiakkal szemben, régi barátainkkal szemben, akik szeretnének visszacsalogatni korábbi, nem tiszta életünkbe, ellentétben minden veszéllyel és szenvedéssel, amelyek Jézus követésébõl adódnak. - Mint ahogyan van félelemnek lelke, miáltal az emberfélelem és a szenvedéstõl való félelem úrrá lehet rajtunk, úgy van az erõnek is Lelke. Ez nagy bátorságot, erõt önt belénk, és véghez tudjuk vinni azt is, amire soha nem lettünk volna képesek.

De az Úr a szeretet Lelkét is adja az övéinek. Szeretet nélküli erõ, melegség nélküli határozottság van a világban is. Minden korban voltak hõsök,akiket megcsodáltak. A hívõket azonban elárasztja a szeretet, ezért van bennük valami szeretetre méltó. Az õ erejük nem válik keménységgé. A gyengébbeket szeretettel emelik fel magukhoz. Nemcsak az igazság tõre, hanem a vigasztalás balzsama is náluk van.

A szeretet Lelkéhez csatlakozik a fegyelem Lelke is; a kettõ együtt szent szeretet. A szeretet fegyelem nélkül csak jóságos gyengeség, ami többet ront, mint használ: Fegyelem ott van, ahol az ember elõször Isten parancsát keresi és az Õ akaratának a korlátai között mozog. Természetünk szerint fegyelmezetlen teremtések vagyunk. Mindenki csak azt szeretné tenni, amihez hajlama van. - Ma borzalmas fegyelmezetlenség tárul szemünk elé. Minden korlátot lerontanak, a tekintélyt kigúnyolják, sárba tapossák az isteni paracsolatokat. Ez az Antikrisztus lelke. Jézus Lelke a fegyelem Lelke. Bár az ember bizonyos mértékig tudja magát fegyelmezni és uralkodhat magán, a fegyelem Lelke mégis egészen más. Ezt a Lelket akkor nyerjük el, ha önfejûségünket, könnyelmûségünket, féktelenségünket és ellenkezésünket fájónak találjuk és magunkra vesszük Jézus igáját. Az erõ, a szeretet és a fegyelem teszi az embert igazán keresztyénné.

Isten kegyelmes útja Izraellel❣️ (III.)

,,Olyanná leszek Izraelnek, mint a harmat. Virágozni fog mint a liliom és gyökeret ver, mint a Libanon ,, (Hós 14, 6

Isten szeretetének hatására mi emberek valósággal feléledünk, megifjodunk. Még öregségünkben is ez tart frissen. Nélküle csak zúgolódunk, rossz hangulatban vagyunk és mindenben hibát találunk. Ha azonban Isten harmata hullik reánk, mi magunk is harmatként hatunk másokra. Isten népe olyan, „mint az Úrtól való harmat" a sok nép között (Mikeás 5, 7). - És Isten gyermekei úgy virágzanak, mint a liliom. Micsoda pompás kép ez. A liliom fehérsége úgy él a köztudatban ma is, mint annak a tisztaságnak és igazságnak a jelképe, amivel Isten az övéit ékesíti.

Isten gyermekeiben a finomság mindig erõvel párosul. Ezért nemcsak a liliom tulajdonságaival rendelkeznek, hanem az olajfáéval is, mely az életerõ és szilárdság jelképe, ellentétben a Jónás könyvében emlegetett tökkel, mely éjszaka kisarjadt és felnõtt, de hajnalra ismét elszáradt. Isten gyermekei olyan szilárdak, mint Libanon, mert gyökereiket szent talajba bocsátják, ahonnan senki nem tépheti ki õket. Az Ige még azt is megemlíti, hogy „illata, mint a Libanoné". - „Krisztus jó illatja vagyunk"- mondja az apostol (2 Kor 2, 15), azaz Istentõl nyert új életet hordunk magunkban. Ezzel szemben az istentelenekrõl azt mondja az Ige, hogy torkuk olyan, mint egy nyitott sír. Beszédük belsõ rothadtságot árul el, mely mérgezõleg hat környezetükre. Isten gyermekeinek jó illata beszédükben és életükben jelentkezik. Mihelyt az ember belsõ viszonya rendezõdik, külsõ körülményei is megváltoznak. Isten belülrõl kifelé munkálkodik bennünk. Elõször a szívet újítja meg, azután a nyomorúságos külsõ körülményeket is el tudja rendezni, hiszen ez már kis dolog a számára.

„Én meghallgatom és figyelek rá." Az élõ Isten meghallgatja az imádságot és figyel ránk, azaz vezet minket. „Olyan vagyok, mint a zöldelõ ciprusfa." Isten hûségének a képe ez. 

Nem változtatja színét, mindig ugyanaz marad. - S végül a legjobb: „tõlem származik a te gyümölcsöd". Isten gyermekei életének a gyümölcsei attól az Úrtól származnak, akivel hitük összeköti õket s akivel eggyé lettek. Tehát nem önmagunkból kell valami jót elõhoznunk, hiszen nem támaszkodhatunk többé önerõnkre és saját cselekedeteinkre. 

Az Úrnak engedtük át a cselekvést. „Aki bennem marad - így szól Jézus -, az terem sok gyümölcsöt."

Elõször le s azután fel (II.)

,,Ímé én azt gondoltam, hogy kijõ hozzám és elõállván segítségül hívja az Úrnak, az õ Istenének nevét. ,, (2 Kir 5, 11)

Naámán egészen mást gondolt, amikor gyógyulást keresve Elizeushoz jött: hogy Isten embere - legalábbis ezt várta - maga fog személyesen körülötte szorgoskodni s ünnepélyes kézrátétel után szívbõl az Úrhoz kiált majd. Ehelyett Elizeus egy követ útján csak annyit üzent neki, hogy fürödjék meg a Jordánban.

Isten gondolatai mindig egészen mások, mint a mi emberi elképzeléseink.
Legtöbbször helytelenül és fordított módon gondolkodunk, de annyira belebonyolódunk saját elképzeléseinkbe, hogy nehezen tudjuk elengedni azokat. A különösen mélyre gyökerezett kedvenc elképzeléseinket a világért sem adnánk fel.
Jézus tanítványai is azt gondolták, hogy Mesterük ügyének egészen más kimenetelt kell vennie. Elképzelésükben egy dicsõséges befejezés élt és nem a gyalázatos halál.
„Pedig mi azt reméltük, hogy õ az, aki meg fogja váltani Izraelt" - ti. a római elnyomás alól. Jézus ellene volt ezeknek a téves elképzeléseknek és ismételten bizonyságot tett arról, hogy az õ útja a szenvedés útja. - Pálnak a maga meg nem tért állapotában az volt a véleménye, hogy Istennek nem tehet jobb szolgálatot, mintha tûzzel-vassal irtja a Názáreti gyûlölt követõit. „Egykor én is úgy véltem, hogy ama názáreti Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednem."
- Mózes „úgy vélte" Egyiptomban, hogy népének fel kell ismernie, hogy Isten éppen az õ - Mózes - keze által nyújt majd szabadulást, amikor önfejû módon erõszakhoz nyúlt.

Nincs veszélyesebb dolog, mint a hitetlen emberek téves elképzelése: „hiszen én már a helyes úton vagyok, miért ne jutnék célba? Semmi rosszat nem teszek és teljesítem Isten iránti kötelességemet". Keresztelõ János és elõtte valamennyi próféta ilyen téves vélekedések ellen harcoltak.
Jézus maga is ellene volt kortársai téves elképzeléseinek s utána ugyanígy volt ezzel az igazság minden tanúja.
Csak a hazug próféták erõsítették meg hallgatóikat fonák vélekedésükben, hogy a helyes úton vannak.

Engedd meg, hogy Isten Igéje korrigálja saját egyéni elgondolásaidat. Naámánnak is nehezen ment ez. Már-már kedveszegetten visszafordult, de azután mégis meggondolta magát.
Jó annak, akit Isten Igéje helyes belátásra bír és értelmét foglyul adva engedelmeskedik az igazságnak!

Izrael, vagy: éjszakából világosságra (VI.)

,,És megkérdé Jákób és monda: Mondd meg kérlek a te nevedet. Az pedig monda: ugyan miért kérded az én nevemet? És megáldá õt ott.,, (1 Móz 32, 29)

Jákób most végre áldást nyert, amit valamikor csalárd módon próbált magának biztosítani. 

Ugyan mibõl állt ez az áldás? Nem szavakból. Isten mindig valósággal és tettekben áld meg minket. Ebben az órában Jákób elõtt felragyogott Isten kegyelmes arca. 

Megkapta bûneinek teljes bocsánatát. Isten önmagát ajándékozta neki. Szívét és szeretetét nyitotta meg elõtte.

Jákób ugyancsak sok áldást tapasztalt meg már. Õ maga tesz vallomást arról: „kisebb vagyok minden te jótéteményednél". Most végre igazán elnyeri az áldást. 

Nem gondol többet még arra a veszélyre sem, mely Ézsaú részérõl fenyegette. Csak egy dolog töltötte be szívét, hogy kegyelmet találjon Istennél. 

És ezt meg is találta. - Istennek sok földi ajándéka tulajdonképpen áldásának a jele. 

Jákób most végre beletekinthetett Isten irgalmasságtól sugárzó tekintetébe. 

Mikor elnyerte az áldást, egész lénye áradt a világosságtól és a szeretettõl. S midõn Jákób késõbb összetalálkozott Ézsaúval, igazán elmondhatta: „mindenem van nekem" (1 Móz 33, 11), míg Ézsaú csak annyit mondhatott: „van nekem elég". 

Miért volt meg Jákóbnak mindene? Mivel rátalált az Úrra.

Jákób azt kérdezi, „mi a te neved?" Ez a kérdés felesleges volt. 

Annak, aki Isten kegyelmét és békéjét elnyerte, Istenrõl személyes megtapasztalása lett. 

Sok mindent el lehet mondani vagy tanítani Istennel kapcsolatban. 

De igazán a személyes megtapasztalás útján ismerhetjük meg Õt. 

Úgy van ez a bûnnel is. Sokféle magyarázatot lehet adni arról, hogy mi a bûn, de csak az tudja igazán, akinek lelkiismerete felébredt s megtapasztalta, mit jelent Isten ítélete alatt állni. 

És hogy kicsoda Isten, azt csak az tudja igazán, aki elnyerte, amit senki emberfia nem adhat nekünk: a bûnbocsánat bizonyosságát és a szív békességét. 

Most már Isten nem a megismerhetetlen és kikutathatatlan nagyság elõtted, hanem könyörülõ Istened, aki szeret téged.

Jákób ezt a helyet Penielnek nevezte, ami magyarul azt jelenti: Isten orcája. 

Ott lett elõtte ugyanis nyilvánvalóvá Isten orcája, azaz legbensõbb lénye, az õ kegyelme. Isten keze a hatalmát fejezi ki, Isten orcája azonban az õ szeretetét sugározza.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra (V.)

,,Mi a te neved? És õ monda: Jákób. Amaz pedig monda: nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izraelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel és gyõztél.,, (1 Móz 32, 27. 28)

Mielõtt Jákób az áldást elnyerte volna, meg kellett neveznie önmagát. 

Az Úr már régen ismerte õt ezen a Jákób néven, de most magának Jákóbnak kellett kimondania azt, hogy milyen is az õ természeti lénye: ravasz, cselszövõ - ezt jelenti szószerint Jákób neve. 

Aki azt akarja, hogy felülrõl áldást nyerjen, annak fenntartás nélkül be kell vallania, hogy kicsoda. 

Az az éjszakai óra a Jákóbban levõ óembernek az órája volt. Jákób ezt az óembert most a maga teljes undokságában elismerte és be is vallotta.

 - Jákób életének nagy fordulata ebben az új névben fejezõdik ki: Izrael, azaz Isten harcosa, vagy Istennel harcoló. Harcolt Istennel és gyõzött. Tulajdonképpen Isten most vette teljesen kezébe Jákóbot. De ugyanakkor valami csodálatos módon lehajolva hozzá, õt nyilvánítja gyõztesnek. 

A hit harcol Istennel és legyõzi õt.

„Küzdöttél emberekkel." Jákób már eddig is küzdelmes életet élt. 

Most azonban az Istennel való harcban felülmarad. Olyan ez, mint amikor a Megváltó azt mondja: „a te hited megtartott téged." 

A hit tehát az a gyõzelem, amely nem csupán az egész világot, hanem még magát Istent is legyõzi.

 Mert a hit még a sötétben is Isten ragyogó ígéreteihez ragaszkodik. 

Miközben Isten ítélete alatt áll, kegyelmének ígéretei felé nyúl. 

A hitben van valami szent makacsság és ellenállás. Nem hagyja magát könnyen elutasítani.

Minden hitbõl fakadó imádság Isten meggyõzése. Isten gyermekei tehát Istennel harcoló emberek. 

Ha valami nehéz dolog jön elõ életedben, ne harcolj a nehézségekkel szemben, az kilátástalan dolog, hanem engedd, hogy az Úr harcoljon, azaz harcolj az Úrral! 

Amikor Jákób erõt vett az Úr felett, Ézsaút is legyõzte. Mihelyt Istennel rendezõdött a dolga, a többi problémája is megoldódott. 

Szabad út nyílt elõtte. Ne akarjunk mi a gonosz és kellemetlen emberekkel hadakozni, hanem menjünk az Úrhoz, hogy õ beszéljen a szívükkel. 

Ugyanez a helyzet, ha gondok vesznek minket körül. Igazán felesleges dolog a gondokkal hadakozni. Mihelyt keresztülimádkozzuk magunkat a nehézségeken, egészen az Úrral való közösségig, a gondjaink is eltûnnek, mert föléjük kerültünk.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra (IV.)

...és monda: bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet. - (1 Móz 32, 26)

Jákób elõször még szívesen szabadult volna attól a férfitõl, aki éjszakának idején megtámadta. 

Utána azonban már nem tudott elszakadni tõle, sõt ellenkezõleg, amikor az azt mondotta: „bocsáss el engem"- Jákób erõsen belekapaszkodott. 

Ezekkel a szavakkal - bocsáss el engem - az Úr próbára tette õt. 

Éppen úgy, mint ahogy Jézus is az emmausi úton úgy tett, mintha tovább akart volna menni. Nyilvánvalóvá kellett lennie, vajon a két tanítvány ragaszkodik-e hozzá, vagy sem. 

Jézus azonban szívesen vette, hogy azok ragaszkodtak hozzá. 

Hasonló volt az eset a kánaáni asszonnyal. 

Jézus el akart tõle fordulni, de az nem engedte õt el, hiába utasította el az asszonyt, az még szaván is fogta õt.

„Nem bocsátlak el téged!" Ez a hitnek a szava. Jákób átérezte Istennek a bûn iránt való haragját, de ragaszkodott ahhoz a szeretethez, mely e harag mögött rejtõzött. Igazat adott Istennek, amikor az komolyan számadásra vonta, de ugyanakkor ragaszkodott az Isten kegyelméhez.

Amikor Isten eléd lép az úton, vagy elrekeszti utadat, akkor azt akarja, hogy te a karjába hullj. 

Lehet, hogy te szívesen kitérnél. 

Ne tedd, hanem állj oda a kínos ítélet alá és ne hagyd ott a vádlottak padját. 

De ne is engedd magad kétségbeesésbe taszítani. Ragadd meg a harag mögött levõ kegyelmet.

Jákóbnak Isten húsz évvel ezelõtt csodálatos ígéreteket adott és ezekhez tartotta magát. 

- Minket Isten még hatalmasabb módon biztosított szeretetérõl. 

Engedte, hogy Fia meghaljon értünk a kereszten. Amikor a Mindenható rettentései utolérnek minket és kénytelenek vagyunk magunkat halálra méltó bûnösnek nyilvánítani, szabad tekintetünket a keresztre irányítani. Isten nem akarja a bûnös halálát. 

Ezért engedte, hogy egyszülött Fia meghaljon értünk. Nem megsemmisíteni, hanem megmenteni akar. Az õ gondolata a békesség gondolata, még akkor is, ha bûneink miatti haragját érezteti velünk. 

A hit még az ítélet közepette is ragaszkodik a kegyelemhez. 

És igazán akkor kezdõdik el a hit, amikor nem bocsátja el az Urat. Isten az ilyen hitet figyelembe veszi, mert nem válhat hûtlenné ígéreteivel kapcsolatban. ű

A hit tehát még magát Istent is legyõzi.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra (III.)

...és amikor látta, hogy nem vehet rajta erõt, megilleté csípöjének forgócsontját és kiméne helyébõl Jákób csípõjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. -(1 Móz 32, 25)

Hogy értendõ ez, hogy Isten nem tudott rajta erõt venni? Hát erõsebb volt Jákób, mint Isten? A mindenható Isten szét tudná zúzni az embert, de az emberi akaraton nem akar hatalommal erõt venni. Magának az embernek kell azt önként kiszolgáltatnia. Isten nem kényszeríti az embert erõszakkal a megadásra. Belülrõl kell annak jönnie. Az ember a lelkiismeretét el is tudja hallgattatni! De amikor lelkiismeretének szavára hallgat, az belülrõl gyõzi meg õt. Nem tehet mást, kénytelen Istennek igazat adni. Tehát az igazságnak az ereje az, amin keresztül meggyõzi Isten az embert.

Van azonban egy másik erõ is, amivel Isten meg tud gyõzni. Ez az õ szeretetének hatalma, mely által szívünket meglágyítja, önzésünket megtöri s térdre kényszerít bennünket. Persze Isten szeretete elõl is el tud zárkózni az ember, de mégis az igazsággal együtt ez az az erõ, mely önátadásra kényszerítheti. Az igazság önmagában véve ezt még nem végzi el. A szereteté a döntõ szó.

Istennek azonban sok más egyéb eszköze is van, hogy megtörjön minket. Valamikor Jákóbnál a csípõjének a forgócsontját ficamította ki. A régiek gondolkodása szerint a csípõben összpontosult az erõ. Isten tehát mintegy az õ természeti erõit bénította meg s rakott rájuk minden idõkre szóló féket. Így vett rajta erõt Isten. Megéreztette Jákóbbal haragját, megrettentette lelkét. 

Haragja azonban tulajdonképpen nem Jákób ellen irányult, hanem bûne ellen, régi gonosz énje ellen. Tehát Isten nem ellenségünk. Mi vagyunk vele ellenségeskedõ, ellenszegülõ viszonyban. 

Amikor az ember igazi ismeretre jut el, megnyílik a szeme és felfedezi, hogy nem Isten az õ ellensége, hanem õ ellenségeskedik Istennel. Így Jákób lelkében is világossá lett abban az órában: hiszen Isten jót akar velem! Már húsz éve, hogy állandóan szeretetével közelít felém.

 - Már akkor, amikor a menekülés magános útját járta, a sötét éjszakában õ jött felé, de nem fenyegetõlég és büntetõlég. 

Szeretetét és jóságát ízleltette meg vele és ezt a vigasztaló biztatást nyújtotta: Én veled vagyok. Isten tehát szeretõ módon közelített Jákóbhoz s ez a felismerés mélyen megalázta õt. Isten erõt vett rajta és gyõzött.

Isten műhelyében-Az Ő személyes hatalmának lenyűgöző fensége

"Krisztus szeretete szorongat minket" (2Kor 5,14)

Pál elmondja, mennyire legyőzte, lenyűgözte, szinte satuba szorította Krisztus szeretete. 

Kevesen tudják, mit jelent, ha Isten szeretete megragad valakit. Minket inkább csak saját megtapasztalásaink kényszere tart fogva. Pált egyedül az az isteni szeretet ragadta meg, úgy hogy nem is volt semmi más az ő látóhatárán: "Krisztus szeretete szorongat." 

- Amikor egy ember életéből ezt hallod kicsendülni, félreérthetetlenül tudod, hogy annak az életében Isten Szelleme szabadon munkálkodik. Amikor Isten Szent Szelleme újjászül valakit, bizonyságtételében azt hangsúlyozza, amit Isten adott neki, és ez így is van rendjén. 

De a Szent Szellem keresztsége örökre kitörli ezt és akkor kezdjük megérteni, mit értett Jézus ezen: "Lesztek nekem tanúim!" (Csel 1,18). 

- Nem arról tanúskodunk, amit Jézus tehet - ez elemi fokú bizonyságtétel -, hanem neki tanúskodunk. Bármi történjék velünk, úgy tekintjük, mintha vele történnék, ha dicsérnek vagy szidnak, üldöznek vagy elismernek, mindent vele együtt fogadunk el. 

Senki más nem állhat így kí Jézusért, csak akit az Ő személyes hatalmának fensége kényszerít erre. Ezen múlik minden; különös, hogy erre jön rá legutoljára a keresztyén munkás. 

Pál megvallja, hogy őt Krisztus szeretete megragadta, mindent ezért tesz; akár bolondnak, akár okosnak tartják az emberek: nem törődik vele. Azért az egyért él, hogy meggyőzze az embereket Isten ítélőszékének valóságáról és Krisztus szeretetéről. 

Egyedül az hoz gyümölcsöt Istennek, ha így átadom magam Krisztus szeretetének. 

Ez sohasem a mi szentségünket, hanem mindig Isten szentségét és hatalmát bizonyítja az emberek előtt.

Isten műhelyében: Az Istennel való élet alaptörvénye (II.)

,,Ha az Urat keresitek, megtaláljátok, de ha õt elhagyjátok, õ is elhagy titeket.,,- (2 Krónika 15, 2)

Isten engedi, hogy megtaláljuk õt. Micsoda vigasztalás ez! Az eredménytelen keresés megbénít, nyomasztólag hat, elbátortalanít. Viszont mennyi mindent elér az ember, ha buzgón, törekvõ módon keres. Hány ember szeretne valamire jutni földi vonatkozásban és soha nem ér célt. De aki keresi Istent, az megtalálja õt. Persze e keresésnek teljes komolysággal kell történnie. Vannak ugyanis istenkeresõk, akik soha nem jutnak elõre, mindig csak keringenek, mert nem komoly náluk a dolog, inkább csak játék. Értelmük kételkedik és egyik kételybõl a másikba esnek. Lehet, hogy tényleg Istent keresik, de vagy nem akarnak alázatosan meghajolni, vagy valamiféle bûnükkel nem akarnak szakítani.

Istent mindenekelõtt ott és olyan úton kell keresnünk, ahol megtalálható, azaz Igéjében és Fiában, Jézus Krisztusban. Isten a Fiúban lépett hozzánk közel, úgyannyira, hogy testünket is felvette. Mihelyt Jézust mint Szabadítódat hitben megragadod, megtalálod az Istent. A legnagyobb nyomorúság az Istentõl való elhagyatottság érzése, mint ahogy minden boldogság teljessége az, mikor Isten szeretete vesz minket körül. Az ember azonnal ellenségei hatalmába kerül, mihelyt elhagyja õt az Isten. Izrael népérõl olvassuk, hogy Isten „átadta õket ellenségeik kezébe" (Neh 9, 28). Isten minden lelket, mely elhagyja õt, ellenség kezére ad, azaz kiszolgáltatia õket sötét szenvedélyeknek és gonosz hajlamoknak. Mihelyt kezét leveszi valakirõl, annak lelkén az ellenség vesz erõt és feltartózhatatlanul levonja õt a mélybe. A vége mindig súlyos bukás. Isten olyan értelemben is elhagyhat valakit, hogy elveszi a bizonyságtevõket és helyükbe a hazugságot hirdetõk, vak õrállók kerülnek. Kérjük tehát az Urat, hogy ne vegye le rólunk a kezét, mert az minden csapásnál, még a halálnál is súlyosabb ítélet. De bármennyire is rettenetesen hangzik ez, hogy „ha õt elhagyjátok, õ is elhagy titeket" - még ebben is van rejtett vigasztalás. Isten nem ejt el senkit csak úgy, minden ok nélkül, mint valami szeszélyes zsarnok. Nem ötletszerûen jár el, hanem szent törvényszerûséggel. - És abban is vigasztalás van, hogy nem örökre hagyja el az embert. Izraelt, az õ népét is csak egy idõre hagyta el. Azért tette, hogy a bajok súlya alatt hozzá térjenek, ismét õt keressék és szívükben vágy támadjon az igazi békesség után.

Az Istennel való élet alaptörvénye

"Ha az Urat keresitek, megtaláljátok, de ha őt elhagyjátok, ő is elhagy titeket."

-(2 Krónika 15, 2)

Isten engedi, hogy megtaláljuk őt. Micsoda vigasztalás ez! Az eredménytelen keresés megbénít, nyomasztólag hat, elbátortalanít. Viszont mennyi mindent elér az ember, ha buzgón, törekvő módon keres. Hány ember szeretne valamire jutni földi vonatkozásban és soha nem ér célt. De aki keresi Istent, az megtalálja őt. Persze e keresésnek teljes komolysággal kell történnie. Vannak ugyanis istenkeresők, akik soha nem jutnak előre, mindig csak keringenek, mert nem komoly náluk a dolog, inkább csak játék. Értelmük kételkedik és egyik kételyből a másikba esnek. Lehet, hogy tényleg Istent keresik, de vagy nem akarnak alázatosan meghajolni, vagy valamiféle bűnükkel nem akarnak szakítani.

Istent mindenekelőtt ott és olyan úton kell keresnünk, ahol megtalálható, azaz Igéjében és Fiában, Jézus Krisztusban. Isten a Fiúban lépett hozzánk közel, úgyannyira, hogy testünket is felvette. Mihelyt Jézust mint Szabadítódat hitben megragadod, megtalálod az Istent. A legnagyobb nyomorúság az Istentől való elhagyatottság érzése, mint ahogy minden boldogság teljessége az, mikor Isten szeretete vesz minket körül. Az ember azonnal ellenségei hatalmába kerül, mihelyt elhagyja őt az Isten. Izrael népéről olvassuk, hogy Isten "átadta őket ellenségeik kezébe" (Neh 9, 28). Isten minden lelket, mely elhagyja őt, ellenség kezére ad, azaz kiszolgáltatia őket sötét szenvedélyeknek és gonosz hajlamoknak. Mihelyt kezét leveszi valakiről, annak lelkén az ellenség vesz erőt és feltartózhatatlanul levonja őt a mélybe. A vége mindig súlyos bukás. Isten olyan értelemben is elhagyhat valakit, hogy elveszi a bizonyságtevőket és helyükbe a hazugságot hirdetők, vak őrállók kerülnek. Kérjük tehát az Urat, hogy ne vegye le rólunk a kezét, mert az minden csapásnál, még a halálnál is súlyosabb ítélet. De bármennyire is rettenetesen hangzik ez, hogy "ha őt elhagyjátok, ő is elhagy titeket" - még ebben is van rejtett vigasztalás. Isten nem ejt el senkit csak úgy, minden ok nélkül, mint valami szeszélyes zsarnok. Nem ötletszerűen jár el, hanem szent törvényszerűséggel. - És abban is vigasztalás van, hogy nem örökre hagyja el az embert. Izraelt, az ő népét is csak egy időre hagyta el. Azért tette, hogy a bajok súlya alatt hozzá térjenek, ismét őt keressék és szívükben vágy támadjon az igazi békesség után.

Isten műhelyében: Csak a világos bizonyságtétel célravezető

"Hogyan higgyenek pedig abban, aki felől nem hallottak? Ámde hogyan halljanak igehirdető nélkül? " -(Róma 10, 14) 

A tudást nem lehet túlértékelni, de lebecsülnünk sem szabad. Hogyan hihet valaki, ha nem hall Krisztusról, sem pedig Istennek az ember megmentésére irányuló erőfeszítéseiről? A hit nem csupán tudás, hanem bizonyosság is. De ismeret nélkül nem jutunk bizonyosságra. 

Fontos, hogy világos módon mutassanak rá előttünk a lelki élet tényeire, különben nem tudjuk hitben magunkévá tenni azokat.

Vannak emberek, akiknél a hitélet érzésekben és hangulatokban merül ki. Azt állítják, hogy elég lelki hatást kapnak a természeten vagy a művészeten keresztül. Mikor egy nagyszerű hegyi tájat szemlélnek, a végtelenség érzése hatja át őket. Egy zenedarab élvezete közben emelkedett hangulatba kerülnek. Ez a vallásuk. Véleményük szerint a szavak csak zavarfák az érzések közvetlenségét és erejét. Azt vallják, hogy a "legfőbb lény" úgyis kikutathatatlan és megismerhetetlen. - Hála legyen azért, hogy Isten mentő munkája révén igyekszik megnyerni az elveszett embert; hogy elküldte, halálba adta, majd feltámasztotta Fiát és egyszer ismét elküldi nagy tervének befejezésére. Most is ő küld bizonyságtévőket dicsőséges dolgai hirdetésére, felruházza őket lelki erőkkel és hatalommal. Önmagától senki sem képes bizonyságot tenni az üdvösség dolgairól, ez felülről adatik s csak így segíthet a bizonyságtevés hitre. Az Isten titkaiba való bepillantás, a világos, határozott és a hallgatók szükségleteihez igazodó bizonyságtétel, a Léleknek a szívekben és lelkiismeretekben megnyilvánuló munkája - mindez imádságban elkért ajándék.

A hallgatót megragadja a hallott Ige, úgy érzi, hogy az egyenesen neki szól, az ő szükségeire válaszol. Kinyújtja a kezét utána, elfogadja és vele együtt Jézus Krisztust is, akiről az Ige bizonyságot tesz. Tehát nem csak meghall és megtud valamit, hanem megragadja, birtokába veszi azt. Csak így lesz nyilvánvalóvá az Ige csodálatos hatása és így tapasztalja meg a bűnös az Isten gyermekévé való átalakulás nagy élményét. Mindez a hit megtapasztalása.
De a hitnek is szüksége van valamire, amire támaszkodik, amire épül. Ködre nem építhetünk. 

Az egyetlen és biztos alap: Jézus Krisztus és az Ő Igéje: "az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak" (Lk 21, 33)

Carl Eichhorn: Isten műhelyében

Ezt a könyvet nem lehet regényként – egy szuszra olvasni. 
A hívő ember az újjászületés után rálép a megszentelődés útjára. 

Minden olvasó kezében és életében ez a könyv Isten hatalmas eszköze lehet!

A szerző, Dr. Carl Eichhorn, egy német evangéliumi mozgalom igehirdetője volt. 
Könyvében mintegy negyven éves szolgálatának tapasztalatait és a Biblia nagy igazságait tárja az olvasó elé.

Carl Eichhorn szívügyének tekintette, hogy a Biblia tanítását ne csak azok felé közvetítse, akik között életében szolgált, hanem hogy a következő Krisztusban hívő nemzedék is olyan bibliahű eligazítást kaphasson, amely segítséget jelent életük legsúlyosabb problémái és terhei közepette. Fontos fogalmakat több napon át is magyaráz, megvilágítva azokat a Bibliából vett példákkal, így pl. a bűnös ember megigazulását a szent Isten előtt. - 

Fontos viszont, hogy a napi vezérigéket és a kapcsolódó igehelyeket a Bibliából - azok összefüggésében - olvassul el.

Idézünk az október 29-re szóló áhítatból: "Aki az Igét nem kíváncsiságból, nem kritikusan, nem megszokott kötelességteljesítésből, hanem azt mintegy éhezve olvassa, felismeri abban a Megváltót. 

Az ilyen olvasó áldást nyer és közelebb jut hozzá.

 ...Az Ige tükrében az Úr dicsőségét szemléljük, és ugyanarra a képre formáltatunk át dicsőségről dicsőségre (2Kor. 3,18.)." 

Így közvetíthet ez a könyv sok örömöt, áldást és segítséget a hit megéléséhez minden olvasónak.