Úgy hangzik ez az Ige, mint valami gyónás.
Mindnyájan elmondhatjuk, hiszen mindnyájan, kívétel nélkül utat tévesztettünk.
Mindnyájan elmondhatjuk, hiszen mindnyájan, kívétel nélkül utat tévesztettünk.
S nem kell valamiféle súlyos eltévelyedésekre gondolnunk. Elég vétek már a valamennyiünkben megbúvó önzés is.
Ki-ki a maga útját nézi. Benne van ez már a természetünkben.
Az ember elsősorban mindig önmagára gondol, a maga szívének gondolatait és terveit dédelgeti s mindenekelőtt a maga előnyét keresi.
Még a legrendesebb, legderekabb embereknek is be kell vallaniok, ha lelki látásra jutnak, hogy az önzés legsötétebb útjait járták.
Természettől fogva önmagunknak és legszűkebb családi körünknek élünk.
"Ti pedig siettetek, ki-ki a maga házához" (Agg 1, 9)
Kedveseink felé mégcsak van szeretet bennünk, de másokat már nem igen veszünk észre, vagy csak önzésünk szemüvegén keresztül látjuk őket.
Nem azt kérdezzük, mit tehetnénk másokért, hanem hogy mit várhatunk mi tőlük.
Ha valaki természet szerint rokonszenves előttünk, szívesen közeledünk feléje.
De ha nem kellemes egyéniség, távol tartjuk magunkat tőle.
Mivel saját énünk ennyire hatalmában tart minket, önszeretetünk valóságos betegségként nehezedik reánk.
Mivel saját énünk ennyire hatalmában tart minket, önszeretetünk valóságos betegségként nehezedik reánk.
Azonnal ingerlékenyek és kedvetlenek leszünk, amint valaki énünket érinti.
Önzésünk annyira megfertőzte lényünket, hogy szinte lehetetlen tőle megszabadulnunk.
Az önszeretettől csakis az Úr iránt való szeretet tehet szabaddá.
Saját énünktől csak úgy szabadulunk meg, ha átadjuk magunkat Neki.
Így is mondhatnánk, hogy énünktől csak a halál révén van szabadulás.
Az önszeretettől csakis az Úr iránt való szeretet tehet szabaddá.
Saját énünktől csak úgy szabadulunk meg, ha átadjuk magunkat Neki.
Így is mondhatnánk, hogy énünktől csak a halál révén van szabadulás.
Önmagunkat kellene állandóan öldökölnünk, ami elég fájdalmas és kilátástalan dolog!
De mikor kiszolgáltatjuk magunkat az Úrnak, ő a maga életébe és halálába von bele minket.
Elfoglalja énünk helyét és mi ismét önmagunkra találunk őbenne.
Nem tévelygünk többé, mert az ő útját járjuk.
Neki élünk, aki értünk meghalt és feltámadott. Most már az ő szeretete szorongat és hajt minket.
Minden emberben azt a lelket látjuk, akiért Megváltónk a vérét adta.
Nem tévelygünk többé, mert az ő útját járjuk.
Neki élünk, aki értünk meghalt és feltámadott. Most már az ő szeretete szorongat és hajt minket.
Minden emberben azt a lelket látjuk, akiért Megváltónk a vérét adta.
Bárcsak valamennyiünknél valósággá válna ez az Ige: "olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez" (1 Pét 2, 25).
