A kegyelem Pál apostol életében (I.-II.)

"Saul, Saul, miért üldözöl engem? " (Csel 9, 4)

Saul nem magától tért meg, hanem az Úr Jézus akaratából.
A megtérés lényege mindig az, hogy az Úr ránk talál.
Akár hirtelenül, akár fokozatosan történik a megtérés, alapjában véve az mindig az Úr műve.
Az Úr Jézus nevén szólítja üldözőjét: Saul, Saul!
A névismétlésben Jézusnak az a sürgető kívánsága és vágya jut kifejezésre, hogy kiragadja őt a mélységből.
"Miért üldözöl engem?" Ezzel a kérdéssel gondolkodásra akarja őt késztetni; én, Jézus és az enyéim mivel adtak okot neked az üldözésre? Mondd meg nekem, mivel bántottalak meg téged? 

A fájdalmas szeretetnek ez a kérdése sokkal mélyebben hatolt Saul szívébe, mintha az Úr éles szavakkal ítélte volna el üldözőjét.
Saul Jézus tanítványait üldözte, de tulajdonképpen Jézus volt az, akit gyűlölt. Bűnünk mélyén rendszerint ez a Jézus iránti ellenségeskedés van elrejtve. Amikor valaki ellenszenvvel viseltetik komoly keresztyének iránt, nem más az, mint a Krisztus iránti gyűlölete. Jó ezt az alapbűnt felismernünk és nem szabad elakadnunk az egyes bűnöknél.
"Miért üldözöl engem?" Ezekből a szavakból a szeretet aggodalma csendül ki: mit csinálsz, te szerencsétlen?

Állj meg, különben vesztedbe rohansz. Hiszen a leghatalmasabbat üldözöd, én vagyok Jézus!
A hirtelen fényjelenség testileg vetette Sault a földre, Jézusnak ez a kérdése azonban bensőleg zúzta őt szét.
Az a názáreti Jézus, akinek még a nevét is kiirtani életfeladatának tartotta, valóban a Messiás és Isten dicsőségének képe. Akkor pedig ő mindezideig téves utat járt és céltévesztett életet élt.
A feltámadt Megváltó mély tövist helyezett el Saul szívében. Most már csak az a kérdés, ellenáll-e annak?

Az Úr még figyelmeztetőleg azt teszi hozzá:
"Nehéz neked" - azaz súlyos, meggondolandó és veszélyes "ez ellen rugódoznod".
Isten kegyelmi hívása mindig hatalmas erejű, de nem erőszakoskodó. Szeretné rabul ejteni az embert, de csak úgy, ha az szívből kész megadni magát.
Ellen is állhat, de rossz vége lesz annak.
Azok az emberek, akik gyakran hallják Isten Igéjét és mégsem engednek, igen meg tudnak keményedni és megtérésre soha nem kerül sor náluk.
Ragadjuk meg azokat az alkalmakat, amikor a kegyelem keres minket.

A kegyelem Pál apostol életében (II.)

,,És (Saul) három napig nem látott, nem evett és nem ivott.,, (Csel 9, 9)

A dühös üldözõ ott feküdt Jézus lábainál. Az, aki másokat reszketésben tartott, most maga is reszketett. De még mindig nem volt bensõleg összetörve; az azonban már eldõlt benne, hogy az ellenállást feladja. Jézust Urának nevezi. „Mit cselekedjem, Uram?" Engedelmeskedni akar Jézusnak. - 

A megtérés nem csupán érzelmi dolog, hanem saját akaratunk kiszolgáltatása. Az érzelmek változnak, az akarat azonban állandó és állhatatos. Saulnak oda lett a szeme világa és vezetésre szorult. 

Azt az erõs férfit, aki valósággal vágóhídra hurcolta a keresztyéneket, most mint valami gyenge gyermeket kezénél fogva kellett vezetni: Damaszkuszba legyõzöttként érkezik. Három napig sötétség veszi körül. 

A külsõ vakság szívének sötétségét is tudatossá teszi elõtte. Teljes magánosság szakad rá. 

De éppen ezáltal megy végbe benne az az imádságos tusakodás, mely végül is gyõzelemre vezeti. Három napig nem evett és nem ivott.

Micsoda harc tombolhatott Saul lelkében ezekben a napokban. Legsúlyosabban ez a gondolat nehezedhetett rá: mit mondanak majd népem vezetõ emberei, ha most én is Jézus tanítványa leszek? - Hiszen õ volt a kedvencük és büszkeségük. Micsoda megszégyenüléssel jár most annak bevallása: mindeddig utat tévesztett ember voltam. Egész addigi életét el kellett ítélnie s mindazt, ami benne érték volt, el kellett dobnia. A régi Saulnak meg kellett halnia. Ez volt a harc lényege. 

De megharcolta imádságban. Az ember csak térdein jut el az igazi megtérésre. Mindaddig az imádság csak valami megszokott dolog volt számára, most azonban Istennel való küszködéssé vált.

Jézus jól látta ennek a léleknek a küzdelmét és az egyszerû tanítvány, Anániás személyében elküldte hozzá a maga eszközét. Anániás így szólt Saulhoz: „Testvérem, láss újból!" 

- Ekkor nyerte vissza szeme világát, a szó mélyebb értelmében is.
Attól kezdve Jézust látta maga elõtt.
- „Most tehát miért késel?" - hangzott tovább (Csel 22, 16)

„Mosd le bûneidet!"
És Pál nem késlekedett. Megtérése teljes volt. Többé nem pillantott vissza.

 Milyen sokan elakadnak, sõt megtorpannak különféle fontolgatásaik miatt! - A teljes megtérés a keresztyén élet kiindulási pontja. Csak az jut célba, aki kezdettõl fogva komolyan veszi azt.

AZ ÖNIGAZULTNAK NEM KELL AZ ATYA SZERETETE❣️

"💞Ekkor (a nagyobbik fiú) megharagudott és nem akart bemenni. " (Luk 15, 28)

"Meghallotta a zenét és a táncot." A szeretet öröméneke volt ez: 

"Ez az én fiam halott volt és megelevenedett; elveszett és megtaláltatott."

A nagyobbik fiút már az is lehangolta, hogy távollétében került sor az ünneplésre.
Ráadásul a szolgák egyike mintegy olajat öntött bosszúságának gonosz tüzére.
A sekélyes gondolkodású ember tipikus képe ez, aki izgat és uszít ahelyett, hogy lecsendesítene.

Az elsőszülött fiú megrontja a szépen induló ünnepség hangulatát. 

Jól ismerjük az ilyen zavarkeltéseket.
Amikor az Úr irgalmas szívvel a bűnösök és vámszedők felé fordult, a farizeusok között zúgolódás támadt. 

Amikor a mélyre jutott bűnös asszony Jézus lábait könnyeivel öntözi, Simon farizeus megdöbbenésének ad kifejezést, hogy Jézus egy ilyen nővel szóba állt.
Amikor pedig Mária Jézus lábainál ült hallgatva tanítását, Márta az, aki zavart kelt. 

(Lásd még Luk 19, 7; Máté 21, 15).

A nagyobbik fiú látszólag egészen közel van az Atyához, de szívében mégis olyan távol.
Öccsének visszatérése teszi egészen világossá, hogy gondolkodása mennyire elüt az atyáétól.
Hiányzik belőle a szeretet.

Az örömnek még a nyoma sincs nála, hogy visszatért az elveszett testvér, sőt keserű szemrehányásokat tesz atyjának. Saját személye állt gondolkodása középpontjában.
Rögtön úgy érezte, hogy mellőzték őt. Mindazok, akik elsősorban önmagukat szeretik,
igen érzékenyen reagálnak mindenre. Könnyen lehangolódnak vagy feldühödnek.

Ez a nagyobbik fiú tele volt igényekkel. Nem szeretetből és hálából szolgálta atyját.

Ilyen gondolatok forrhattak benne: igazán csak örülhetne nekem.
Nem becsül meg igazán, mert különben több elismeréssel lenne irányomban és jól megérdemelt jutalomban részesítene. Az önigazult ember rendkívül igényes.

Ugyanakkor semmibe sem veszi azokat a jótéteményeket, melyeket Istentől kap.
Ha azonban Isten olyasmit bocsát rá, ami kellemetlen vagy nehéz, mindjárt azt kérdezi:
"Miért éppen velem esik meg ilyesmi? Hiszen olyan állhatatosan imádkoztam, egy istentiszteletet sem mulasztottam s most mégis így jártam!"
Itt mutatkozik meg a teljes belső idegenség, sőt az Istennel való ellenségeskedés.

Az Atya őt is meg akarja nyerni: "Atyja azért kimenve, kérlelte őt: fiam, te mindenkor velem vagy és mindenem a tied. " (Luk 15, 28. 31)

Mennyi gonoszság tört elő az idősebb fiúból pillanatokon belül!
Megsérti atyját, amidőn igazságtalansággal vádolja és megvetőleg nyilatkozik testvéréről.

Az utóbbit még csak nevén sem nevezi. "Ez a te fiad" - mondja megvetőleg és hidegen.
Valóban, külsőleg kegyesek lehetünk, és a szívünk mégis távol, nagyon távol van Istentől.
Ez az Istentől való eltávolodottság a tékozló fiú esetében napvilágra jött, de a nagyobbik fiúnál rejtve maradt. Az, aki nagyon meg van elégedve önmagával és cselekedeteivel, az semmit sem tud a meg nem érdemelt kegyelemről.

Mivel az Írás azt mondja: "Mindnyájan elhajlottak, együttesen haszontalanokká lettek, nincs aki jót cselekedjék, nincs egyetlenegy sem" - ezért még a kegyes és külsőleg feddhetetlen embereknek is meg kell térniök.

Persze a megtérés éppen nekik sokkal nehezebb, mint a tékozló fiaknak, hiszen ez nem emeli tekintélyüket a világ előtt. Belső, szívbeli megfordulás ez, melyet a távol állók sokszor észre sem vesznek, de a közel levők, különösen a családtagok előtt nem marad elrejtve. 

Megérzik a változást; aki előzőleg könyörtelenül ragaszkodott saját igazához, most irgalmas szívű.
A kegyelem csodája az, amikor valaki szabadulást talál a bűn mélységeiből. 

De nem kisebb csoda az sem, amikor a külsőleg kegyes és makulátlan ember keménységét meglágyítja vagy összetöri az isteni kegyelem. Isten az önigazultakat is szívére akarja vonni.

 "Fiam!" - mondja szeretetteljesen a felindult és megkeseredett embernek.
Azt is biztosítja szeretetéről, aki abból kizárta magát; szeretetlenségét nem kárhoztatva, hanem szelíden és rábeszélőleg tárja elé. Milyen nagy az Úr jósága! Oly nagy, hogy a szeretetlen emberi szív alig foghatja fel.

Már a tékozló fiú iránt is túláradó és megindító volt az atyai szeretet, de még sokkal inkább az a nagyobbik fiú felé. A fiatalabb szeretetre vágyva és megtörten jött vissza. 

Odasimult az atyához és hálás volt minden szerető pillantásért. 

A nagyobbik fiú eltaszította magától az atya szeretetét, amikor az befelé hívogatta a házba. 

Szavaiból gyűlölet áradt és szörnyű dacosság. 

És mégsem engedte őt az atya továbbmenni, hanem teljes szelídséggel igyekezett őt tévedéséről meggyőzni.

Ilyen az isteni szeretet. Meddig védekezel még ellene és nem engeded, hogy a te szívedet is rabul ejtse?

Elveszett és megtaláltatott❣️(III.)

,,Mikor pedig még távol volt, meglátta õt az atyja, megesett rajta a szíve, odafutott, a nyakába borult és megcsókolgatta õt. ,,- (Luk 15, 20)

Bár a tékozló fiú méltatlannak érezte magát, mégis élt benne a bizalomnak egy szikrája, hogy atyja nem taszítja majd el õt. Ez a hite nem csalta meg. Sõt, az események minden várakozását felülmúlták. 

Az atya, aki maga a szeretet, felismeri az õszinte bûnbánat jeleit. 

A gõgösöket és elbizakodottakat éppen úgy felismeri „távolról", mint a bûnbánókat. 

Eléje jön a bûnösnek. Az embert éppen oly kevéssé fordítja meg erõszakkal, mint amilyen kevéssé tartóztatja õt erõszakkal magánál. 

De ugyanakkor mindent felkínál neki, hogy visszatérésre bírja és kezeit kinyújtja felé. Igaz ugyan, hogy néha úgy látszik, mintha nem akarná meghallgatni a kegyelemért való esedezést, de ez nem így van; csak gyakran igen soká tart, amíg egy ember eljut teljes belsõ csõdjéig, ahol nem csupán felismeri vétkét, hanem fenntartás nélkül és alázatosan be is ismeri azt. Akkor az Úr kegyelmét kínálja.

„Megesett rajta a szíve." Nem úgy kezeli a tékozló fiút, mint valami megvetésre méltó, hálátlan és engedetlen embert, akivel jogosan történik meg minden, hanem mint egy sajnálatra méltó személyt, aki elvakultságában maga rohan a veszedelembe. 

Az embereknek ilyen irgalmas megítélése lenne a mi életfeladatunk is. 

Õ megbocsátott és mindent elfelejtett. 

Mi megbocsátunk és mégis felhánytorgatjuk alkalmilag a másik eljárását. 

Az elfajult fiú egyebet sem tud hozni, mint rongyait és vétke becsületes bevallását, az atya mégis szeretettel és gyöngédséggel veszi õt körül. 

A piszkos rongyok helyett a „legszebb ruhát" kapja meg. Isten a bûnöst a megigazulás drága köntösébe öltözteti, melyet Krisztus szerzett számunkra. 

Az ujjára húzott gyûrû tulajdonképpen pecsétgyûrû, mely minden szabad embert megillet, ellentétben a rabszolgákkal. Isten minden gyermeke teljesen szabad és senkitõl sem függ, csak az Atyától. 

A lábakra húzott saru azt a szilárdságot és bizonyosságot jelzi, amivel felléphetünk. 

Ha Isten egy emberen megkönyörült, lehet, hogy még az emberek szemére vetik annak korábbi életét, mint ahogy az idõsebb fiú tette. 

Azután az atya válogatott ételekbõl készült lakomát készíttet a számára. 

A bûn nyomorúságában elsenyvedt lélek felelevenedik és életre kel. 

S ahol élet van, ott öröm is van.

ELVESZETT és MEGTALÁLTATOTT❣️II.rész

,,Mikor azután magába szállt, ezt mondta: felkelek, elmegyek atyámhoz és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.,,-  (Luk 15, 17-18)

Az atya meg se próbálta, hogy visszatartsa fiát, mikor az el akart menni hazulról. Magának kellett meggyõzõdnie arról, hogy hol jobb, az atyai házban vagy idegenben. Így hagyja Isten az embert a maga útján járni; sokszor egész népeket is. Hadd lássák meg maguk, mire jutnak Isten nélkül. A maguk urai akarnak lenni, de észre kell venniök, hogy vágyaik és szenvedélyeik uralma álá vagy emberi szolgaságba kerülnek (2 Krón 12, 8). A példázat nagy éhségrõl beszél, ami a tékozló fiú nyomorúságos helyzetét még jobban kiélezte. Isten sokszor engedi, hogy engedetlen teremtményei megtapasztalják, milyen fájdalommal és nyomorúsággal jár az, ha õt elhagyják és nem félik. Az éhség és a szeretetlen bánásmód lényegesen hozzájárultak a tékozló fiú elhatározásához a hazatérést illetõen. Mily gyakran válik a baj és szomorúság tanítómesterré a Jézus Krisztussal való viszonyunkban.

„Magába szállt." Ez volt a nagy fordulópont. Elõzõleg csak botorkált. Amíg az ember Istentõl elszakadt állapotban van, nem Iát tisztán és nem gondolkodik helyesen. A sátán beköti áldozatainak szemét, hogy azok kacagva és tréfálkozva rohanjanak vesztükbe. A tékózló fiú is igazán az elhagyatottságban eszmélt magára. Szemei megnyíltak önmaga látására. Rájött arra, hogy akkor kezdõdött a baj, amikor legjobb barátjának - atyjának - hátat fordított és olyan barátokkal adta össze magát, akik õt bajában nyomorultul cserben hagyták. „Felkelek, elmegyek atyámhoz." Nem volt könnyû elhatározás ez! Hiszen ezzel a világ elõtt annak adta bizonyságát, hogy rossz útra tévedt és szégyenletes állapotba került.

Minden megforduláshoz nagy elhatározás kell. Nem szabad figyelembe vennünk az emberek ítéletét és vélekedéseit. Ismert dolog, hogy a világban jellemtelenségnek számít, ha valaki nézeteit vagy magatartását teljesen megváltoztatja s még inkább, ha azok bocsánatát kéri, akiket gõgjében és dacosságában megbántott. - Vétkeztem Isten és az emberek ellen - az ilyen vallomás nehezen jön ki ajkunkon; mintha torkunkat szorongatná valaki. A példázatbeli tékozló fiú ráébred méltatlan voltára s arra, hogy apját megbántotta, viszont éppen ez szorítja arra, hogy önmagát megalázva fenntartás nélkül elismerje bûnös voltát.

ELVESZETT ÉS MEGTALÁLTATOTT❣️ I.rész

,,💞Atyám, add ki a vagyonból rámesõ részt.,, (Luk 15, 12)

A tékozló fiú szomorú bukása ott kezdõdött el, amikor eltökélte, hogy függetleníti és az atya ellenõrzése alól kivonja magát. Ezáltal belsõleg elszakadt apjától. 

Az ilyen szabadságra való törekvésekben már ott van a bukás csírája. De tekintsünk csak Jézusra. 

Egy lépést sem tudott és akart az Atya megkérdezése nélkül tenni. 

Nem volt egy szava, amit ne az Atyától kapott volna ajándékba és csak azt tette, amire az Atya õt indította (János 5, 19-20). A legteljesebb függõ viszonyban volt az Atyával.

A bûn lényegéhez hozzátartozik, hogy az ember nem akar Istentõl függni, hanem a saját maga ura kíván lenni. Közben azokat az ajándékokat és erõket, azokat a képességeket, amiket Istentõl nyert s amiket neki köszönhet, a bûnös ember a maga tulajdonába veszi.

 Úgy érzi, hogy azok õt illetik s õ akar azok felett rendelkezni ahelyett, hogy Isten állandó felügyelete alatt sáfárkodna velük. 

Ez az önállóságra való törekvés különösen az ifjúságban jelentkezik igen erõsen. 

Saját belátásuk és akaratuk szerint akarnak cselekedni. És mivel az ember szíve gonosz, a sötét gondolatok is hamarosan felbukkannak és a gonosz tanácsok és az akarat is hamarosan megmozdul azok megvalósításra. Elõször a gonosz vágyak csíráznak ki szívében, azután szavakba is foglalja õket s végül tettre kerül a sor.

A tékozló fiú összeszedett mindent és elhagyta az atyai házat, hogy szabaduljon a terhes felügyelettõl. Hamarosan lekerült életérõl minden szép és elpocsékolt mindent. 

A tékozló fiú nem akart függeni atyjától, aki pedig szerette õt és csak a javát kereste, most azután függõ viszonyba került vadidegen és szeretetlen emberekkel, akik még a disznóknak szánt moslékot is sajnálták tõle. 

„Elszegõdött annak a tartománynak egyik polgárához." 

Kérni és könyörögni kellett valami nyomorúságos szállásért és a legalacsonyabbrendû munkáért is. 

Annak elõtte a legínycsiklandozóbb falatokkal traktálta magát, most pedig szívesen megtöltötte volna gyomrát olyan eledellel, mely azelõtt csak utálattal töltötte volna el. 

Régebben alig tudott eleget tenni a sok társasági meghívásnak, most pedig teljes és szomorú magányba került. Az egykor boldognak tartott, fékevesztett életbõl csak boldogtalanság lett. 

Helyzetét, amibe került, bizonyára irtózatos szerencsétlenségnek fogta fel, pedig az elõkészítõje volt a késõbbi boldogságnak.

A MEGKÖTÖZÖTTSÉGBŐL FELOLDOZVA❣️ (II.)

,,💞...és ezt mondta neki: Effata, azaz: Nyílj meg!,, (Márk 7, 34)

A süketnéma esetében az Úr Jézus elõször cselekszik és csak azután beszél. 

Az egész beszéd tulajdonképpen egyetlenegy szó, de tele erõvel. 

Jézusnál a cselekvés mindig megelõzi a szót, szavai pedig mindig tettek. 

Mi mennyit beszélünk és a tett vagy elmarad, vagy csak valahol hátul sántikál és szavaink olyanok, mint a buborék. Lukács mondja a maga evangéliumáról késõbb, hogy mindazokról a dolgokról írt, „amelyeket Jézus cselekedett és tanított" (Csel 1, 1). 

A földrõl való eltávozása óta is ugyanezt teszi az Úr. Mindmáig cselekszik és tanít az övéin keresztül. De mindig a cselekvés a döntõ. Követõi sem merülhetnek tehát ki puszta szavakban. 

Õ cselekedni akar általuk, nekünk pedig õt kell szóhoz juttatnunk.

Ezt a felszólítását - Effata - az Úr minden szívbe és életbe bele akarja kiáltani. 

Elõször azonban tudatára kell ébrednünk a magunk nyomorúságos, megkötözött voltára. 

Fel kell ismernünk a magunk vétkes voltát, bûnös hajlamaink bilincseit, amiktõl önerõnkbõl nem tudunk szabadulni. El kell jutnunk egy pontig, ahol már nincs tovább s a mélységbõl hozzá kell kiáltanunk. Ekkor mondja õ ki az „Effata" szót.

A süketnéma esetében azonnal jött a feloldás. „Megnyílt a füle." 

Mi is szellemi értelemben mindaddig süketek vagyunk, míg Jézus ezt a süketséget át nem töri. 

Készek vagyunk ugyan a földi hangok és fecsegések meghallására, de nem halljuk a Jó Pásztor hangját. 

Isten Igéje felé zárkózottak vagyunk, s ezért unalmas az a számunkra. 

Ha pedig fel is fogunk valamit abból, kiderül, hogy hamisan értelmeztük. 

Sokszor csak életünknek és cselekedeteinknek megítélését halljuk ki belõle s haragosan elfordulunk. 

Így lesz az evangélium halál illatává számunkra. 

Mindaddig nem tudjuk meghallani a szeretet hangját, mely megmentésünkrõl szól, míg el nem határozzuk magunkat a megfordulásra és engedelmességre. 

Akkor nyílik meg fülünk fölfelé és halljuk a békességrõl szóló üzenetet. 

Nyelvünk kötelékei is feloldódnak, magasztaljuk Isten kegyelmét és vallást teszünk a Megváltóról, aki olyan nagy dolgokat tett velünk. 

Amikor lelkiismeretünk felszabadul a bûntudat terhe alól, a nyelv is megoldódik.

Isten szeretete árad szét szívünkben.  Azt fogjuk szólni, ami épít és Isten dicsõségét szolgálja.

A MEGKÖTÖZÖTTSÉGBŐL FELOLDOZVA❣️

"(Jézus a süketnémát) félrevonta a sokaságból." (Márk 7, 33)

Ma is félrevonja az embereket a sokaságból.
Minden olyan alkalom, amikor betegség vagy gyász köszönt ránk, ilyen "félrevonás".
Lehet, hogy panaszkodsz: éppen engem érnek a bajok, engem sújt ilyen keményen Isten!
Gondold meg ilyenkor, hogy talán azért von így félre, mert valami különlegest tartogat a számodra, valami különleges áldást, a kegyelemnek valami különös megtapasztalását. Fogadd el tehát, amikor félrevon téged.

Az Úr Jézus soha nem sablonosan, megszokott módon végezte munkáját. 

Az emberek úgy gondolták, hogy kezét majd a süketnémára helyezi, mint már annyi más alkalommal is tette. 

Ez alkalommal azonban Jézus másként járt el. Gyógyításai és az emberi bajokhoz való közelítése soha nem egy kaptafára történnek. Minden egyes embert teljesen egyénileg kezel. Figyelembe veszi sajátos szükségleteit és sérüléseit. A süketnémánál ujját dugta a fülébe.
Ott volt a bajok forrása. Ma is az élet sérült pontjaira helyezi ujját. 

Először talán sokak számára elviselhetetlen, hogy Lelke által a lelkiismeret beteg pontjait érinti meg és az igehirdetésen vagy személyes beszélgetéseken keresztül az ő szolgái sebes pontokat érintenek. 

De ne vond ki magad ez alól. Az Úr soha nem azért helyezi valahová az ujját, hogy neked kínt és szenvedést okozzon, hanem azért, hogy gyógyítson.

Ma talán idegenkedünk attól a gondolattól, hogy "nyálával illette annak nyelvét". 

Valószínűleg a süketnéma előtt is valami érthetetlen és rejtélyes dolognak tűnt, pedig mély értelme volt annak. A nyálat az akkori orvosok is úgy tekintették, mint a test legfontosabb és legnélkülözhetetlenebb nedvét. Amikor az Úr ebből vesz, akkor ezzel a maga önfeláldozó és odaadó szolgálatát jelképezi előttünk. "Észrevette magán, hogy isteni erő áradt ki belőle" - olvassuk Jézusról egy más helyen. 

Az ő csodái nem valami bűvészmutatványok voltak. 

Miközben magára vette mások szenvedését és nyomorúságát, erőt árasztott magából. 

Végül is vérét, ezt a végképpen nélkülözhetetlen életnedvet, az élet hordozóját adta oda értünk. 

Ilyen Megváltónk van nekünk, aki szeretetében önmagát adja oda! 

Hogyne bízhatnánk hát rá azokat a sérüléseinket és bajainkat, amiket senki más nem tud meggyógyítani, csak ő?

EGY GONOSZTEVŐ KEGYELMET TALÁL❣️I- III.rész

,,💞 Mi ugyan méltán, mert cselekedetünk méltó büntetését vesszük, ez azonban semmi gonoszt nem cselekedett.,,- (Luk 23, 41)

A két gonosztevõ, akik között Jézust megfeszítették, találó képe az egész emberiségnek. 

Mindketten egyaránt közel vannak a Megváltóhoz, ugyanazt látják és hallják. 

Mégis közülük csak az egyik jut hitre. A másik Jézus közelsége ellenére is az örök kárhozatba hull, ahonnan nincs visszatérés. Így oszlanak meg az emberi szívek és utak is. 

A belsõleg kemény és dacos, még a bitófán is gõgös embert semmi sem fordítja meg. 

Gúnyolódása is szellemi gõgjébõl ered. A gúnyolódó ember mindig fölényben érzi magát a kigúnyolttal szemben. 

Ezért még gonosztevõ társának rendreutasítása és õszinte bûnvallása is hatástalanul pattan le szívérõl. Csak egy vágy élteti: kiszabadulni kínos helyzetébõl. Magasabb rendû igénye nincs. 

Milyen sokan vannak hozzá hasonlók, akik soha nem maguk miatt, hanem szomorú körülményeik miatt szomorodnak meg, s nem kegyelmet keresnek bûneikre, hanem csak kimenekülést a testi bajokból. Ezért fülük süket a keresztrõl jövõ szóra.

Eleinte a bûnbánó gonosztevõ is hasonló módon gondolkozott. Amint Máté feljegyzi, a másikkal együtt õ is gúnyt ûzött Jézusból. 

De sokan teszik ugyanazt, amit mások és kiáltozzák ugyanazt, mint a többiek (Csel 19, 32)! 

Ez a gonosztevõ azonban egyszerre csak elcsendesedett és gondolkodni kezdett. 

Jézusnak a kínzóiért a kereszten mondott imája s még inkább magatartása mély benyomást gyakorolt rá. Világosság gyulladt fel benne bûneit illetõen. Lelkiismereti nyomorúsága egyszerre nagyobb lett, mint szörnyû fájdalmai. Felismeri, hogy nem érdemel jobbat és kegyelemért könyörög.

Az ember azt hinné, hogy ez tulajdonképpen magától értetõdõ egy olyan valakinél, akinek bûnös voltát törvényszékileg is megállapították. És mégis csodával állunk szemközt. 

Mert sokszor éppen a legnagyobb bûnösöknek van a legkisebb bûntudatuk. 

Szerintük mindenki más hibás, az emberek, a körülmények, sõt még maga az Isten is, csak õk nem. 

Az, akit külsõleg elítélnek, még nem biztos, hogy lelkiismeretében elítéli önmagát. 

Ez már Isten mûve. És az valami nagy dolog, amikor ember el tudja mondani: „cselekedetünk méltó büntetését vesszük". 

Még hívõ emberek körében is kevesen vannak, akik vétküket fenntartás nélkül elismerik.

Isten kegyelmes útja Izraellel❣️ (II.)

,,...lóra sem ülünk és nem mondjuk többé kezeink csinálmányának: Istenünk! Mert nálad talál kegyelmet az árva. Kigyógyítom õket hûtlenségükbõl, szeretem õket ingyen kegyelembõl. ,,
(Hós 14, 4-5)

A bûnbánat nem csupán az eddig elkövetett bûnök töredelmes és nyílt bevallásából áll, hanem tényleges elhagyásukból is. A hitetlen ember ismertetõjele a teljes önbizalom és a láthatókra való hagyatkozás. „Nem ülünk többé lóra", azaz teljesen lemondunk arról, hogy magunkválasztotta eszközökkel segítsünk önmagunkon. Izrael belátja, hogy a lovak sem segítenek többé, de kezeik csinálmánya, a bálványok sem és le kell mondaniok az önistenítésrõl is. Dacos erejük megtört. 

Olyanokká lettek, mint a kiskorú gyermek, aki kezét nyújtja és hagyja magát vezetni. 

Nem tudnak mást felmutatni Isten elõtt, csak tehetetlenségüket és gyengeségüket. 

Egyébre sem hivatkozhatnak többé, csak szegény és árva voltukra.

A teljes megtérést teljes összetörés elõzi meg. Öndicsõségünk s az az igyekezetünk, hogy majd mi mindent elintézünk, oda van. Pedig milyen mélyen gyökerezik mindez az emberben! 

Mindent megragad, ami a keze ügyébe kerül és semmi fáradságot nem kímél (Ézs 57, 10). 

Az Úr csak akkor tud munkálkodni, ha saját erõnk végéhez érkeztünk, s akkor mutatja meg igazán hatalmát.

Az isteni válasz mindig nagyvonalú. Összezúz, de be is kötöz; megöl, de megelevenít. 

A bûnokozta károk kétségtelenül súlyosak és a sebek gyógyíthatatlanok. 

De õ meg tudja gyógyítani azokat is. Páratlan orvos a maga nemében. 

Az általa felkínált gyógyszer: Fiának a vére. 

Az õ sebeivel gyógyulunk meg. A bûnös megigazulása egyszersmind gyógyulás is. 

A bûnbocsánat megelevenedést hoz magával. - Isten lényege a szeretet; nehezére esik haragot tartani. 

Az van kedvére, ha szerethet és áldhat. Mihelyt egy valóban töredelmes szívre talál, mely õszintén kitárul feléje, nem tud mást tenni, mint lehajol ahhoz és megeleveníti. 

„Kénytelen vagyok könyörülni rajta" - ez a belsõ kényszer szorongatja Istent. 

Nem szívesen „mutatja magát idegennek" és szól hozzánk „kemény beszédekkel" (1 Móz 42, 7). Mihelyt az ember megalázkodik, Isten azonnal szeretetével veszi körül. 

Tehát nincs okunk panaszkodni, hogy Isten nem szeret minket. 

Csak bennünk van a hiba, ha szeretete nem járt még át minket. Isten szeretete minden szívet eláraszt, amely megnyílik elõtte.

Naámán és kísérete leszállnak a lovakról és szerekerekrõl.

Fordulópont ez ebben a történetben.
Naámán nemcsak a bélpoklosságból tisztult meg, hanem eljutott az igaz Isten megismerésére is, s amikor hazatért, többé nem a pogányok képzelt világosságában, hanem az igazság fényében járt.

Naámán számára egy lelki alászállást is jelentett ez. Elõzõleg még túl magasan volt. Ezért haragudott meg, hogy Elizeus látszólag olyan kevéssé törõdött vele és mások által üzente, hogy fürödjék meg hétszer a Jordánban. Több megbecsülést és valami egészen más gyógymódot várt volna. Gõgje ágaskodott az olyan eljárás ellen, mely nevetségesnek és gyerekesnek látszott elõtte. De éppen ebbõl a gõgbõl kellett elõször kigyógyulnia. Ezért is bocsátotta rá Isten a bélpoklosság megalázó szenvedését, mely utálattá tette õt még környezete felé is. Gõgje miatt rendel ki Isten egy fiatal rabszolgaleányt útmutatóul, s ezért van az, hogy Elizeus sem hajlongva jön eléje, hanem egy megalázónak tûnõ gyógymódra utasítja.

Nekünk is le kell szállnunk a magas lóról, ha meg akarunk tisztulni és gyógyulni a bûn bélpolklosságától. Le kell szállnunk arról a magas lóról, melyre állásunk, kiválóságunk, pénzünk vagy más egyéb következtében kerültünk; arról a magas lóról, melyre ügyességünk, teljesítményeink, bátorságunk vagy makulátlan voltunk lendített fel minket. Le kell szállnunk tanultságunk, éles elméjûségünk, valódi vagy képzelt adottságaink magas lováról. Az önigazult embernek szegény bûnössé kell lennie, a magasból lekerül a vádlottak padjára és önnön szemében sem lehet más, mint elveszett, elkárhozott ember. A dacos fejnek meg kell hajolnia, mert különben soha nem tapasztalhatja meg az irgalmasságot. Amint Naámán szemében a felajánlott gyógymód igen megvetett volt, így a nekünk felajánlott megváltás és a bûnbõl való szabadulás útja is annak látszik. 

A kereszt, mint a gyógyulás és a Krisztus vérével való meghintés eszköze a mûvelt görögök szemében bolondság volt, az erényeikre büszke és önigazult zsidóknak pedig botránkozás. Így van ez ma is. 

Isten Fiának a gonosztevõkre kimért kereszthalála csak azoknak lesz örömmel fogadott gyógyulás, akik önmagukat gonosztevõknek s a keresztre méltónak tekintik. 

Csak az alázatosak és összetörtek azok, akik vágyva nyúlnak utána és gyógyulnak meg az õ sebei által.

Naámán nemcsak a bélpoklosságból tisztult meg, hanem eljutott az igaz Isten megismerésére is, s amikor hazatért, többé nem a pogányok képzelt világosságában, hanem az igazság fényében járt.

💥ELÕSZÖR LE S AZUTÁN FEL❣️ (I.-II)

,,💞És az a férfi vitéz hõs, de bélpoklos volt.,, (2 Kir 5, 1)

Milyen szörnyû lehetett annak az embernek, mikor rájött, hogy bélpoklos. 

A bélpoklosság vagy lepra csakúgy, mint a rákbetegség, még ma sem tartozik a teljes biztonsággal gyógyítható betegségek közé. Akit ez a kór megtámad, leszámolhat az élettel.

Kevés halandónak kedvezett úgy a szerencse, mint Naámánnak. Szíria legnagyobb méltóságára emelkedett és királyi ura elõtt is nagyra becsült volt. Most azonban kitört rajta ez a szörnyû betegség, és sötét árnyak váltották fel az eddigi derûs napokat. És mégis, ez a végzetes baj egyengette az utat Naámán életében az igazi és teljes boldogság felé; kapcsolatba hozta õt az igaz Istennel és megtapasztaltatta vele csodatevõ hatalmát. Naámánnak azonban elõször sejtelme sem volt errõl és halálosan boldogtalannak érezte magát.

Hányszor ismétlõdik ugyanez más emberek életében is! Isten néha sötét utakon vezeti övéit, de azok végül is áldássá lesznek. Naámán történetében szó van egy fiatal izraelita leányról, akit az a szerencsétlenség ért, hogy egy ellenséges betörés alkalmával szír katonák elhurcolták és eladták rabszolgának. Micsoda sötét út; elszakították szüleitõl és hazájától, gyalázatnak dobták oda és minden valószínûség szerint szeretetlenül, durván bántak vele. De még eközben is Isten szeretetének tárgya maradt. Úgy vezette õt Isten, hogy Naámán házába került és eszköz lett e nagy tekintélyû férfi megmentésében. Ugyanis ez a leány mutatta meg neki az utat Elizeus prófétához.

Isten nagyon gyakran szétrombolja a földi boldogságot, hogy annak romjain valami új és magasabb rendû áldást építsen. Milyen gyakran lesz egy betegség vagy valamiféle veszteség, vagy egyéb nyomorúság híd az élõ Isten fele. Akinek van szeme Isten útjainak meglátására, az tudja, hogy azok mindig sötétségen keresztül vezetnek a világosságra, szoros helyekrõl a tágas szabadba. 

Annak azonban, akinek még nem nyílt meg a szeme ezek meglátására, azt kiáltjuk: ne kételkedj, máris útban van valami nagyszerû és áldott dolog. 

Aki elõtt Isten kegyelmének a fénye felragyogott, az bõven kárpótolva van minden nehézségért és minden oka megvan, hogy így szóljon: „Az Úr mindent legjobban intézett!"

************************

Elõször le s azután fel (II.)
,,Ímé én azt gondoltam, hogy kijõ hozzám és elõállván segítségül hívja az Úrnak, az õ Istenének nevét.,, (2 Kir 5, 11)

Naámán egészen mást gondolt, amikor gyógyulást keresve Elizeushoz jött: hogy Isten embere - legalábbis ezt várta - maga fog személyesen körülötte szorgoskodni s ünnepélyes kézrátétel után szívbõl az Úrhoz kiált majd. Ehelyett Elizeus egy követ útján csak annyit üzent neki, hogy fürödjék meg a Jordánban.
Isten gondolatai mindig egészen mások, mint a mi emberi elképzeléseink. Legtöbbször helytelenül és fordított módon gondolkodunk, de annyira belebonyolódunk saját elképzeléseinkbe, hogy nehezen tudjuk elengedni azokat. A különösen mélyre gyökerezett kedvenc elképzeléseinket a világért sem adnánk fel. Jézus tanítványai is azt gondolták, hogy Mesterük ügyének egészen más kimenetelt kell vennie. Elképzelésükben egy dicsõséges befejezés élt és nem a gyalázatos halál.

 „Pedig mi azt reméltük, hogy õ az, aki meg fogja váltani Izraelt" - ti. a római elnyomás alól. Jézus ellene volt ezeknek a téves elképzeléseknek és ismételten bizonyságot tett arról, hogy az õ útja a szenvedés útja. 

- Pálnak a maga meg nem tért állapotában az volt a véleménye, hogy Istennek nem tehet jobb szolgálatot, mintha tûzzel-vassal irtja a Názáreti gyûlölt követõit. „Egykor én is úgy véltem, hogy ama názáreti Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednem."

 - Mózes „úgy vélte" Egyiptomban, hogy népének fel kell ismernie, hogy Isten éppen az õ - Mózes - keze által nyújt majd szabadulást, amikor önfejû módon erõszakhoz nyúlt.
Nincs veszélyesebb dolog, mint a hitetlen emberek téves elképzelése: „hiszen én már a helyes úton vagyok, miért ne jutnék célba? Semmi rosszat nem teszek és teljesítem Isten iránti kötelességemet". Keresztelõ János és elõtte valamennyi próféta ilyen téves vélekedések ellen harcoltak. Jézus maga is ellene volt kortársai téves elképzeléseinek s utána ugyanígy volt ezzel az igazság minden tanúja.
Csak a hazug próféták erõsítették meg hallgatóikat fonák vélekedésükben, hogy a helyes úton vannak.
Engedd meg, hogy Isten Igéje korrigálja saját egyéni elgondolásaidat. 

Naámánnak is nehezen ment ez. Már-már kedveszegetten visszafordult, de azután mégis meggondolta magát. Jó annak, akit Isten Igéje helyes belátásra bír és értelmét foglyul adva engedelmeskedik az igazságnak!

Izrael, vagy: éjszakából világosságra VII.

,,És a nap felkelt rajta, amint elment Peniel mellett, õ pedig sántított csípõjére.,,
(1 Móz 32, 31)

Nem véletlen dolog, hogy éppen akkor kelt fel a nap.
Jelképe volt annak, hogy Jákób elõtt egy másik nap, a kegyelemnek a napja is felkelt és most már ott ragyogott az õ élete felett is. A felhõk eltûntek.

 
Valóban beteljesedett, hogy:„eltöröltem álnokságaidat, mint felleget és mint felhõt bûneidet" 

(Ézs 44, 22). Jákób életében is nappal lett.

Amikor Jézus Krisztus szívünkben feltámad, elkezdõdik a nappal, és mi Isten és a világosság gyermekei lettünk. Elõzõleg sötét, elégedetlen emberek vagyunk.
Csak az a megelégedett, akinek Jézusa van. Az ilyen ember a napos oldalon lakik. 

Nemcsak a kellemetlen dolgokat látja meg, hanem mindent a felülrõl jövõ világosságban Iát és még a nem örvendetes dolgokban is valami jót fedez fel.

 
Ahol Jézus van, ott a hála uralkodik. Az ember mindenben Isten jóságos kezét ismeri fel: 

Egyre kevesebb a panasz és egyre több a dicséret.

 „Õ pedig sántított a csípõjére", azaz külsõ embere nem került ki meggazdagodva ebbõl a harcból.
Éppen ellenkezõleg, természeti ereje megtört. Kereszthordozó emberré vált, aki újra meg újra felismeri tehetetlenségét. Isten gyermekeinek az élete állandóan a szakadatlan meghalás jegyében folyik le. „Naponként halál révén állok" - mondja Pál apostol.

Ez a megfékezettség áldás lett Jákób számára; állandó emlékeztetõ jel és eszköz annak megakadályozására, hogy valamikor Istentõl ismét elfusson. Így tekintsük mi is, ha Isten valamiféle hiányosságot enged meg életünkben. Sokkal jobb bénán és csonkán bemenni az örökéletre, mint teljes egészünkben kárhozatba kerülnünk.
Ne nehezményezd tehát, ha egyik-másik csapás következményeit egy életen keresztül hordoznod kell, vagy félig-meddig belerokkantál. Isten nem akar túl tág teret adni arra, hogy ismét elkerüld õt.
Ugyanakkor az õ kegyelmi erõi sokkal jobban ki tudnak bontakozni gyengeségedben. 

Pál is így tapasztalta ezt. Arra gondolt, hogy mennyivel jobban tudna mûködni, ha az õt terhelõ „tövistõl" megszabadulhatna. De tévedett.
Az Úr maga azt mondta neki: „az én erõm erõtlenség által végeztetik el".
Ti. így kerül Isten ereje teljes kibontakozásra. Oda lesz önteltségünk és megtanuljuk azt, hogy minden lépésben ráhagyatkozzunk, mert õ erõt ad a legtehetetlenebbnek is.
Erõtlenségünkben dicsőíti meg önmagát.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra❣️ (VI.)

,,💞És megkérdé Jákób és monda: Mondd meg kérlek a te nevedet.
Az pedig monda: ugyan miért kérded az én nevemet? És megáldá õt ott.,, (1 Móz 32, 29)

Jákób most végre áldást nyert, amit valamikor csalárd módon próbált magának biztosítani. 

Ugyan mibõl állt ez az áldás? Nem szavakból. Isten mindig valósággal és tettekben áld meg minket. Ebben az órában Jákób elõtt felragyogott Isten kegyelmes arca. Megkapta bûneinek teljes bocsánatát. Isten önmagát ajándékozta neki. Szívét és szeretetét nyitotta meg elõtte.

Jákób ugyancsak sok áldást tapasztalt meg már. Õ maga tesz vallomást arról: „kisebb vagyok minden te jótéteményednél". Most végre igazán elnyeri az áldást. Nem gondol többet még arra a veszélyre sem, mely Ézsaú részérõl fenyegette. Csak egy dolog töltötte be szívét, hogy kegyelmet találjon Istennél. 

És ezt meg is találta. - Istennek sok földi ajándéka tulajdonképpen áldásának a jele. Jákób most végre beletekinthetett Isten irgalmasságtól sugárzó tekintetébe. Mikor elnyerte az áldást, egész lénye áradt a világosságtól és a szeretettõl. S midõn Jákób késõbb összetalálkozott Ézsaúval, igazán elmondhatta: „mindenem van nekem" (1 Móz 33, 11), míg Ézsaú csak annyit mondhatott: „van nekem elég". 

Miért volt meg Jákóbnak mindene? Mivel rátalált az Úrra.

Jákób azt kérdezi, „mi a te neved?" Ez a kérdés felesleges volt. Annak, aki Isten kegyelmét és békéjét elnyerte, Istenrõl személyes megtapasztalása lett. Sok mindent el lehet mondani vagy tanítani Istennel kapcsolatban. De igazán a személyes megtapasztalás útján ismerhetjük meg Õt. 

Úgy van ez a bûnnel is. Sokféle magyarázatot lehet adni arról, hogy mi a bûn, de csak az tudja igazán, akinek lelkiismerete felébredt s megtapasztalta, mit jelent Isten ítélete alatt állni. 

És hogy kicsoda Isten, azt csak az tudja igazán, aki elnyerte, amit senki emberfia nem adhat nekünk: a bûnbocsánat bizonyosságát és a szív békességét. Most már Isten nem a megismerhetetlen és kikutathatatlan nagyság elötted, hanem könyörülő Istened, aki szeret téged.

Jákób ezt a helyet Penielnek nevezte, ami magyarul azt jelenti: Isten orcája. 

Ott lett elõtte ugyanis nyilvánvalóvá Isten orcája, azaz legbensõbb lénye, az õ kegyelme. 

Isten keze a hatalmát fejezi ki, Isten orcája azonban az õ szeretetét sugározza.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra❣️ (V.)

,,💞Mi a te neved? És õ monda: Jákób. Amaz pedig monda: nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izraelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel és gyõztél.,,
(1 Móz 32, 27. 28)

Mielõtt Jákób az áldást elnyerte volna, meg kellett neveznie önmagát. 

Az Úr már régen ismerte õt ezen a Jákób néven, de most magának Jákóbnak kellett kimondania azt, hogy milyen is az õ természeti lénye: ravasz, cselszövõ - ezt jelenti szószerint Jákób neve. 

Aki azt akarja, hogy felülrõl áldást nyerjen, annak fenntartás nélkül be kell vallania, hogy kicsoda. 

Az az éjszakai óra a Jákóbban levõ óembernek az órája volt. 

Jákób ezt az óembert most a maga teljes undokságában elismerte és be is vallotta. - Jákób életének nagy fordulata ebben az új névben fejezõdik ki: Izrael, azaz Isten harcosa, vagy Istennel harcoló. Harcolt Istennel és gyõzött. Tulajdonképpen Isten most vette teljesen kezébe Jákóbot. 

De ugyanakkor valami csodálatos módon lehajolva hozzá, õt nyilvánítja gyõztesnek. 

A hit harcol Istennel és legyõzi õt.

„Küzdöttél emberekkel." Jákób már eddig is küzdelmes életet élt. 

Most azonban az Istennel való harcban felülmarad. 

Olyan ez, mint amikor a Megváltó azt mondja: „a te hited megtartott téged." 

A hit tehát az a gyõzelem, amely nem csupán az egész világot, hanem még magát Istent is legyõzi. 

Mert a hit még a sötétben is Isten ragyogó ígéreteihez ragaszkodik. 

Miközben Isten ítélete alatt áll, kegyelmének ígéretei felé nyúl. 

A hitben van valami szent makacsság és ellenállás. Nem hagyja magát könnyen elutasítani.

Minden hitbõl fakadó imádság Isten meggyõzése. Isten gyermekei tehát Istennel harcoló emberek. 

Ha valami nehéz dolog jön elõ életedben, ne harcolj a nehézségekkel szemben, az kilátástalan dolog, hanem engedd, hogy az Úr harcoljon, azaz harcolj az Úrral! 

Amikor Jákób erõt vett az Úr felett, 

Ézsaút is legyõzte. Mihelyt Istennel rendezõdött a dolga, a többi problémája is megoldódott. 

Szabad út nyílt elõtte. Ne akarjunk mi a gonosz és kellemetlen emberekkel hadakozni, hanem menjünk az Úrhoz, hogy õ beszéljen a szívükkel. Ugyanez a helyzet, ha gondok vesznek minket körül. 

Igazán felesleges dolog a gondokkal hadakozni. 

Mihelyt keresztülimádkozzuk magunkat a nehézségeken, egészen az Úrral való közösségig, a gondjaink is eltûnnek, mert föléjük kerültünk.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra❣️ (III.)

,,...és amikor látta, hogy nem vehet rajta erõt, megilleté csípöjének forgócsontját és kiméne helyébõl Jákób csípõjének forgócsontja a vele való tusakodás közben.,, (1 Móz 32, 25)

Hogy értendõ ez, hogy Isten nem tudott rajta erõt venni? Hát erõsebb volt Jákób, mint Isten?
A mindenható Isten szét tudná zúzni az embert, de az emberi akaraton nem akar hatalommal erõt venni. Magának az embernek kell azt önként kiszolgáltatnia. Isten nem kényszeríti az embert erõszakkal a megadásra. Belülrõl kell annak jönnie. Az ember a lelkiismeretét el is tudja hallgattatni!
De amikor lelkiismeretének szavára hallgat, az belülrõl gyõzi meg õt.
Nem tehet mást, kénytelen Istennek igazat adni. Tehát az igazságnak az ereje az, amin keresztül meggyõzi Isten az embert.

Van azonban egy másik erõ is, amivel Isten meg tud gyõzni. Ez az õ szeretetének hatalma, mely által szívünket meglágyítja, önzésünket megtöri s térdre kényszerít bennünket. 

Persze Isten szeretete elõl is el tud zárkózni az ember, de mégis az igazsággal együtt ez az az erõ, mely önátadásra kényszerítheti.
Az igazság önmagában véve ezt még nem végzi el. A szereteté a döntõ szó.

Istennek azonban sok más egyéb eszköze is van, hogy megtörjön minket. 

Valamikor Jákóbnál a csípõjének a forgócsontját ficamította ki. A régiek gondolkodása szerint a csípõben összpontosult az erõ. Isten tehát mintegy az õ természeti erõit bénította meg s rakott rájuk minden idõkre szóló féket. 

Így vett rajta erõt Isten. Megéreztette Jákóbbal haragját, megrettentette lelkét.

Haragja azonban tulajdonképpen nem Jákób ellen irányult, hanem bûne ellen, régi gonosz énje ellen. 

Tehát Isten nem ellenségünk. Mi vagyunk vele ellenségeskedõ, ellenszegülõ viszonyban.
Amikor az ember igazi ismeretre jut el, megnyílik a szeme és felfedezi, hogy nem Isten az õ ellensége, hanem õ ellenségeskedik Istennel. Így Jákób lelkében is világossá lett abban az órában: hiszen Isten jót akar velem! Már húsz éve, hogy állandóan szeretetével közelít felém.

- Már akkor, amikor a menekülés magános útját járta, a sötét éjszakában õ jött felé, de nem fenyegetõlég és büntetõlég. 

Szeretetét és jóságát ízleltette meg vele és ezt a vigasztaló biztatást nyújtotta: 

Én veled vagyok. Isten tehát szeretõ módon közelített Jákóbhoz s ez a felismerés mélyen megalázta õt. Isten erõt vett rajta és gyõzött.