Egy gonosztevő kegyelmet talál (I.)

"Mi ugyan méltán, mert cselekedetünk méltó büntetését vesszük, ez azonban semmi gonoszt nem cselekedett. "
(Luk 23, 41)

A két gonosztevő, akik között Jézust megfeszítették, találó képe az egész emberiségnek. Mindketten egyaránt közel vannak a Megváltóhoz, ugyanazt látják és hallják. Mégis közülük csak az egyik jut hitre. A másik Jézus közelsége ellenére is az örök kárhozatba hull, ahonnan nincs visszatérés. Így oszlanak meg az emberi szívek és utak is. A belsőleg kemény és dacos, még a bitófán is gőgös embert semmi sem fordítja meg. Gúnyolódása is szellemi gőgjéből ered. A gúnyolódó ember mindig fölényben érzi magát a kigúnyolttal szemben. Ezért még gonosztevő társának rendreutasítása és őszinte bűnvallása is hatástalanul pattan le szívéről. Csak egy vágy élteti: kiszabadulni kínos helyzetéből. Magasabb rendű igénye nincs. Milyen sokan vannak hozzá hasonlók, akik soha nem maguk miatt, hanem szomorú körülményeik miatt szomorodnak meg, s nem kegyelmet keresnek bűneikre, hanem csak kimenekülést a testi bajokból. Ezért fülük süket a keresztről jövő szóra.

Eleinte a bűnbánó gonosztevő is hasonló módon gondolkozott. Amint Máté feljegyzi, a másikkal együtt ő is gúnyt űzött Jézusból. De sokan teszik ugyanazt, amit mások és kiáltozzák ugyanazt, mint a többiek (Csel 19, 32)! Ez a gonosztevő azonban egyszerre csak elcsendesedett és gondolkodni kezdett. Jézusnak a kínzóiért a kereszten mondott imája s még inkább magatartása mély benyomást gyakorolt rá. Világosság gyulladt fel benne bűneit illetően. Lelkiismereti nyomorúsága egyszerre nagyobb lett, mint szörnyű fájdalmai. Felismeri, hogy nem érdemel jobbat és kegyelemért könyörög.

Az ember azt hinné, hogy ez tulajdonképpen magától értetődő egy olyan valakinél, akinek bűnös voltát törvényszékileg is megállapították. És mégis csodával állunk szemközt. Mert sokszor éppen a legnagyobb bűnösöknek van a legkisebb bűntudatuk. Szerintük mindenki más hibás, az emberek, a körülmények, sőt még maga az Isten is, csak ők nem. Az, akit külsőleg elítélnek, még nem biztos, hogy lelkiismeretében elítéli önmagát. Ez már Isten műve. És az valami nagy dolog, amikor ember el tudja mondani: "cselekedetünk méltó büntetését vesszük". Még hívő emberek körében is kevesen vannak, akik vétküket fenntartás nélkül elismerik.