Isten műhelyében-Az Ő személyes hatalmának lenyűgöző fensége

"Krisztus szeretete szorongat minket" (2Kor 5,14)

Pál elmondja, mennyire legyőzte, lenyűgözte, szinte satuba szorította Krisztus szeretete. 

Kevesen tudják, mit jelent, ha Isten szeretete megragad valakit. Minket inkább csak saját megtapasztalásaink kényszere tart fogva. Pált egyedül az az isteni szeretet ragadta meg, úgy hogy nem is volt semmi más az ő látóhatárán: "Krisztus szeretete szorongat." 

- Amikor egy ember életéből ezt hallod kicsendülni, félreérthetetlenül tudod, hogy annak az életében Isten Szelleme szabadon munkálkodik. Amikor Isten Szent Szelleme újjászül valakit, bizonyságtételében azt hangsúlyozza, amit Isten adott neki, és ez így is van rendjén. 

De a Szent Szellem keresztsége örökre kitörli ezt és akkor kezdjük megérteni, mit értett Jézus ezen: "Lesztek nekem tanúim!" (Csel 1,18). 

- Nem arról tanúskodunk, amit Jézus tehet - ez elemi fokú bizonyságtétel -, hanem neki tanúskodunk. Bármi történjék velünk, úgy tekintjük, mintha vele történnék, ha dicsérnek vagy szidnak, üldöznek vagy elismernek, mindent vele együtt fogadunk el. 

Senki más nem állhat így kí Jézusért, csak akit az Ő személyes hatalmának fensége kényszerít erre. Ezen múlik minden; különös, hogy erre jön rá legutoljára a keresztyén munkás. 

Pál megvallja, hogy őt Krisztus szeretete megragadta, mindent ezért tesz; akár bolondnak, akár okosnak tartják az emberek: nem törődik vele. Azért az egyért él, hogy meggyőzze az embereket Isten ítélőszékének valóságáról és Krisztus szeretetéről. 

Egyedül az hoz gyümölcsöt Istennek, ha így átadom magam Krisztus szeretetének. 

Ez sohasem a mi szentségünket, hanem mindig Isten szentségét és hatalmát bizonyítja az emberek előtt.

Isten műhelyében: Az Istennel való élet alaptörvénye (II.)

,,Ha az Urat keresitek, megtaláljátok, de ha õt elhagyjátok, õ is elhagy titeket.,,- (2 Krónika 15, 2)

Isten engedi, hogy megtaláljuk õt. Micsoda vigasztalás ez! Az eredménytelen keresés megbénít, nyomasztólag hat, elbátortalanít. Viszont mennyi mindent elér az ember, ha buzgón, törekvõ módon keres. Hány ember szeretne valamire jutni földi vonatkozásban és soha nem ér célt. De aki keresi Istent, az megtalálja õt. Persze e keresésnek teljes komolysággal kell történnie. Vannak ugyanis istenkeresõk, akik soha nem jutnak elõre, mindig csak keringenek, mert nem komoly náluk a dolog, inkább csak játék. Értelmük kételkedik és egyik kételybõl a másikba esnek. Lehet, hogy tényleg Istent keresik, de vagy nem akarnak alázatosan meghajolni, vagy valamiféle bûnükkel nem akarnak szakítani.

Istent mindenekelõtt ott és olyan úton kell keresnünk, ahol megtalálható, azaz Igéjében és Fiában, Jézus Krisztusban. Isten a Fiúban lépett hozzánk közel, úgyannyira, hogy testünket is felvette. Mihelyt Jézust mint Szabadítódat hitben megragadod, megtalálod az Istent. A legnagyobb nyomorúság az Istentõl való elhagyatottság érzése, mint ahogy minden boldogság teljessége az, mikor Isten szeretete vesz minket körül. Az ember azonnal ellenségei hatalmába kerül, mihelyt elhagyja õt az Isten. Izrael népérõl olvassuk, hogy Isten „átadta õket ellenségeik kezébe" (Neh 9, 28). Isten minden lelket, mely elhagyja õt, ellenség kezére ad, azaz kiszolgáltatia õket sötét szenvedélyeknek és gonosz hajlamoknak. Mihelyt kezét leveszi valakirõl, annak lelkén az ellenség vesz erõt és feltartózhatatlanul levonja õt a mélybe. A vége mindig súlyos bukás. Isten olyan értelemben is elhagyhat valakit, hogy elveszi a bizonyságtevõket és helyükbe a hazugságot hirdetõk, vak õrállók kerülnek. Kérjük tehát az Urat, hogy ne vegye le rólunk a kezét, mert az minden csapásnál, még a halálnál is súlyosabb ítélet. De bármennyire is rettenetesen hangzik ez, hogy „ha õt elhagyjátok, õ is elhagy titeket" - még ebben is van rejtett vigasztalás. Isten nem ejt el senkit csak úgy, minden ok nélkül, mint valami szeszélyes zsarnok. Nem ötletszerûen jár el, hanem szent törvényszerûséggel. - És abban is vigasztalás van, hogy nem örökre hagyja el az embert. Izraelt, az õ népét is csak egy idõre hagyta el. Azért tette, hogy a bajok súlya alatt hozzá térjenek, ismét õt keressék és szívükben vágy támadjon az igazi békesség után.

Az Istennel való élet alaptörvénye

"Ha az Urat keresitek, megtaláljátok, de ha őt elhagyjátok, ő is elhagy titeket."

-(2 Krónika 15, 2)

Isten engedi, hogy megtaláljuk őt. Micsoda vigasztalás ez! Az eredménytelen keresés megbénít, nyomasztólag hat, elbátortalanít. Viszont mennyi mindent elér az ember, ha buzgón, törekvő módon keres. Hány ember szeretne valamire jutni földi vonatkozásban és soha nem ér célt. De aki keresi Istent, az megtalálja őt. Persze e keresésnek teljes komolysággal kell történnie. Vannak ugyanis istenkeresők, akik soha nem jutnak előre, mindig csak keringenek, mert nem komoly náluk a dolog, inkább csak játék. Értelmük kételkedik és egyik kételyből a másikba esnek. Lehet, hogy tényleg Istent keresik, de vagy nem akarnak alázatosan meghajolni, vagy valamiféle bűnükkel nem akarnak szakítani.

Istent mindenekelőtt ott és olyan úton kell keresnünk, ahol megtalálható, azaz Igéjében és Fiában, Jézus Krisztusban. Isten a Fiúban lépett hozzánk közel, úgyannyira, hogy testünket is felvette. Mihelyt Jézust mint Szabadítódat hitben megragadod, megtalálod az Istent. A legnagyobb nyomorúság az Istentől való elhagyatottság érzése, mint ahogy minden boldogság teljessége az, mikor Isten szeretete vesz minket körül. Az ember azonnal ellenségei hatalmába kerül, mihelyt elhagyja őt az Isten. Izrael népéről olvassuk, hogy Isten "átadta őket ellenségeik kezébe" (Neh 9, 28). Isten minden lelket, mely elhagyja őt, ellenség kezére ad, azaz kiszolgáltatia őket sötét szenvedélyeknek és gonosz hajlamoknak. Mihelyt kezét leveszi valakiről, annak lelkén az ellenség vesz erőt és feltartózhatatlanul levonja őt a mélybe. A vége mindig súlyos bukás. Isten olyan értelemben is elhagyhat valakit, hogy elveszi a bizonyságtevőket és helyükbe a hazugságot hirdetők, vak őrállók kerülnek. Kérjük tehát az Urat, hogy ne vegye le rólunk a kezét, mert az minden csapásnál, még a halálnál is súlyosabb ítélet. De bármennyire is rettenetesen hangzik ez, hogy "ha őt elhagyjátok, ő is elhagy titeket" - még ebben is van rejtett vigasztalás. Isten nem ejt el senkit csak úgy, minden ok nélkül, mint valami szeszélyes zsarnok. Nem ötletszerűen jár el, hanem szent törvényszerűséggel. - És abban is vigasztalás van, hogy nem örökre hagyja el az embert. Izraelt, az ő népét is csak egy időre hagyta el. Azért tette, hogy a bajok súlya alatt hozzá térjenek, ismét őt keressék és szívükben vágy támadjon az igazi békesség után.

Isten műhelyében: Csak a világos bizonyságtétel célravezető

"Hogyan higgyenek pedig abban, aki felől nem hallottak? Ámde hogyan halljanak igehirdető nélkül? " -(Róma 10, 14) 

A tudást nem lehet túlértékelni, de lebecsülnünk sem szabad. Hogyan hihet valaki, ha nem hall Krisztusról, sem pedig Istennek az ember megmentésére irányuló erőfeszítéseiről? A hit nem csupán tudás, hanem bizonyosság is. De ismeret nélkül nem jutunk bizonyosságra. 

Fontos, hogy világos módon mutassanak rá előttünk a lelki élet tényeire, különben nem tudjuk hitben magunkévá tenni azokat.

Vannak emberek, akiknél a hitélet érzésekben és hangulatokban merül ki. Azt állítják, hogy elég lelki hatást kapnak a természeten vagy a művészeten keresztül. Mikor egy nagyszerű hegyi tájat szemlélnek, a végtelenség érzése hatja át őket. Egy zenedarab élvezete közben emelkedett hangulatba kerülnek. Ez a vallásuk. Véleményük szerint a szavak csak zavarfák az érzések közvetlenségét és erejét. Azt vallják, hogy a "legfőbb lény" úgyis kikutathatatlan és megismerhetetlen. - Hála legyen azért, hogy Isten mentő munkája révén igyekszik megnyerni az elveszett embert; hogy elküldte, halálba adta, majd feltámasztotta Fiát és egyszer ismét elküldi nagy tervének befejezésére. Most is ő küld bizonyságtévőket dicsőséges dolgai hirdetésére, felruházza őket lelki erőkkel és hatalommal. Önmagától senki sem képes bizonyságot tenni az üdvösség dolgairól, ez felülről adatik s csak így segíthet a bizonyságtevés hitre. Az Isten titkaiba való bepillantás, a világos, határozott és a hallgatók szükségleteihez igazodó bizonyságtétel, a Léleknek a szívekben és lelkiismeretekben megnyilvánuló munkája - mindez imádságban elkért ajándék.

A hallgatót megragadja a hallott Ige, úgy érzi, hogy az egyenesen neki szól, az ő szükségeire válaszol. Kinyújtja a kezét utána, elfogadja és vele együtt Jézus Krisztust is, akiről az Ige bizonyságot tesz. Tehát nem csak meghall és megtud valamit, hanem megragadja, birtokába veszi azt. Csak így lesz nyilvánvalóvá az Ige csodálatos hatása és így tapasztalja meg a bűnös az Isten gyermekévé való átalakulás nagy élményét. Mindez a hit megtapasztalása.
De a hitnek is szüksége van valamire, amire támaszkodik, amire épül. Ködre nem építhetünk. 

Az egyetlen és biztos alap: Jézus Krisztus és az Ő Igéje: "az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak" (Lk 21, 33)