JÉZUS MEGTAGADÁSA❣️

"Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt. " (Máté 10, 33)

Jézus megtagadásának nagy a veszélye és végzetesek a következményei.
Miért vált ki olyan nagy ellentmondást Jézus neve az emberekből?
Miért tapad gyűlölet az Ő nevéhez?
Hát van valami Jézusban, ami joggal hat ilyen visszataszítólag?
Követőinek tényleg okuk van rá, hogy szégyenkezzenek miatta?
- Még soha senki semmiféle jogos szemrehányást, kifogást nem tudott ellene felhozni.

Jézus megkérdezte egyszer ellenfeleit, akik igen éles szemekkel és rosszindulatúan figyelték Őt, hogy tud-e valaki közülük bűnt tulajdonítani neki? Jellemző módon senki nem jelentkezett semmiféle ellene irányuló váddal.
Minden szem előtt mocsoktalanul és tisztán áll a képe.
Még senki nem járt ezen a földön, aki olyan tökéletesen tiszta maradt volna minden földi szennytől, mint Ő.
Hát akkor miért szégyenlik Őt az emberek?

Jézusnak valóban lenne oka arra, hogy szégyelljen minket, nekünk azonban nincs. 

Miért hat az Ő neve mégis sokakra úgy, mint bikára a vörös posztó? Mit tett Ő az emberekkel, hogy olyan gonoszul bántak el vele, amikor a földön járt?

Csak jót! És mivel bántja meg most az embereket, akik annyira ellene vannak? 

Hiszen mindenkit meg akar menteni az örök kárhozattól! - Ennek az idegenkedésnek oka egyrészt a bűn szeretetében van. 

Az ember nem szívesen zavartatja magát a könnyelműség és az élvezetvágy útjain.

Másrészt a gőg és főképpen az elbizakodottság az oka.
Senki sem akar elveszett és kárhozatra méltó bűnösként szerepelni, akin már csak a kegyelem segíthet.
Ez a gőg indította fel valamikor a zsidókat és különösen a kegyes farizeusokat, írástudókat Jézus ellen.

Nem tudták megbocsátani neki, hogy kegyes szavaikat leleplezte és megmutatta igazi mivoltukat.
A gőg számára különösen a megfeszített Megváltó hat taszítótag, mert a Megfeszített előtt úgy állunk, mint gonosztevők, akik joggal megérdemelnénk a bitófát.
És ez felháborít. Aki azonban szabadulását a Megváltónak köszönheti, annak nem szabad szégyenkeznie miatta.

- És kikkel kapcsolatban félünk a kegyvesztéstől?
Jézus "gonosz nemzetségnek" nevezi azokat, paráznáknak, mivel az Isten iránti hűséget és szövetséget megtörték és hátat fordítottak neki.
Az ilyen hitehagyott és gonosz emberekért szégyelljük a mi dicsőséges Megváltónkat?
Elég szégyen ez reánk! Ezért odaát majd Ő tagad meg minket. Ne rejtőzködj! Vállald az igazságot!

BÁTOR BIZONYSÁGTÉTEL!

"Azért valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt. " (Máté 10, 32)

A Megváltó iránti hálás szeretet nem hallgathat. Minden megfontolást és aggodalmaskodást le kell hogy győzzön. Az a nagy reménység, mely szívünket betölti, egyszersmind bizonyságtételre indít. 

De Jézusról csak az tud bizonyságot tenni, aki valóban jól ismeri Őt és tudja, hogy mit kapott benne. "Istennek legyen hála az Ő kibeszélhetetlen ajándékáért!" - mondotta egyszer az apostol. És ez az ajándék Jézus Krisztus. El sem lehet mondani mindazt, amit benne kaptunk. Bármilyen sokat beszélünk is róla és magasztaljuk Őt, ennek soha vége nem lehet. "Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, ne szóljuk", mondja Péter.

Más oldalról bátortalanság, félénkség van bennünk, nem merünk előhozakodni ezzel a névvel. 

Bizonyos tekintetben botránkozás tapad hozzá. Egy fiatal diakónus mondta el egyszer, hogy mennyire nehezére esett eleinte a betegeivel Jézusról beszélni. 

Úgy érezte, mintha valami összeszorítaná a torkát. Később leküzdötte ezt az érzést. Isten azt akarja, hogy Jézus nevéről szabadon és örömmel tegyünk bizonyságot. Nem szabad hallgatnunk! 

Nemcsak a szószéken, hanem a műhelyben, az irodában, a vasúton, az országúton - mindenütt meg kell szólaljon ez a bizonyságtétel. 

Lelkészekkel kapcsolatban azt gondolja az ember, hogy nekik mindenképpen erről kell beszélniök, hiszen ez a foglalkozásuk, de amikor egészen váratlanul olyan helyen hangzik el a Jézusról szóló beszéd, ahol nem is gondolnánk, ez mint valami tövis fúródik az ember szívébe, lelkiismeretébe. 

Sokaknak nem is kívánatos, hogy erre a névre emlékeztessék őket. Szeretnék a Jézusról való beszédet a templomok falai közé zárni, hogy azon kívül háborítatlanul élhessék életüket. 

De olykor-olykor mégis akad egy-egy lélek, akit a bizonyságtétel Jézushoz vezet.

Nem mindenki kapott a nyilvános igehirdetésre elhívást, de a Jézusról való bizonyságtételre mindannyian el vagyunk kötelezve, akik már megtapasztaltuk az Ő kegyelmét. 

Hányszor megtörtént már az, hogy jelentéktelen asszonyok, vagy a beszédben kevéssé jártas, egyszerű férfiak lelkeket nyertek meg az Úrnak. És a szavakkal való bizonyságtétel még nyomatékosabb akkor, ha az illető egész élete megegyezik azzal. 

Az ilyen bátor és hangos bizonyságtevőkről egyszer majd maga Jézus tesz bizonyságot.

Mária szeretete az Úr iránt (VI.)

,,Bizony mondom nektek, hogy mindenütt, ahol az egész világon hirdetik az evangéliumot, amit ez az asszony cselekedett, azt is hirdetik majd, az õ emlékezetére.,, (Máté 26, 13)

Az igazán jó cselekedetek nem merülnek feledésbe. Isten emlékezetében maradnak, egyszer pedig mindezek napvilágra kerülnek, amikor Isten könyvei megnyittatnak. 

Isten nem feledékeny (Zsid 6, 10). Mindent megjegyez magának, amit tiszta szándékból tesznek. Malakiás prófétánál olvasunk arról, hogy Istennek van egy emlékkönyve, melybe mindazok beíratnak, akik Õt félik és nevérõl emlékeznek. Mindazok a jó cselekedetek, melyeket az Úr dicsõségére tesznek, talán nem kerülnek emberi krónikákba, Istennél azonban fel vannak jegyezve. 

Lehet, hogy amiket itt a földön nagy tettekként ünnepelnek és dicsérnek, azok az örökkévalóságban feledésbe mennek. 

A rejtve, csendben véghezvitt jótetteket azonban Isten nyilvánvalóvá teszi az örökkévalóságban, minden gyermekének nagy örömére. 

Ha valaki körül nagy hûhót csapnak, könnyen lehetséges, hogy ezzel már el is vette jutalmát. 

Kempis Tamás mondotta, hogy „jobb, ha itt ismeretlen maradsz".

Máriának ezt a szeretetszolgálatát már itt sem borítja feledés. Lehet, hogy amíg élt, hallgattak róla, de az Úr Jézus gondoskodott arról, hogy késõbb az egész világon ismertté legyen. 

Az Úr iránt való engedelmességbõl az evangélisták hûségesen leírták a megkenetés történetét és így az, ami akkor Bethániában egy egyszerû házban történt, az egész világ tudomására jutott. 

Mindenütt, ahol a Bibliát forgatják és Jézus Krisztust prédikálják, a bethániai megkenetés is újra meg újra szóba kerül.

A szó megszokott értelmében ez nem volt valami hasznot hajtó cselekedet, és mégis végtelenül sok haszon származott belõle. 

Mert mindenütt azt hirdeti, hogy a Jézus iránt való tiszta szeretet az egyetlen dolog, ami Isten jótetszését kiváltja. Az a szeretet, mely ebben a cselekedetben nyilvánvalóvá lett, már több mint 1900 éve illatozik és számtalan szívet hasonló szeretetszolgálatra indít.

A Jézus iránti szeretet a lélek igazi élete. Ahol ez hiányzik, ott csak a halál és gyümölcstelenség uralkodik, az ember pedig megérett a büntetésre.

Mária szeretete az Úr iránt (V.)

,,Hiszen jó dolgot cselekedett velem.,,(Máté 26, 10)

Az igazán jó cselekedeteket ez a világ nem sokba veszi. Így történt azzal is, amit Mária tett. 

Csak szeretetlen kritikát és lebecsülést kapott érte.

Egyáltalán mit nevezhetünk jogosan jó cselekedetnek? 

Mindazt, ami a Megváltó iránti szeretetbõl származik, amiben ez a szeretet testet ölt. 

Ami önmagunk szeretésébõl és becsvágyból származik, semmit sem ér, bármennyire ragyogónak látszik is kívülrõl. 

Az Úr iránti szeretet az igazán mérvadó. Isten mérlegén egyszer majd sok minden nagyon kevésnek találtatik, amit a földön sokra tartottak és dicsértek.

Nem azon fordul meg tehát a dolog, hogy külsõképpen valami nagyszerût tegyünk. 

A Jézushoz való viszonyulás a döntõ és az a jó dolog, amit az Úrért teszünk, még akkor is, ha az külsõleg jelentéktelennek látszik. 

Aki szereti a Megváltót, általában nem akar a maga cselekedeteivel tündökölni. Inkább kerüli a nyilvánosságot és szereti az elrejtettséget. 

Ha például egy beteg felé valami szolgálatot teszünk, talán valami nagyon alacsonyrendû szolgálatot, szabad úgy látnunk, hogy ezzel a szolgálattal megkentük Jézus lábait. 

Az üdíti fel Õt, amikor napi foglalatosságainkat és feladatainkat is õreá nézve tesszük. 

Ezekbõl lesznek az igazán jó cselekedetek. 

Ugyanakkor számunkra is hasznossá válik, ha napi munkánkat az Úr Jézus dicsõségére és örömére végezzük. 

Akkor nem zúgolódó rabszolgák módján járunk el és nem érezzük magunkat gépeknek sem. 

Mindazt, amit teszünk, szívesen végezzük, mégha nem is kellemes és kielégítõ a munka. 

Az Úr iránti szeretetben mi magunk és minden tevékenységünk megnemesül.

„Õ ami tõle telt, megtette" (Mk 14, 8). Gyönyörû dicséret Jézus ajkáról! 

Te nem tudsz olyan nagy dolgokat véghezvinni, mint valamikor Pál apostol vagy Luther Márton, de az Úr nem kívánja mindenkitõl ugyanazt. 

Õ csak azt kívánja, hogy tegyük meg azt, amit megtehetünk. 

Te megteszel-e mindent, amit megtehetsz az Úrért? Tedd szívedre a kezedet! 

Valóban nem tudnál többet tenni? 

Nem kell-e beismerned, hogy szereteted és buzgólkodásod nagyon gyakran erõtelen, hogy sokszor a lustaság és kényelemszeretet bénítólag hat rád? 

Minden idõdet és minden erõdet az Úr dicsõségére használod? 

Gondolkozzunk azon, hogy majd egyszer, ha megállunk Isten elõtt, hallhatjuk-e a dicséretet: „ami tõle telt, megtette!"

Mária szeretete az Úr iránt (IV.)

,,Jézus így szólt nekik: Miért bántjátok ezt az asszonyt?,, (Máté 26, 10)

Jézusnak ez a megnyilatkozása világossá teszi elõttünk, hogy mennyire túlteszi magát mindenféle emberi érzékenykedésen. Júdás ezt a megkenetést tékozlásnak nevezte. Gonosz és haragos beszéd ez. De Júdásnak Máriára irányított nyila tulajdonképpen Jézust érte. 

Hogyan viszonyul ehhez a Megváltó? 

Úgy, mint minden magatartásában és megnyilatkozásában: páratlan módon és szentül. 

Mindenféle képmutató alázatoskodás, mely a megtiszteltetést látszólag elhárítja magától, idegen volt számára. Neki tetszésére volt ez a tiszteletadás, mert megillette Õt. 

De éppen így távol volt tõle mindenféle érzékenykedés is. 

Az Úr joggal mondhatta volna: „Hogy lenne ez tékozlás? 

Hát nem adtam minden idõmet, erõmet oda nektek és mindezt minden külön jutalmazás nélkül?! 

És most tékozlás lenne az, amikor egy lélek szívbõl jövõ hálaadással valamit nekem szán?" 

- Õ azonban egy szóval sem hivatkozott jótetteire vagy érdemeire.

Az Úr Jézus soha nem tudta a maga személyét kikapcsolni az eseményekbõl, sõt bizonyos értelemben a középpontba állította; mert az Õ személye egyszer s mindenkorra és valamennyiünk számára döntõ. 

A hozzá való viszonyulásunk dönti el itt e földön és az örökkévalóságban is sorsunkat.

Jézus ugyanakkor soha nem volt kedvetlen és keserû. 

Ha személyét megvetették és elutasították Õt - mindig szelíd és higgadt maradt. 

Nem érintette Õt ez a sértés, csak a végén mondta: „... nem leszek mindenkor veletek". 

A tanítványoknak mennyire szívébe hasíthatott az utólagos felismerés, hogy még röviddel a távozása elõtt is ilyen nemtelen magatartással szomorították Õt.

Intõ és helyreigazító szavaink csak akkor érintik meg valakinek a szívét, ha teljesen szabadok vagyunk mindenféle személyes ingerültségtõl. 

Ha el tudunk tekinteni saját személyünktõl és csak a tényekrõl beszélünk, akkor érzi magát a vétkezõ igazán megszégyenültnek. -

Ebben a pillanatban a Megváltót nem a maga személye foglalkoztatta, hanem sokkal inkább Mária. Mintha csak azt mondta volna: ne okozzatok neki nyugtalanságot. 

Melléje áll. Mária pedig hallgat. Nincs szüksége védekezésre. 

Jézus intézi a dolgát. Íme, a mi Megváltónk: „Én szelíd és alázatos szívû vagyok!"

Mária szeretete az Úr iránt (III.)

,,Tanítványai pedig ennek láttára bosszankodtak és ezt mondták: mire való ez a tékozlás?,, (Máté 26, 8 )

Erre a beszédre Júdás biztatta fel õket. A jó szó, de még sokkal inkább a gonosz beszéd olyan, mint a vetõmag, mely hihetetlenül megsokasodik az aratásra. Ezért vigyázz a nyelvedre!
Légy lassú a beszédben! Még attól is óvakodj, hogy helyeselj, amikor gonosz hangot ütnek meg.

A kegyességet színlelõ Júdás legbensõbb érzéseit árulta el itt. Hidegen, szinte gyûlölködve áll a Megváltóval szemben.
Az olyan lélek, mint Mária, aki a maga gyöngéd szeretetében mindent odaadott a Megváltónak, az ilyen sötét ember számára ellenszenves.
Nyilvánvanlóvá lesz Júdás gyûlölködõ érzése, de ugyanakkor el is rejti azt. 

A szegényekrõl beszél, látszólag nagy jóakarattal, de nem a szegények dolga volt a szívügye, hanem szívesen vette volna, ha ez a komoly pénzösszeg valami módon az õ zsebébe kerül.
Az Úr Jézus azonban átlát rajta.
Meg is mondja: „A szegények mindenkor veletek lesznek, de én nem leszek mindenkor veletek."
A szegények ügye iránt érzett gond csak üres kifogás.
Júdás tékozlásnak minõsítette Mária tettét, pedig a valóságban az a tékozlás, amikor valaki az Úr Jézustól megtagad valamit.

Mi mindent tékozoltunk már el idõben, energiában, anyagiakban! 

Hányszor költekeztünk talán saját erõnkön és anyagi lehetõségeinken is túl, sokszor adósságot is csinálva, csakhogy önzõ vágyainkat kielégítsük. 

Micsoda összegeket nyel el a bûn szolgálata: az iszákosság, dohányzás, a tisztátalan élet, a szórakozás vagy az öltözködés! 

Amit az Úrnak áldozunk, az soha nem tékozlás, viszont amit a bûnnek vagy a hiábavalóságnak áldozunk, visszavonhatatlanul elvész. Amit neki adunk és az Õ szolgálatában használunk el, azt sokszorosan visszakapjuk gyakran már itt, de még inkább az örökkévalóságban.

Lehet-e egyáltalán túlságosan sokat tenni Jézusért?
Mégha „mindenedet oda adod is", õ már régen odaadott mindent érted és életét az utolsó vércseppig feláldozta.
Vajon nem tarthatta volna Jézus is tékozlásnak azt, hogy bûnös emberekért ontja vérét és áldozza életét?
Õ azonban nem így gondolkozott. Neki semmi sem volt sok, semmi sem volt túl nagy, amit oda ne adott volna értünk - bûnösökért.
Mindenét: életét, tisztességét, végül még a ruháját is odaadta.
És ezért a Megváltóért tehetünk mi „túl sokat"?

Mária szeretete az Úr iránt (I. -II.)

"Ekkor Mária elővett egy font igazi nárdusból való drága kenetet." (János 12, 3)

Az Isten és Jézus iránt érzett szeretet elválaszthatatlan egymástól, mint ahogy a Fiút nem lehet elválasztani az Atyától. Isten végtelen szeretete abban lett nyilvánvalóvá, hogy áldozatul adta Jézust. 

A mi Jézus iránt való szeretetünk pedig abban az engedelmes áldozatban nyilvánul meg, amit neki hozunk.
Olyan sok zavaros, megosztott élet és hamis kegyesség van! Utánzatok.

Jézus képmutatás nélküli hitet kíván tőlünk, mely nem keres mást, csak Őt és a lelkek megmentését. Valódi szeretetet kíván tőlünk, mely nem vegyül önszeretetünkkel, becsvágyunkkal és az emberek tetszésének keresésével. Ilyen szeretet élt Máriában; olyan tiszta, mint az a kenet, amit hozott. 

Nem becsvágy, nem is fontoskodás indította arra, hogy az Úr lábait megkenje. 

Egyszerű lélek volt és ebben az egyszerűségben nem voltak mellék- vagy hátsó gondolatai.
Csak egy cél volt szeme előtt, és szívének ez az osztatlan odaadása jobban illatozott, mint a mulandó kenet.

Utánzott áru mindig olcsóbb. Ami valódi, az többe kerül. Máriát nem érdekelték a költségek. Júdás, aki igen járatos volt anyagi ügyekben, ennek a kenetnek az árát 300 dénárra becsülte (egy dénár egy napi munkabér volt), tehát ez az összeg Mária számára igen nagy összeget jelentett.
Talán mindenét készpénzzé tette érte. Felvetődhet a kérdés, helyes volt-e, egy tovaillanó kenetre ennyit költeni?

De Mária úgy érezte, hogy Jézus mindent megér.
Lehetséges, hogy régebben sokat költött önmagára, de miután a Megváltó kivonta őt a maga régi világából, többé képtelen volt arra, hogy önmagára ennyit költsön.
Sokan vannak, akik mindenféle jó illatba burkolják magukat, mégis valami belső romlottság rossz levegője árad belőlük. Amikor a Szentlélek Jézus nevével tölt be egy szívet, az olyan mint a kiöntött drága kenet. Az ilyen emberből Jézus illata árad. Többé nem fordít talán annyit a külső dolgokra, de fontos lesz számára, hogy mindent Jézusnak adjon. 

Mária valami egész különös módon akart tisztességet adni az Úrnak és erre a célra csak a legjobbat és legértékesebbet választhatta.
Aki meggondolás nélkül oda tudja tenni a Megváltó lábaihoz a legdrágábbat is, nemcsak örömet szerez vele neki, de a kívülállók előtt tisztességet is. Elgondolkoztatjta őket: valami kell legyen ebben a Jézusban, ha valaki annyi mindent képes odaáldozni érte!

*************************************************

Mária szeretete az Úr iránt (II.)

"Odament hozzá egy asszony, akinél egy alabástrom szelence drága kenet volt és az Ő fejére öntötte, amint az asztalnál ült. És a ház megtelt a kenet illatával. "
(Máté 26, 7; János 12, 3)

Hogyan tehetnénk meg mi is azt, mint Mária, hogy a legjobbat szenteljük az Úr Jézusnak? 

Ha megkérdeznénk önmagunkat, vajon az emberi életen belül mi a legjobb, kétségtelenül azt válaszolnánk, hogy az ifjúság. Tehát a Megváltóé kellene legyen az ifjúság ereje, frissesége, tüze. 

Van valami elszomorító abban, mikor valaki csak öreg napjait szenteli oda a Királynak. 

Persze, Ő az ilyen áldozatot is kegyelmesen fogadja és nem taszítja el magától az öregeket sem. 

De mégis leverő, ha az ember életének csak nyomorúságos kis maradékát adja át az Úrnak. 

Emlékszem egy idős asszonyra, aki 80 éves korában fogadta be az Urat és ismételten azt mondogatta: "Úgy fáj nekem, hogy csak olyan későn találtam hozzá. Vajon még mindig hajlandó elfogadni engem?"

Mindig bizonyos nyomasztó érzés marad, ha valaki életének legszebb idejét visszatartotta önmagának.
Aki azonban ifjúságát adja az Úrnak, annak Ő viszonzásul nem egy esetben friss öregséget ad. Ilyenekre vonatkozik, amit a 92. zsoltárban olvasunk: "Még a vén korban is gyümölcsöznek."

Ha az ember ifjú erőit átadja, abból Ő valami nagyszerűt tud kihozni nevének dicsőségére. 

Keresztyén jellemmé, igazán áthatott lelki emberré nem egy csapásra lesz valaki.
Csak az válhat az Úr kezében sokak áldására jó eszközzé, aki már ifjúságában beiratkozott Jézus iskolájába. Öreg, megtört emberekből nem formálhat harcos sereget.
Háború esetén sem küldenek ki öregeket és nyomorékokat a frontra.

A 110. zsoltár úgy írja le a mennyei Királynak harcos seregét, mint harmatot, mely "a hajnalpír méhéből támad". Azok a lelkek, akik ifjú éveikben adták át magukat a Megváltónak, sok örömöt árasztanak maguk körül.
Mint a drága illat, olyan egy ifjú élet odaszánása az Úrnak. Különösen amikor mindent átadunk és akaratunkat feltétlen engedelmességben kiszolgáltatjuk neki. És ha az övé az akaratunk, akkor anyagi javaink is az övé.

De kényelmünket, egészségünket, sőt életünket is ajánljuk fel az Úrnak.
Így minden napunknak a legjavát, a kora reggeli időt is.
Ha a vele való kapcsolatunk ápolása mindennél fontosabb nekünk, akkor szívesen szakítunk rá időt.
Jó illat lesz ez, ami megörvendezteti Őt

JÉZUS SZERETETÉT ENGEDELMESSÉG ÁLTAL TARTJUK MEG❣️

"Amint az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket; maradjatok meg ebben az én szeretetemben. " (János 15, 9)

Jézus igen kevés alkalommal bizonygatta irántunk érzett szeretetét. 

Nem szavakkal szeret Ő, hanem tettekkel és valóságban, amint az Atya szerette Őt. 

Tehát Jézus isteni és szent szeretettel szeret. - Isten nem azért szereti az embereket, mert szeretetre méltóak és vonzók; Ő szereti a világot, mely vele szemben hidegen és ellenségesen viselkedik. Teremtményei elfordultak tőle, menekülőben vannak előle és szemben állnak vele. 

Ő szereti a lázadók világát és igyekszik megnyerni azt. Így Jézus szeretete is a bűnösök iránt érzett szeretet. 

Aki önmagát bűnösnek ismeri fel, azt mélyen megszégyeníti és megalázza ez a szeretet és alig tudja felfogni, annyira meg nem érdemelt szeretet ez. 

Amint valamikor a Megváltó számára földi életének napjaiban az Atya szeretete kimondhatatlan gazdagságot és mély örömet jelentett, így Jézus szeretete is vigasztalás, gazdagság és erő Isten minden gyermeke számára.

Ez a szeretet megmarad akkor is, amikor bennünk és körülöttünk minden összeomlik. 

Vigasztalást ad, amikor a test és a lélek szenved. Nyugodttá és csendessé tesz a csalódások között és kárpótlást nyújt a veszteségekért.

És amint az Atya szeretete Jézust mindenért kárpótolta, ami ezen a földön vele tártént, úgy Jézus szeretete is az élet napsugarát jelenti övéi számára a hideg és sötét világban. 

Nem mindig érezzük ezt, de újra és újra megtapasztaljuk.
Jézus nem úgy szeret minket, mint ahogyan mi szeretjük önmagunkat, hanem sokkal tisztábban és jobban.

Az Ő szeretete mindig szent, mindig a mi igazi és örök javunkat tartja szem előtt. 

Az Ő szeretete nevel, tisztit és fegyelmez bennünket. 

Gyakran fájdalmat okoz, de csak azért, hogy abból is örökkévaló jót adjon. Szeretete kitartó és fáradhatatlan, hordoz és naponta megbocsát.

Nem engedelmességünk révén érdemeljük meg ezt a szeretetet, de megőrizzük a magunk számára, ha megtartjuk Jézus parancsolatait. Ő maga megmaradt az Atya szeretetében, mert minden időben azt tette, ami az Atyának tetszésére volt. Mi úgy maradunk meg Jézus szeretetében, ha követjük Őt. 

Ne játsszuk el tehát könnyelműen vagy hanyagságból ezt a szeretetet! Az Ő szeretete erőt ad az engedelmességre és az engedelmesség révén megmarad és megsokasodik bennünk az Ő szeretete.

A JÉZUS IRÁNTI SZERETET ENGEDELMESSÉGBEN❣️

"Aki tudja az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem." (János 14, 21)

A Megváltó iránti szeretet mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy teszünk érte valamit. 

Ez cselekvő szeretet és nem csupán érzelmi dolog. 

Érzelmeink megcsalnak, hangulataink változnak. Engedelmességben nyilvánul meg a Megváltó iránti szeretet - folyamatosan és állandóan. 

Az van vele igazi szeretet-viszonyban, aki megtartja a Megváltó parancsait, azaz hitét és életét minden vonatkozásban alárendeli az Ő akaratának.

 
A Megváltó iránti szeretet nemcsak azt cselekszi, amit Ő kíván tőlünk, hanem gyűlöli a gonoszt is, mivel Jézus is gyűlöli azt. - A Megváltó iránti szeretet különösen abban mutatkozik meg, hogy az ő kedvéért olyan dolgokat is megteszünk, melyek természetünknek ellenére vannak. 

Oetingernek, a hívő orvos-lelkész-tudósnak egyik napi alapelve ez volt: "Jézusért szívesen megteszem azt is, amit egyébként nem szívesen teszek meg."

 
A kis dolgokban való hűség is Jézus iránti szeretetünket bizonyítja.
A nagy és fontos dolgokban becsvágyunk is kielégülést talál, de a mindennapi élet apróságai egyhangúan hatnak ránk.

 
Aki Jézust szereti, az mindent neki végez, még a legjelentéktelenebb és legmegvetettebb dolgokat is. Jézus tanítványának minden munkájában a szeretet a mozgatórugó és nem a kemény kötelesség.
Sok mindent nem könnyű megtennünk. 

Még nehezebb mindazt elhordozni, amit Jézus akarata ránkhelyez; és elveszteni, elhagyni sok mindent, amit Ő jónak Iát elvenni tőlünk. 

Talán éppen olyasvalami az, amihez szívünk legjobban ragaszkodik. 

Azonban ha szeretjük Jézust, belsőképpen könnyen elengedjük azt. 

Magunk adjuk oda neki, tehát nem kell, hogy elszakítsa tőlünk és nem perlekedünk a veszteség miatt. Jézus néha nehéz körülmények közé helyez minket, amelyeken nem tudunk változtatni, vagy olyan embert állít az oldalunkra, akit nagyon nehéz elviselni.

A Mester maga is három éven keresztül csendesen hordozta Júdást.
- A Megváltó iránti szeretet a nehéz helyzetekben is kitartást ad nekünk, nem dobjuk el gyorsan a terheket, hanem arra indít, hogy várjunk, amíg Ő hozza el a változást.
Az önszeretet saját akaratát követi, az Úr iránti szeretet pedig felteszi a kérdést: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?

KIFINIMULT LELKI ÉRZÉKENYSÉG❣️

,,💞Még éjjel is oktatnak engem az én veséim." (Zsoltár 16, 7)

A Szentírás szerint a vese a lélek legbelsőbb és legfinomabb rezdüléseinek és érzéseinek központja.
Az Úr a szívek és vesék vizsgálója, mondja az Ige.
Az "oktat" szó héberül azt is jelenti, hogy tanít, int, serkent. Tulajdonképpen mindig az Úr az, aki dicséretre, magasztalásra indít. Dávid a lelkének legmélyéből megérezte ezt az indíttatást a csendes éjszakában.
"Éjfélkor felkelek, hogy hálát adjak neked, igazságod ítéleteiért (Zsolt 119, 62). 

Ismered-e belsődnek ezt a rejtett, dicséretre és hálaadásra való indíttatását? És vajon helyet is adsz neki?
Van egy bizonyos jó értelme is annak, hogy "veséim oktatnak" - fegyelmeznek engem. 

Gyakran valamilyen belső intést érzünk magunkban és emögött Isten Lelke áll. 

Sajnos belső érzékeink éppen úgy tönkremehetnek, mint a hallásnak vagy a látásnak az érzékszerve. 

A Biblia beszél "gyakorlott" érzékekről, melyek lehetővé teszik azt, hogy pontosan meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól (Zsid 5, 14).
De szól az Ige arról is, hogy "megbomolhatnak" ezek a belső érzékek és az igazság szavát már nem képesek meghallani: "... járnak elméjük hiábavalóságában, mert értelmükben meghomályosodtak, az isteni élettől elidegenültek a bennük levő tudatlanság miatt, szívük megkeményedése miatt"
(Ef 4, 17-18).

Manapság tele vagyunk ilyen szomorú emberekkel.
Jól érzik magukat a sötétségben, Istentől távol.
Az Isten utáni vágyakozásnak minden szikrája kialudt szívükben.
Ezzel egyszersmind minden erkölcsi érzéküket is elvesztették, nem azt keresik, ami a helyes, hanem csupán azt, ami előnyös vagy kellemes nekik. Számukra bűn sincs többé, ők legfeljebb csak valami "ostobaságot" követnek el.

De hogyan juthat az ember gyakorlott belső érzékenységhez?
A belső érzék, ill. érzékenység mindannyiszor fokozódik, ha az ember gondosan ügyel rá, kíméli és nem zavarja vagy akadályozza működését. 

Ekkor Isten Lelke is érzékelhetővé és hallhatóvá tudja tenni magát rajta keresztül.

Ezt különösen a csendesórák idején teszi vagy éjszaka, amikor a napi lárma elcsitul. 

Ekkor felélednek, működésbe lépnek belső érzékeink. Rögtön észrevesszük, ha valami zavarólag Isten és a lélek közé kerül.
Az engedelmesség és igazság vonalától való legfinomabb elhajlást is észrevesszük. Bárcsak engedelmeskednénk az ilyen belső figyelmeztetéseknek!

A MEGVÁLTÓ IRÁNTI SZERETET KELL MEGHATÁROZZA EGÉSZ ÉLETÜNKET❣️

"💞A Krisztus szeretete szorongat minket. " (2 Kor 5, 14)

Az Isten és Jézus iránti szeretet elválaszthatatlan egymástól. 

Csak Jézus Krisztus által tudjuk megismerni és megragadni Istent. Csak aki Jézust szereti, az szereti Istent is.

Ez a Jézus iránti szeretet volt az apostol életében a parancsoló, sürgető erő. 

Annyira körülvette őt, hogy nem tehetett mást, minthogy azon az úton járt, melyet ez a szeretet mutatott neki. Életében nem a kötelességteljesítés volt az uralkodó érzés, mert az hideg, mint a márvány.

Vannak emberek, akiknek az életében vitathatatlanul komoly kegyesség, buzgóság és határozottság van és mégsincs bennük semmi jóleső és valóban melegítő vonás. 

Még mindig saját fejük és akaratuk után mennek és önmagukat istenítik, anélkül, hogy tudnának róla, s ezért valami ridegség, keménység és törvényeskedés jellemzi őket. 

A saját lényük nem szállt alá. "Valakik" akarnak lenni és annak is képzelik magukat; életükben nincsen töredelem. Az az új élet, mely a Jézus iránt való szeretetben mutatkozik meg, náluk még nem kezdődött el. Az apostol életében is akkor állt be a nagy fordulat, amikor megvilágosodott előtte Krisztus halálának jelentősége. Az Ő halálába valamennyien bele vagyunk foglalva.

Ez a halál az önző, a csak önmagát kereső óember meghalását jelenti.

Pál fájdalmasan ismerte fel a sötét önzés kárhozatos és megvetésre méltó jellegét és ez elviselhetetlenné vált számára. Belekapcsolódott Jézus halálába, vele együtt meghalt és most csak egyetlen vágya van: annak akar élni, aki szeretetből meghalt és feltámadott érte. 

Neki élni annyit jelent: az Ő rendelkezésére állni, Őt szeretni. Önmagunk helyébe Ő lép. 

Ha az énem vele együtt megfeszíttetett, akkor egyre inkább Jézus lesz minden a számomra. 

Az iránta való szeretet az én törvényem. Ez a törvény parancsolja, hogy azt cselekedjem, ami az Ő szent akaratának tetszik. A Krisztus iránti szeretet révén Isten törvénye van a szívembe írva. "Szeress és azután tedd azt, amit akarsz!" - mondotta Augustinus. 

Az ember az érzéki szabadságra való törekvésében nem tűr meg semmi törvényt maga felett.

Ki akarja élni magát, vagy egyénisége sajátos törvényeit akarja követni. Isten gyermeke hasonlóképpen szabad a törvénytől, de nincsen törvény nélkül.
Krisztus az ő törvénye, Őt akarja életében kiábrázolni.
A szeretet nem ismer semmiféle előírást, önmagában hordozza saját törvényét.

AKI AZ ÚR JÉZUST NEM SZERETI, LEGYEN ÁTKOZOTT❣️

"💞Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? " (János 21, 16)

 
Ez az alapvető és legfőbb kérdés.
Minden, amit Jézusért teszünk, értéktelen, ha hiányzik belőlünk a szeretet. Kell, hogy ez hassa át és irányítsa minden tettünket, különben csak holt cselekedet és gépies tevékenység az. 

Amilyen mértékben helyt adunk önmagunkban Krisztus szeretetének és az minket áthat, olyan mértékben fogjuk Öt viszontszeretni. 

Aki szereti Jézust, az magasztalja Őt; Megváltónk csodálatos tulajdonságait nem tudjuk eléggé magasztalni. Aki szereti Őt, azt felüdíti Igéje és a vele való kapcsolat. 

Emberek, akik szeretik egymást, szívesen érintkeznek egymással. 

Ha valaki szereti Jézust, sohasem tud betelni azzal, hogy Igéjét hallgassa és olvassa, s a vele való közösség lelkének legmélyebb igénye.
Aki Jézust szereti, arra is kész, hogy érte szenvedjen.

"A szeretet gyakran a szenvedésen keresztül tisztul meg" - mondja Tersteegen. 

Péter a maga túláradó érzelmében azt hitte, hogy Jézust a börtönig és a halálig tudja követni.
De túlértékelte önmagát. Szeretete még nem volt elég erős ahhoz, hogy a szenvedéstől való irtózását legyőzze.

 
Az édesanya együtt szenved gyermekével vagy gyermekéért és nem gondolja, hogy valami különleges dolgot tesz, amikor beteg gyermeke ápolásában felemészti önmagát.
Az igazi szeretet gyalázatot, gúnyt és üldöztetést is elhordoz a Megváltóért, sőt éppen a szenvedés az, mely a szeretet szálait még szorosabbra vonja. 

A szeretetnek szenvedést jelent, ha valamivel megszomorítjuk Jézust.

Péter igen megszomorodott, mikor az Úr harmadszor is megkérdezte "szeretsz-e engem?".
Ez háromszori megtagadására emlékeztette őt, melyet annakidején keservesen megsiratott.
Az a fájdalom, melyet azért érzünk, hogy szeretetét megszomorítottuk, azt bizonyítja, hogy szeretjük Őt, és Jézus ismételt bocsánata még fokozza ezt a szeretetet.

 
"Mert akinek sok bocsáttatott meg, nagyon szeret."
- "Ha valaki nem szereti az Urat, legyen átkozott"(1 Kor 16, 22)

 - azaz Istentől elhagyottá válik, Isten ítélete nehezedik rá. Isten áldása pedig azt jelenti, hogy életünk van.
Ahol Jézus van, ott kivirul Isten kertje, aki pedig nem szereti Jézust, az áldásoktól fosztja meg önmagát és végül is az örökös halálba süllyed.

ÉN URAM VAGY TE❣️

"Ezt mondom az Úrnak: én Uram vagy te." (Zsoltár 16, 2)

Ez az Ige az első parancsolat - Én vagyok az Úr, a te Istened - csodálatos visszhangja. Istenének szava mélyen behatolt Dávid lelkébe s most e nagyszerű hitvallás szavaival visszaadja azt az Úrnak. Sok lélekben egyszerűen "hever" Isten Igéje.
Lerakódik bennünk, mint valami holt anyag.
Ha azonban életté válik bennünk, akkor az Ige, amit hallottunk, mint vallomás és bizonyságtétel kerül felszínre. 

Ez a különbség a csak megszokásból hallgatók és az élő lelkű hallgatók között.
A zsoltáríró nem tudott hallgatni, mert Isten naggyá, sőt mindenné lett a számára.
Az isteni kijelentés a kegyelemben és irgalmasságban való gazdagságával megnyerte Dávid szívét.
Egészen különös kegyelmi megtapasztalás volt mögötte.
Túláradó, hálás örömmel kiáltja: "igen, te vagy az Isten és rajtad kívül nincs szabadító! 

Te vagy az én mindenem."

 
Ezt mondotta Istenének és ezzel a vele való szövetséget megszilárdította.
Dávid a fenti megnyilatkozásával Istent egyedüli és feltétlen Urának ismerte el, teljesen átadta és elkötelezte magát neki.
Így szól Dávid: "Ezt mondom" - és nem azt fejezi ki, hogy ezt mondtam valamikor.
Ezzel azt akarja hangsúlyozni, hogy ezt mondom most és emellett maradok.
Ezt többé nem lehet megmásítani.

 
- Amikor Pál apostol háromszor könyörgött az Úrnak, hogy szabadítsa meg őt fájdalmas szenvedéseitől, akkor olyan választ kapott felülről, amely nem felelt meg az ő vágyakozó imádságának, de amelyről világosan tudta, hogy most már mindig így maradnak nála a dolgok.
"Az Úr szólt így hozzám" és ezt nem lehet egyszerűen lerázni magunkról (2 Kor 12, 9)

Vajon tudsz-e te is ilyen teljes átadásról?
Átadtad-e már neki a kizárólagos rendelkezési jogot önmagad és életed felett? 

Tersteegen, sok lelki ének híres szerzője, életének egy ilyen megszentelt órájában belekarcolt késheggyel a saját karjába és kiserkenő vérével örök tulajdonul elkötelezte magát az Úrnak.
De a dolog nem ilyen külsőségeken fordul meg.
Nem ez a lényeges. Egyszer azonban teljes és kizárólagos kapcsolatra kell jutnod az Úrral.
Szívünk jégkérgének végre le kell teljesen olvadni és el kell tűnjön az utolsó ellenállás is.

Ha viszont az Úrral való szövetséget megkötöttük, akkor Ő szavunkon fog minket és nem enged el többé.

ISTEN GYERMEKEI SZERETIK AZ URAT❣️

"Feletted való jóm nincsen. "(Zsoltár 16, 2)

Az embernek meg kell tapasztalnia, milyen túláradó lesz a szíve, amikor Isten szeretetét a maga teljességében megérezheti. Szeretetének napja előtt minden fény elhalványul. 

Péter igazán őszinte volt, amikor így kiáltott fel: "Uram, hová mehetnénk? Örök életnek beszédei vannak nálad!" És akkor is becsületes volt, amikor azt bizonygatta: "... még a börtönbe és a halálba is elmegyek veled!"
De azután az élethez való ragaszkodás mégis felülmúlta a szeretetet.
Félelemből tagadta meg Jézust, pedig szíve legmélyén Ő volt számára a legdrágább.
Ezért volt utána olyan vigasztalhatatlan és sírt keservesen.

Mindig különbséget kell tennünk a között, ami a lélek legmélyén van és ami esetenként felszínre kerül. A szív alapvető magatartása a döntő, azonban kétségtelenül egyre inkább ténnyé és élő valósággá kell válnia annak, ami legbelsőbb érzésem; ti. annak, hogy számomra valóban Jézus az egyetlen és minden. Ezt szolgálják a különféle próbák, amelyek jönnek: veszteségek és csalódások, csapások és halálos sebek. Akinek nincs teljes és igazi kapcsolata az Úrral, az elbukik. 

Jób nem szakadt el soha egészen Istenétől. Nem tudott volna nélküle létezni, de keserű érzések és letörtség támadt benne, olyan szavakat ejtett, amiért utána porban és hamuban bűnbánatot tartott.

- Ilyen az emberi szív. A kegyelem óráiban bizony sokszor csordultig telve van azzal az érzéssel: "Keresztfán én üdvösségem" - Őt szeretem legjobban. És azután ismét olyan vigasztalan és lesújtott, mintha minden elveszett volna. Vajon miért? Hát nem Ő a mi legfőbb jónk, akihez mérten minden más csak kár és szemét? Helyes ez így? 

Még mindig sokkal jobban ragaszkodsz a múló dolgokhoz és drágább számodra az életed, mint ahogy elképzelted. 

A kegyelem óráiban mindeneknek fölébe kerültél. Ilyenkor az ember túlértékeli önmagát. 

De azután jönnek a sötét órák és az ilyen próbákban tűnik ki, hogy valójában milyen az ember. 

Újra bűnbánaton kell keresztülmenni.

Sok nyomorúságon, megaláztatáson át jutunk el odáig, hogy örömben és fájdalomban, hivatásunkban és emberekkel való kapcsolatunkban Ő lesz a mindenek felett kiemelkedő örömünk kiapadhatatlan forrása, akiben a lélek minden időben gyönyörűséget talál.
Ekkor nem feledkezik meg többé róla az örömben, és a szenvedésben sem szakad el tőle.

ISTEN GYERMEKEI A REMÉNYSÉG EMBEREI❣️

"💞Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az Ő nagy irgalmassága szerint újjászült minket élő reménységre. " (1 Péter 1, 3)

Isten gyermekeit nem elégítik ki a jelenvalók.
Az Úr Jézus az övék és éppen ezért vágyakozva tekintenek a Megváltó visszajövetele elé. Tele vannak azzal a vággyal, hogy egyszer közvetlenül és maradéktalanul szemléljék Istent.
Az élő reménység olyan, amely nem hal meg.
Minden földi reménységnek vége abban a pillanatban, amikor az ember meghal. És mennyi reménységet kell már életünk folyamán is eltemetnünk! Sokan ennek következtében megkeserednek és életunttá válnak.
De még ha a földi reménységek egy része teljesül is, messze mögötte marad várakozásainknak.
Van azonban egy olyan reménység, amely nem süllyed velünk együtt a sírba. 

Ennek a teljesedése minden korábbi elképzelést és várakozást messze felül múl majd. 

Amilyen bizonyos, hogy Jézus feltámadott és bement a dicsőségbe, éppoly bizonyos az is, hogy vele együtt mi is élünk majd, örököstársai leszünk és osztozunk az Ő örömében.
Ez az öröm kibeszélhetetlen és csodálatos lesz.
Akármennyit beszélünk is róla, nem tudjuk eléggé kifejezni szavakkal.
A mostani öröm még Isten gyermekeinek életében sem mindig maradéktalanul és teljes mértékben tiszta.
Egyszer azonban olyan tiszta, örökkétartó lelki örömöt nyerünk majd, amelynek nem lesz semmiféle keserű utóíze. Azonban ez a reménység egy nagy előfeltételhez kapcsolódik.
Csak azok juthatnak birtokába, akik újjászülettek. Isten gyermekének lenni és a nagy isteni örökségre várni, ez a kettő elválaszthatatlanul összekapcsolódik. -
Még az újjá nem született emberek is reménykednek egy jobb túlvilági életben, bár alapjában véve nem jogosultak arra, hogy ezt a reményt táplálgassák magukban.
Ha valami nehézség merül fel életükben, abban a pillanatban vigasztalanok. 

És amikor a halál közeledik, észrevehető, hogy semmi bizonyosság nincs bennük, ami a halálfélelmet legyőzhetné.
Ezzel szemben Isten gyermekeiben szilárd reménység él, hogy egyszer majd mennyei Atyjuk minden gazdagságának a teljes birtokába kerülnek.

Ez a remény kiemeli őket a földi élet mélységeiből; erősíti a szenvedésekben és örömmel tölti el őket a legnehezebb időkben is. 

Ez nem valami fantázia, hanem szilárd alapja van, mert nekünk élő Megváltónk van!

A SÜLLYEDŐ HIT❣️

"Péter látva az erős szelet, megrémült és süllyedni kezdett.,,(Máté 14, 30)

A természetes nehézkedési erő miatt Péter a mélybe süllyedt volna.
Valami természetfeletti erő azonban ellene dolgozott - így a víz felszínén maradt.
A hit isteni erőket tapasztal meg. Egymással párosulnak.
Ezért mondja az Ige: "a hit az a győzelem, amely legyőzi a világot."

 
Nem csupán győzelmet szerez, hanem maga a győzelem, mert ahhoz a nagy győzteshez kapcsolódik, akiben mi mindenkor diadalmaskodunk. - Akinek hite van, az sok mindent elnyer.
A hit messze eltekint attól, ami közvetlenül a szeme előtt van, egyedül az Úrra tekint.
Amikor Jósafát királyt ellenséges túlerő fenyegette, ezek a hitből fakadó szavak jöttek ajkára:
"Nincsen mibennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön.
Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink" (2 Krón 20, 12).

Péter sajnos ránézett egy hatalmas hullámra, mely a nagy szélben feléje hömpölygött.
Talán már előzőleg egy kis öntetszelgéssel tekintett magára, hogy olyan valami sikerül neki, ami még eddig soha meg nem történt.
És most a hullám ott volt közötte és Jézus között. Igen megrémült.
Jézus szavában kellett volna bíznia: "Jöjj ide hozzám!"

 
Ez a szó akkor is érvényes, amikor Jézust elfedik a hullámok az ember elől. A hit az Igébe kapaszkodik még akkor is, ha nem érzi az Úr jelenlétét. Ez az igazi hit.
Amikor az ég beborul, ha vihar tombol, akkor így szól az ilyen hit: "Ha sötétségben ülök is, az Úr az én világosságom!"
"Ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, ó Isten, mindörökké!"(Zsolt 73, 26).

Ha Péterben előzőleg volt is valami önhittség, most megszégyenült. Világos lett előtte, hogy minden a hiten fordul meg. A hit visz véghez hatalmas dolgokat és nem Péter.
Soha nincs bennünk isteni erő, ez csupán hit által a mienk. Önmagunkban mi mindig szegények, nyomorultak és bűnösök maradunk. Egyedül az Úr a mi igazságunk, gazdagságunk és erőnk. 

Mihelyt tetszelegve nézzük magunkat, elveszítjük Őt a szemünk elől. 

Ekkor csupa nehézség és veszedelem tornyosul előttünk és mi süllyedünk.
Csak Isten jóságának köszönhetjük, hogy kishitűségünk ellenére sem hagy minket teljesen elsüllyedni.

ISTEN GYERMEKE a HIT EMBERE!

"Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni." (Zsoltár 118, 8.)

Isten gyermekei bizalommal vannak Istenhez.
Mindent felülről várnak s tudják, az Atyától csak jó és tökéletes ajándék jön.
A meg nem tért emberben viszont mély bizalmatlanság rejtőzik Isten iránt. 

Ha van is benne valamiféle bizalom, azt hamar elveti magától, ha reménységeivel, vágyaival vagy könyörgéseivel ellentétben történik valami. Isten gyermekei nem kételkednek abban, hogy Isten jót gondol felőlük még akkor is, ha pillanatnyilag ennek ellentétét érzik. 

Reménykednek ott is, ahol kevés a reménység és tudják egész bizonyosan, hogy amit Isten megígért, azt meg is cselekszi. 

A hit nem arra támaszkodik, amit Iát.

"Mi nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra" - mondja az apostol. 

Azt is mondhatnánk, hogy a hívő embernek az öt érzékén túl van még egy hatodik érzéke is: képes meglátni a láthatatlant, ami örökké megmarad.
"Isten Fia eljött és értelmet adott nekünk arra, hogy megismerjük azt, aki igaz" (1 Ján 5, 20).

Milyen szegény is az olyan ember, aki bizalmát a láthatókba helyezi, amelyek mulandók. 

Emberekben bíznak, akik semmik és ha nem Isten gyermekei, nem is érdemlik meg a teljes bizalmat. 

Mert "minden ember hazug" (Zsolt 116, 11).

Nem igazolják azt a bizalmat, amit az emberek beléjük helyeznek, nem tartják meg és gyakran nem is tudják megtartani azt, amit ígérnek. Pénzbe, anyagi javakba vetik bizalmukat, pedig ezek olyan könnyen kifutnak kezeink közül, amint ezt nem egyszer megrendítő módon tapasztalhattuk. 

Máskor egészségükben, testi erejükben bíznak, pedig még az ifjak is, akik erejük teljében vannak, megfáradnak és ellankadnak; de akik az Úrban bíznak, mindig új erőt kapnak. 

A mi külső és belső erőtartalékaink előbb-utóbb kimerülnek. Sokan, akik friss erővel, derűs lélekkel kezdték el pályafutásukat, idővel szárnyszegetté válnak.
Kénytelenek szomorúan búcsút venni magasra törő céljaiktól és kedvetlenül alkusznak meg a kemény valósággal.
A hit emberei azonban újra meg újra szárnyra kelnek, mint a sasok. 

Van egy erőforrásuk, amely soha ki nem merül.
És ha a külső emberük megromol is, van Istenük, aki dicsőségének gazdagsága szerint erőssé teszi őket a belső emberben.ű

Nem aggodalmaskodnak, bátrak s nem félnek még akkor sem, ha ez a világ megremegne és a hegyek a tenger közepébe omlanának. Dáviddal együtt ezt mondják:
"Egyedül te adsz nekem bátorságos lakozást" (Zsolt 4, 9).

Szent félelem és gyermeki bizalom

"Vedd fontolóra azért Isten jóságát és keménységét. " (Róma 11, 22)

Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a "mi Istenünk megemésztő tűz" és azt gondoljuk, hogy az csak az Ószövetség Istene. Az újszövetségi Isten csupa jóság, mindenkinek Atyja, aki minden embert egyformán körülvesz szeretetével. Az apostol azonban kifejezetten azt mondja:
"A mi Istenünk megemésztő tűz. Rettenetes az élő Istennek kezébe esni" (Zsid 12, 29; 10, 31).

- Amint Isten a népekhez is közbe-közbe félelmetesen komolyan szól, ugyanúgy megtapasztalja az egyes ember is belső és külső életében Isten ítéletének komolyságát.
Ez sokszor külső szenvedések által történik.

De ha Isten szent haragjának tüzéből szívünkbe hullt egy szikra, akkor ez olyan belső tüzet gyújt, amiről fogalma sincs annak, aki ezt nem tapasztalta meg.
Isten gyermekei semmiképpen sem mentesülnek az ítélet alól. Sőt igen gyakran éppen az Isten házán, az Ő népén kezdődik az ítélet. "Titeket választottalak magamnak e földnek minden nemzetségei közül, azért büntetlek meg titeket minden gonoszságtokért" (Ámos 3, 2).

Azoknak az ítéletes időknek az elején vagyunk, amelyek Isten népére jönnek majd, mielőtt a dicsőséges Krisztus ismét megjelenik. "Az igaz is alig tartatik majd meg"
- mondja Péter és maga Jézus is hangsúlyozza, hogy a kiválasztottaknak részük lesz az utolsó idők nyomorúságaiban. "Az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltőn szerető Isten Ő." Néhány verssel később pedig ezt olvassuk, hogy kegyelmes Úr a te Istened (5 Móz 4, 29-31).

Mind a kettő így igaz. Tűz veszi Istent körül. Ítélet és igazság királyi székének fundamentuma.
De nála van a kegyelem és hűség is. Irgalmasság az Isten tulajdonképpeni lényege.
De csak az tudja igazán, hogy mi az irgalmasság, aki megtapasztalta az ítélet tüzét.
Soha nem szabad megfeledkeznünk Istennek erről a keménységéről, még akkor sem, ha már megtapasztaltuk irgalmasságát is. Őrizkedjünk, hogy Isten jóságát magától értetődő dolognak tekintsük. Belső életünk akkor marad egészséges, ha mindkettőt, Isten jóságát és keménységét, egyformán és egyidőben fontolóra vesszük.

Figyeljük meg, hogy az apostol mennyivel gyakrabban hangoztatja az istenfélelem gondolatát, mint sok szentimentális keresztyén.
"Félelemben járjátok földi vándorlásotok idejét."
Ha ilyen szent félelem van a szívünkben, mindig csodálatosabbnak találjuk majd a kegyelmet.

AZ ÚJJÁSZÜLETETT HÍVŐ ISTENFÉLELME❣️

,,💞Félelemmel járjátok földi vándorlásotok idejét." (1 Péter 1, 17)

Vannak keresztyének, akik azt gondolják, hogy az istenfélelem valami ószövetségi kegyes fogalom.
Miután a kegyelem teljessége Jézus Krisztusban megjelent, már nem kell beszélnünk istenfélelemről, hanem csak háláról, bizalomról, szeretetről és a hívő ember engedelmességéről. 

Dehát nincs-e gyermeki félelem is, ellentétben a szolgai félelemmel, amely csak a büntetéstől retteg? Mindenesetre Jézus nyomatékkal mutat rá az istenfélelem szükséges voltára (Mt 10, 28).
Pál, a kegyelem apostola arra int, hogy Isten félelmében vigyük véghez megszentelődésünket (2 Kor 7, 1),

Péter viszont a fent idézett felszólítással fordul hozzánk.
Az istenfélelem a megkegyelmezés előfeltétele és egyúttal ennek csodálatos gyümölcse.

 "Könyörülő az Úr az Őt félők iránt" (Zsolt 103, 13). Tehát azok nyerhetnek kegyelmet, akik Isten szentsége előtt félelmet éreznek és elhatározzák, hogy felhagynak minden bűnnel, amit Isten gyűlöl és büntet. - Egyidejűleg azonban a kegyelemből istenfélelem is fakad.

 "Tenálad van a bocsánat, hogy féljenek téged" (Zsolt 130, 4).

A kegyelmet nyert ember bátran tekinthet fel Istenre, de ugyanakkor kell, hogy mindig valami szorongás is legyen benne az újabb bűnök miatt. "Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségteket" (Fil 2, 12), írja Pál apostol, s méghozzá nem a meg nem tért embereknek, hanem a kegyelmet nyerteknek.

Pál maga is félt attól, hogy miközben másoknak prédikál, valamiképpen méltatlanná ne legyen (1 Kor 9, 27).

Az ilyenfajta szorongás - hogy végül is el ne játsszuk a kegyelmet és a szentek örökségében való részvételünket - nagyon üdvös, egészséges dolog.
Semmiképpen nem akarjuk az üdvbizonyosság vigasztalását és örömét kisebbíteni.
Gyakran találkozunk olyan keresztyénekkel, akik igen erőteljesen hangoztatják üdvbizonyosságukat, de nyomát sem találjuk bennük a lelkiismeretességnek, óvatosságnak és szorongásnak, melyek Isten gyermekeit megilletik.

Az igazi bibliai kegyességet mindig az alázat jellemzi.
Isten őrizzen minket a túlméretezett üdvbizonyosságtól és fölényességtől. Lehetséges, hogy egyeseknek az "istenfélelem" szó csengése régimódi, mégis kitartunk amellett, hogy feltétlenül szükséges, hogy a szent Isten előtt a porba roskadjunk és állandóan tudatos legyen bennünk az Ő jelenléte; félelemmel járjunk az Ő szent orcája előtt.

A BUZGÓSÁG és HŰSÉG KÖVETELMÉNYE❣️

"Igyekezzetek a ti elhivatástokat és kiválasztásotokat minél inkább erőssé tenni. "
(2 Péter 1, 10)

Üdvösségünk teljes egészében Isten cselekedetén nyugszik. Mi az Ő műve vagyunk; Jézus Krisztusban teremtett minket, hangsúlyozza az apostol (Ef 2, 10)

És azokat, akiket előhív a bűn álmából, igazzá is teszi s ezzel egyszersmind meg is dicsőíti őket a belső ember szerint (Róma 8, 30).
Mindent megkaptunk, ami az élethez és az Isten szerint való járáshoz szükséges. Mindenünk megvan, mihelyt eljutottunk a mi dicsőséges Megváltónk megismerésére
(2 Pét 1, 3).

Nekünk magunknak ehhez nem kell már semmit sem hozzátennünk; mert teljes üdvösségünk van.
Ezt pedig egyedül Ő munkálta, nekünk nincs részünk benne.
Mindez nem jogosít fel minket a semmittevésre.
Éppen azért, mert az Ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, amire szükségünk van, igyekeznünk kell, hogy jótetszésére szolgáljunk mindazzal, amit alapjában véve Ő adott nekünk.
Ha azonban már megmunkálta szívünk talaját, ott "szőlőskertet" létesített s ezzel kapcsolatban minden munkát elvégzett, akkor nyilvánvaló hogy a gyümölcsöket is látni akaraja (Ézs 5).

A mi feladatunk az, hogy az isteni elhívást és kiválasztást megerősítsük.
Ez egyrészt igen sok buzgóságot kíván, másrészt Isten az, aki munkálja mind az akarást, mind a véghezvitelt (Fil 2, 12-13).

- Ami feladatunk az engedelmes követés. Isten hív, mi nem dughatjuk be a fülünket. Felfedi bűneinket és nekünk nem szabad azokat takargatnunk.
Az ember veheti Isten kegyelmét hiába is, akkor ez még súlyosabb ítéletet von maga után. 

A megtérésnek mindig párosulnia kell a helytállással.
Ez azt jelenti, hogy kitartunk a próbák alatt és győzedelmeskedünk azokban.
A kegyelem nem gyengéket, hanem hősöket nevel.
"Te azért, fiam, erősödjél meg a Krisztus Jézusban való kegyelemben!" (2Tim 2, 1)

A kegyelem által minden erőnk lendületbe kerül. Isten gyermekeinek életében csodálatosan kapcsolódik össze a nyugalom és a tevékenység.
A szív elcsendesül és Isten szeretetében nyugszik. Ugyanakkor azonban feltámad a lángoló buzgóság, hogy dicsőítsük Őt és kegyelmét magasztaljuk. Isten gyermekeinél mindenkor együttjár a nyugalom a tettrekészséggel.

Az apostol fejezi ki ezt a legszebben, amikor azt mondja:
"Ezért fáradozom én is és tusakodom az Ő ereje szerint, amely bennem hatalmasan munkálkodik" (Kol 1, 29)

AZ ISTENI KIVÁLASZTÁS TITKA❣️

"Akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az Ő Fiának képmására formáltassanak." (Róma 8, 29)

Az emberi szív megújítása teljes egészében Isten műve. Annyira az Ő munkája, hogy Isten minden gyermeke az Ő kiválasztásának köszönheti üdvösségét. Ő már eleve ismert és az üdvösségre hívott el minket.
- Nagy titok előtt állunk itt. Nem kétséges, hogy az Ige egészen világosan beszél a hívő emberek üdvösségre való eleve-elrendeléséről. A mi értelmünk hajlamos ebből azonnal levonni a következtetést: akkor tehát mindazok, akik kárhozatra jutnak, már eleve arra is voltak rendelve.

Ez azonban nem így van. Az Ige világosan és határozottan azt tanítja: "Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön" (1 Tim 2, 4), mert Krisztus mindenkiért meghalt, és az egész világot kiengesztelte Istennel. Mindenki, aki Jézushoz jön, elfogadásra talál. Isten senkit sem utasít el, aki Jézus Krisztusra hivatkozik.
Isten örökkévaló kiválasztása teljesen és kizárólag Jézus Krisztushoz kapcsolódik. 

Ezért mondja Pál is, hogy Isten a Krisztusban választott ki minket. Itt nincs semmiféle önkényeskedésről szó. 

Aki ragaszkodik a Megváltóhoz, azt Isten nem utasíthatja el, s nem zárhatja ki a kegyelemből.

 - Az isteni kiválasztás ténye igen mélyen meg kell alázzon minket. Érdemeink ki vannak zárva.
De ugyanekkor az igazság megvigasztal és fel is emel minket.
Az Isten kegyelmi kiválasztásában van valami mélyen megnyugtató: üdvösségem kizárólag Isten kezében van. Kiválasztása kezeskedik arról, hogy mindenen át vezet engem és majd célhoz is juttat. 

De semmi körülmények között sem ringathatjuk magunkat hamis bizonyosságba az isteni kiválasztást illetően. A mi feladatunk az, hogy kiválasztásunkat "erőssé" tegyük (2 Pét 1, 10) az engedelmesség és megszentelődés buzgó gyakorlása által.

Az isteni kiválasztás tehát nem valami nyugvópárna, hanem ösztönzőleg hat a teljesebb buzgóságra. - Isten a kiválasztás révén nagy célt tűzött maga elé.
Azt akarja, hogy az Ő Fiának képmására formáltassunk. Istennek csekélység volt, hogy egy világot létre hívjon. Ehhez elég egy szava is.

Ezzel szemben az ember megújításánál latba kell vetnie minden szeretetét, hosszútűrését és türelmét. Bölcsességének minden eszközt és módot meg kell találnia, hogy a dacos emberi szív ellenállását megtörje. Ő azonban amit elkezdett, véghez is viszi.

VÉG NÉLKÜLI MAGASZTALÁS❣️

"💞Az Úrnak kegyelmességeiről emlékezem, az Úr dicséreteiről, mind aszerint, amit az Úr velünk cselekedett. " (Ézsaiás 63, 7)

Nincs áldottabb foglalatosság, mint Isten kegyelmes tetteinek a visszaidézése! 

Eközben felismerjük azt az előkészítő irgalmasságot, amellyel Isten megtérésünk útját egyengette. 

Bár még vakok és értelmetlenek voltunk, Isten jóságos keze már formálta életutunkat és készítgette a nagy fordulatot. 

Az igazi szabadság és a belső megbékélés utáni vágyakozás, megkötözöttségünk fájdalmas felismerése, anélkül hogy tudtunk volna róla, közelebb vittek minket a Megváltóhoz. 

Ezután kegyelmének teljes gazdagságával lépett be életünkbe. Életünk legdöntőbb órái ezek.

 A születésünkre emlékeztetnek. Valami új kezdődik és ezeknek az óráknak a hatása kiárad az egész elkövetkező időre, még az örökkévalóságra is. Nem felejtjük el őket soha. Senki nem ragadja meg a kegyelmet azonnal a maga teljes gazdagságában. Egyesek, akiket különösen megkínzott lelkiismeretüknek a vádaskodása, először talán a kegyelemnek bűnbocsátó jellegét ragadják meg. Mások, akik esetleg hosszú, de sokszor eredményetelen harcban álltak a maguk bűneivel, a kegyelemnek minden akadályt legyőző erejét ismerik fel, amely úrrá lett a magunk tehetetlenségén. Életünk további szakaszaiban a kegyelem újabb megtapasztalásai jönnek elő.

Vajon megragadtuk-e már a kegyelem vigasztaló és mindenre elégséges erejét? 

Nem adtunk-e gyakran teret magunkban az elégedetlenségnek és az aggodalmaskodásnak?
És nem engedtünk-e gyakran a gonosz és utálatos gondolatoknak, ahelyett hogy a kegyelem által legyőztük volna azokat? Mennyi mulasztás terhel minket ezen a téren!
Most látjuk csak igazán, hogy milyen megszégyenítően nagy az a jóság és irgalom, amely minket mindezek ellenére hordoz és nem vet el magától.

Továbbá van nevelő és fegyelmező kegyelem!
Gondoljunk csak a megaláztatásokra, amiket Isten kegyelme küldött ránk azért, hogy még több kegyelem befogadására legyünk képesek. Ő "mértékkel" fenyített meg minket.
Ha Isten úgy bánna velünk, amint azt megérdemelnénk, akkor mindent el kellene, hogy vegyen tőlünk.
Szét kellene zúznia minden tagunkat, hiszen szinte valamennyit bűnre használtuk fel.
Csak az Ő jósága és kegyelme az, hogy még nincs végünk. Könyörületességének nincsen határa.
Mennyi kegyelem, mennyi ok a hálaadásra! -

Olvasd el 1 Pét 5, 10-11 verseit.
10. A minden kegyelemnek Istene pedig, a ki az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban, titeket, a kik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosokká,
11. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.

GYŐZELMI UJJONGÁS❣️

"De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!"
(1 Kor 15, 57)

Igénk összefüggése értelmében először is a halál felett aratott győzelemről van szó. 

Látszat szerint a halál hatalmasabb, mint az élet és látszólag övé az utolsó szó. 

De végül mégsem a halál, hanem az élet diadalmaskodik. Jézus Krisztus feltámadása kezeskedik erről. Az élet erősebbnek bizonyul, mint a halál, mihelyt kapcsolatba kerülünk Jézus Krisztussal. 

A halál kénytelen mindazokat szabadon engedni, akik már Jézus Krisztus által megújult belső életet nyertek. Miért kellene rettegnünk a meghalástól, amikor az csupán átmenet az életre?
Pál a bűnt a halál fullánkjának nevezi. 

Általa lesz igazán veszélyes a halál, mint a skorpió a fullánkjával. 

Amint a bűn elvétetik, a halál nem tud többé megölni. Jézus győzelmet ad a bűn felett is. 

Már magunkkal hozzuk a világra és a hosszú összeszokás révén rettentő hatalommá válik. 

Ereje úgy roppantja össze jó szándékainkat, mint vékony nádszálakat. Gondoljunk csak az iszákosság vagy a tisztátalan élet ijesztő hatalmára! 

Jézus Kriszus által győzelmet arathatunk minden bűn felett, ő győzelmet ad erőszakos énünk felett, még azokban a sötét órákban is, amikor a testi vágyak nagy erővel törnek ránk. 

Diadalra segít a harag és türelmetlenség idején, melyek magukkal akarnak ragadni minket. 

Legyőzi az irigységet, mely szívünket marcangolja. És Ő segít diadalra mind az érzékenykedés, a neheztelés, a kesergés, mind az aggodalmaskodás és kapzsiság felett, melyek hatalmukba kerítenek minket. Még az idegeink, rossz lelki állapotunk felett is győzelemre segít.

A bűnnel függ össze a lelkiismeretben jelentkező önvád is.
Az ilyen lelkiismeret szörnyű hatalom.
Nem lehet olyan könnyen elhallgattatni, újra meg újra jelentkezik.
A vádoló, furdaló lelkiimerettel szemben az ember nem könnyen állja meg a helyét; a lelkiismeret nem hagy neki nyugtot.

Erősebb, mint a büntetéstől, megszégyenítéstől, vagy magától a haláltól való félelem. 

Csak az Úr Jézus Krisztus csendesítheti le igazán azzal, hogy megszabadít minket a bűn terhelő érzésétől. - Isten győzelmet ad nekünk, de ez nem azt jelenti, hogy felmentést nyerünk a harcok alól.
Sőt ellenkezőleg!

De mivel tudjuk, hogy a győzelem a mienk lesz, bátrabban és örömmel tudjuk vállalni a harcot.
A győzelmek megtapasztalásából eredő bizonyosság hálássá és örvendezővé tesz.

Segítõszolgálat az öröm gyarapítására❣️

"Munkatársai vagyunk örömötöknek. " (2 Kor 1, 24)

Az öröm első és legfontosabb forrása a hit.
De a szeretet is örömforrás. Nem azok az emberek boldogok, akik kényelmes életet élnek, hanem azok, akik másokért fáradoznak. - Isten népe mindig örömmel énekelt az Isten által ajándékozott győzelmekről. Az Úr által adott kegyelmi napok és nagy segítségének megtapasztalásai is örömet szereznek és vidámságra hangolnak (Zsolt 118, 15. 24; 126, 3).
Még az Úrért elhordozott szenvedések is örömmel töltötték el Pál szívét (Kol 1, 24)

Az eljövendő dicsőség reménysége további nagy örömforrás, különösen a jelen nagy nyomorúságai között.
Hívő keresztyénnek lenni annyit jelent, mint örömben élni.
A bűn uralma alatt nincs igazi öröm.
A bűn romlására van az embernek és szétrombolja életörömét. 

Aki segít neked abban, hogy megszabadulj a bűntől, az a te örömöd munkatársa.
Tekintsd nagy szeretetszolgálatnak azt, amikor valaki figyelmeztet hibáidra és az egyébként gyógyíthatatlan bajra orvosságot kínál.
Ne tekintsd ellenségednek azt, aki megmondja neked az igazságot, hanem lásd meg benne örömed munkatársát.

(Gal 4, 16)
"Ezeket azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek" - olvassuk János első levelében. 

Röviddel előtte ezzel jelöli meg levelének a célját: "... hogy örömünk teljes legyen."
Ez a kettő egybe vág. Az öröm növekszik, fokozódik, minél inkább megszabadulunk a bűntől és minél inkább növekszünk a hitben. Ha a Megváltó egészen teret nyer életünkben, vele együtt a teljes öröm is behatol abba.
Az öreg János apostolnak az volt a boldogsága, hogy közösségünk lehet az Atyával és a Fiúval.
Ezt a boldogságot kívánja olvasóinak is.
Ezt tapasztaljuk meg, minél inkább eltávolodunk a világtól és saját énünktől.
Miből erednek szomorú, borús óráink?
Nem voltunk hűségesek és éberek az imádságban.
A gonosz erőt vett rajtunk. Miért vagyunk olyan halálosan letörtek minden veszteségnél?
Még mindig fölöttébb ragaszkodunk dolgokhoz, még mindig vannak bálványaink és ezért vigasztalanok vagyunk.
Honnan ered a kedvetlenség, lehangoltság, érzékenység és keserűség, amikor emberek nagyon ránk telepszenek és megbántanak minket?
Még mindig túlságosan a saját énünk körül forgunk.
Ha mindenben Jézus lesz minden számunkra, akkor lesz mienk az a teljes, maradandó öröm, ami Jézusban volt, mert az Atya minden volt számára.

REMÉNYTELJES ÖRÖM❣️

"Örülni is fogok, mert tudom, hogy semmiben meg nem szégyenülök, hanem nagy nyíltsággal magasztaltatik majd Krisztus az én testemben, akár életem, akár halálom által. "
(Fil 1, 18. 20)

Az apostol örvendezve néz a jövőbe. Tudja, hogy minden javára és üdvösségére szolgál, bármi is következzék, tehát világos és ragyogó jövőbe pillant bele. 

Nem mintha már mindent tudna, amit a jövő hoz számára. Azt azonban tudja, hogy semmiben meg nem szégyenül. Hogyan jutott Pál ilyen örvendező lelki beállítottságra a jövőt illetően? 

Egyszerűen úgy, hogy életét összekapcsolta Krisztussal. Átadta neki egészen és kezébe helyezte azt. 

Aki így tesz, az mindig megvigasztalódva és örömmel nézhet a jövő elé. Biztosan számíthat rá, hogy nem szégyenül meg, különben maga Jézus Krisztus kellene, hogy vereséget szenvedjen.

Pálnak megvan az a bizonyos reménysége, hogy Jézus Krisztus megdicsőíttetik az ő testében, akár élete, akár halála által. Élete azért magasztalja Őt, mivel neki szentelte azt és az emberek Jézus kegyelmi erejét látják hatni abban. Pál engedi, hogy a Megváltó használja és felhasználja őt. Teste eszköz az Úr dicsőségére, aki olyan drága áron váltotta meg őt. 

Mások kényelemre, sőt élvezetekre használják fel testüket, látványossá teszik divat-szenvedélyükben, vagy a becsvágy és nyereségvágy kielégítésére áldozzák életerejüket. 

Nem egy becsvágyó ember így panaszkodik: "Életem a csalódások láncolata." 

Aki az Úr rendelkezésére bocsátja életét, azt Ő soha nem hagyja cserben, sem nem engedi meg, hogy ellenségei csúfjára legyen. De még a halál sem nyújt olyan rettenetes képet, ha azáltal is Jézus Krisztus magasztaltatik - amikor látják, milyen nyugodttá és megvigasztalttá tudja tenni az Úr az övéit, úgyhogy készséggel teszik le életüket, mihelyt őneki ez úgy tetszik.

Legyen a mi célunk is az, hogy Jézus Krisztus magasztaltassék testünkben, életünkben és halálunkban.
Akkor mi is, akárcsak az apostol, zavartalan örömmel nézhetünk a jövőbe. Nem szégyenülünk meg, ha Jézus Krisztus naggyá lesz általunk.
De akkor megszégyenülünk, ha mi akarunk nagyok lenni és Jézusnak csak egy kis helyet engedünk életünkben.

Amikor azután a "hitből" majd a látás világába érkezünk, az igazak várakozása csodálatos és kibeszélhetetlen örömmé változik.
Ekkor "Az Úr megváltottai megtérnek és ujjongás között Sionba jönnek s örök öröm fejükön"

 (Ézs 35, 10).

 

ERŐT ADÓ ÖRÖM❣️

"Az Úrnak öröme a ti erősségtek. " (Nehemiás 8, 10)

Nagy különbség az, hogy az öröm érzése természetünkből ered, vagy pedig a Szentlélek munkálta azt bennünk.
Igen gyakran sok természeti adottság is vegyül az öröm érzésébe. A csupán természeti érzések olyanok, mint a futó homok, nem lehet rá építenünk.
Minél inkább szétválasztjuk magunkban a természeti és a kegyelem által kapott adottságokat, annál tisztább és csendesebb lesz bennünk az örvendezés.
Egyre jobban a hit öröme lesz, mely olyan állandó, mint maga a hit. Az Úrban való örvendezés lesz ez. -
Amikor a tanítványok bizonyságtételük miatt fogságba kerültek és kihallgatták őket, azt olvassuk, hogy "mikor pedig látták Péternek és Jánosnak hitvalló bátorságát ... csodálkoztak" (Csel 4, 13).
És amikor Pált és Barnabást kiűzték Antiochiából, "a tanítványok megteltek örömmel és Szentlélekkel"
(Csel 13, 52).
Örömük az Úrban és mindabban, amit általa kegyelmi javakban kaptak és megtapasztaltak, olyan nagy volt, hogy ez ellenállhatatatlan bizonyságtevő erővé vált bennük.
Az öröm olyan erőssé tette őket, hogy a Jézusért elszenvedett szorongattatásokat kitüntetésnek látták.
Ez a szent öröm egyben erő is; a levertség és csüggedés gyöngeség és erőtlenség.
Ebből az örömből tettek származnak, mert a lélekből fakadó érzések mindig alkotók. Minden Isten dicsőségét szolgáló erőteljes tevékenység és az embereknek való szolgálat örvendező lélekből fakad.
Igen nehéz dolog az, ha valakinek feladatai vannak és közben nyomott kedélyű. Hogyan tud az ilyen ember Isten dicső tetteiről bizonyságot tenni és dicséretet mondani, amikor olyan, mintha ki volna száradva és kihalt volna benne minden? A szent öröm olyan, mint a friss forrás.
Ahol hiányzik, ott minden eliszaposodik.
Ezért kívánja az apostol a római keresztyéneknek. hogy az Isten töltse be őket "minden örömmel ... hit által"
(Róm 15, 13).
Őt ez az öröm tölti be és hozzánk is így szól: "Örüljetek az Úrban mindenkor!"
A Megváltó azt mondta tanítványainak: "Kérjétek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen" (Ján 16, 24).
Az öröm a Szentlélek gyümölcse. Ezt kérnünk kell.
És ahol Ő megadja ezt az ajándékot, ott szeretet vonul be a szívbe, mert az öröm ujjongó szeretet.
- Ó, Uram, ez az érted ujjongó szeretet legyen az én erősségem is!

SZÜNTELEN ÖRÖM❣️

"💞Örüljetek az Úrban mindenkor! "(Fil 4, 4)

Vajon lehet-e parancsolni az örömet? Urai vagyunk-e érzéseinknek?
EI tudjuk-e hessegetni magunktól a szomorúságot?
Ha egy eladósodott embernek, akit igen szorongatnak a hitelezői, azt mondom: "Csak légy jókedvű!" - akkor az ilyen felszólítás lepattan róla.

Vagy ha egy betegnek azt mondom: "Ugyan hagyd már abba a panaszkodást, sóhajtozást!" - akkor az joggal válaszol így: "Te könnyen beszélsz, de az én helyzetemben nem lehet az ember vidám."

 Ellenben ha azt az örömhírt viheted, hogy "adósságod ki van fizetve, szabad vagy!" és a betegnek azt mondhatod: "egész biztos, hogy ismét egészséges leszel!" - akkor van okod arra, hogy így szólj hozzá: örülj!

Ebben a helyzetben van a hívő keresztyén. Van Megváltója, aki minden adósságát eltörölte.
Orvost talált benne, aki minden baját meggyógyítja, aki a megkötözötteket megszabadítja és a foglyoknak a börtön ajtaját megnyitja.
"Az Úrban" örüljetek mindenkor! És ez lehetséges, mert Ő nem változik meg.

Életünk minden nyomorúságában velünk van; akkor is szeret minket. 

Belekiáltja sötétségünkbe: "Ne félj, mert én veled vagyok!" - És mivel ilyen nagy érték vagyunk szemében és meg akar dicsőíteni minket, azért rendez el mindent úgy, hogy ezt a célt elérjük. Benne rejtve vagyunk, Ő gondoskodik rólunk.
Ez pedig örömre és nem gyászra ad okot. Amikor Luther Márton eljutott a Jézus Krisztusban való hitre, arra szólított fel minden hívő keresztyént, hogy vele együtt örvendezzenek. 

"Aki pedig nem akar örülni - tette hozzá -, az csak jajveszékeljen magában."
Rendkívül fontos, hogy naponta újra meg újra örvendezésre serkentsük magunkat, szemünk elé állítva mindazt, amit Jézusban kaptunk s hogy milyen gazdagon megáldott minket!

Akkor majd szégyenkezünk, hogy milyen gyakran lenyomtak minket a földi és múló szenvedések.
Hiszen minden nyomorúság és bánat "ideigvaló" és ezért könnyű.
A kísértések csak valameddig tartanak, összehasonlítva az örökkévaló dicsőséggel. 

Emlékezzünk vissza mindarra a jóra is, amit már elvettünk és mindarra a segítségre, melyben részünk volt az Úr jóvoltából. És azt se feledjük el, hogy minden nehézségünk ellenére még mennyi jóban van részünk. A legjobb pedig az, hogy Ő a mienk!

Az elvehetetlen öröm❣️

"Örülni fog a szívetek és senki sem veszi el tőletek a ti örömötöket. "(János 16, 22)

 
Jézus nem csupán valami felszínes örömöt, hanem mély, szívbeli örömöt ad. 

A világ örömét kívül csillogás, belül romlottság jellemzi. Néhány órára elfeledhetjük belső szorongásainkat, mint ahogy a testi fájdalmat is meg lehet szüntetni rövid időre egy-egy morfium injekcióval. Jézus a nyomorúságoknak legmélyebb okát veszi el: a bűnt. 

Megkönnyíti szívünket, miután a gonosz lidércnyomást megszüntette. Ő ad derűs lelkiismeretet. 

Az alvó lelkiismeret, mely az embert nem kínozza közvetlenül, még távolról sem jó lelkiismeret. 

Azt az örömet, melyet Jézus ajándékoz, senki sem tudja tőlünk elrabolni.

 
Ez az "Ő" öröme. János 17, 13 szerint így imádkozott: "... hogy az én örömem teljes legyen őbennük."
Isten Fiának az volt a legnagyobb öröme, hogy az Atya szerette Őt és gyönyörűsége telt benne. 

Jézus szívét még a legsötétebb órában is áthatotta az a fiúi öröm, melyet az Atya szeretetének és dicsőségének gazdagsága felett érzett. Ez az öröm kell eltöltse a tanítványok szívét is: Istennek kegyelmet nyert és szeretett gyermeke vagyok Krisztus, az én Megváltóm által!

 
- Ez az az öröm, amelyet senki és semmi el nem rabolhat és meg nem zavarhat. Elveszíthetetlen. 

Csak ha Jézust magát elvehetnék tőlünk, szűnne meg az örömünk, mert Ő örömünknek alapja. 

Külsőleg megszomorodhat az ember, de belül megelégedett és boldog az Úrban. Ezt az örömet a sokféle fájdalom és noyomorúság sem tudja elfojtani, hanem csak megtisztítja és elmélyíti.

 
Pál már három esztendeje volt fogságban; minden tevékenységében megakadályozták, és ő, aki csupa tűz és buzgóság volt, mégsem csüggedt el. Amikor a filippibelieknek ír, nem panaszos a levele, hanem az öröm hangja hatja azt át. Még a küszöbönálló halál gondolata sem tudja elnyomni ezt az örömet.
"Ha kiontatik is vérem italáldozatként ... örülök" (Fil 2, 17).

 
Még arra is gondol, hogy az elcsüggedt és levert filippibelieket a saját örömébe bevonja. 

- A pizidiai Antiochiában az újonnan hitre jutott keresztyének az üldözés viharába kerültek. 

Pált, lelkiatyjukat elszakították tőlük és elkergették a város határain kívül. Vajon búskomorságba esnek most?

"A tanítványok megteltek örömmel és Szentlélekkel" (Csel 13, 52).
Ilyen a hívő öröme. A sötétben világít a legtisztábban és legfényesebben.

TISZTA és MÉLY ÖRÖM❣️

"Azon örüljetek, hogy neveitek fel vannak írva a mennyben. " (Lukács 10, 20)

Az emberek olyan szívesen örökítenék meg nevüket.
Ha már a világtörténelem lapjaira nem is tudják felírni - mert ez csak keveseknek jut osztályrészül -, legalább fába és kőbe vésik be azokat. Végső fokon mégis minden név a feledés homályába süllyed, mely nincs felírva a mennyben. Amikor Isten egy ember nevét felveszi a menny polgárainak listájára, annak örökkévaló érvénye van.
A földi polgárok neve a föld porába van írva.
"A hamisaknak neve megrothad" (Péld 10, 7).
- Minden ok megvan az örömre, amikor Isten egy nevet, melyhez annyi szenny tapad - talán nem is annyira az emberek előtt, mint inkább az örökkévaló világosságában -, arra méltat, hogy könyvébe bejegyezze.
Mennyi szenny, gyalázat, bűn és szégyen fedi nevünket!
Micsoda meg nem érdemelt irgalmassága az Úrnak, amikor egy ilyen nevet beír az élet könyvébe, a mennyei polgárlistára, és e név hordozóját az ő királyságának polgárává teszi! "Nem vagytok már jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és az Isten házanépe" (Ef 2, 19) - írja az apostol.
Tehát mindazzal az előjoggal rendelkeztek, ami a polgárokat és családtagokat megilleti.
A Mindenható oltalma alatt állotok, minden időben meneteletek van őhozzá és egykor örököstársak lesztek országában. Mindaz, ami az Úr Jézus ereje által rajtunk keresztül történik, távolról sem olyan értékű, mint ami bennünk és rajtunk megy végbe a kegyelem folytán.
Amikor a 70 tanítvány visszatért első missziói útjáról, különösképpen annak örültek, hogy még a gonosz lelkek is meghátráltak szavuk elől. Jézus azonban egy magasabb rendű és tisztább örömre mutat rá.
A gonosz lelkek kiűzésénél könnyen az önelégültség érzése léphetett fel - hogy olyan nagy dolgokat vittek véghez.
Ez hamarosan gőggé és becsvággyá fejlődhet.
És akkor hangzik majd egyszer: nem ismerlek titeket! Lehet, hogy az én nevemben ördögöket űztetek, mégis idegenek maradtatok a számomra, eltávolodtatok az én gondolkodásmódomtól, távozzatok tőlem ti gonoszok
(vö. Máté 7, 23).

- Abban az örömben, hogy a nevem fel van írva a mennyben, már nincs meg a becsvágy önző mellékíze.
Itt nem én magam cselekszem, hanem megtapasztalom a meg nem érdemelt kegyelmet, amelyért Istennek még az örökkévalóságban sem tudok eléggé hálát adni.