(Zsoltár 4, 7)
Komor időkben hangzottak el ezek a szavak. Dávidnak már az is nehéz volt, mikor Saul üldözte őt.
De még fájdalmasabbak voltak azok a napok, mikor saját fia lázadt fel ellene.
Népe is hűtlenül elfordult tőle. Jeruzsálemben érték a legkeserűbb tapasztalatok a hűtlenség terén. Barátia és tanácsadója, Akhitófel is áruló lett.
Csupán egy maroknyi hűséges ember veszi körül, mikor elhagyja palotáját és a pusztába menekül.
De még ott is minden pillanatban rajtuk üthetnek Absolon seregei.
"Kicsoda láttat velünk jót?" - tették fel a kérdést Dávid kísérői. Úgy érezték, minden elveszett.
Csak Dávid nem csüggedt el. Külső helyzete nem volt még soha ilyen nyomorúságos és mégis teljes volt a békessége, mert az Úr vigasztalta. "Örömet adsz szívembe" - mondta boldogan.
Igaz, hogy ellenségeinek "búzájuk és boruk" van, ő pedig kénytelen volt mindent ott hagyni, de még így is sokkal gazdagabbnak érezte magát, mint azok. Még e súlyos helyzete sem hozott álmatlan órákat. Békességben feküdt le és mindjárt elaludt, mert az Úr védelme vette körül.
- A mi utunk is sokszor vezet sötét szakaszokon át. Ugyan mit hoz ez az új esztendő is?
Aki csak a körülményekre tekint, az bizony csüggedten vághat neki az útnak.
De mi kérhetjük, hogy "hozd fel reánk arcodnak világosságát, ó Uram!"
Mikor ez a világosság hatol szívünkbe, napfényként ragyogja be azt, még ha egyéb földi örömsugarak ki is aludtak már. - Nem sokkal e súlyos helyzet előtt Dávid lelkében is csak sötétség volt. Házasságtörésének, sőt vérontásának bűne. Isten arca elhomályosult előtte.
Külsőleg ugyan hatalma tetőpontján állott, de belül boldogtalan ember volt.
Csak akkor változott meg minden, mikor bűne napfényre került. "Elvetted rólam bűneimnek terhét." Szívét ismét béke és öröm töltötte el.
Mikor Isten kegyelmes arca felragyog előttünk s nem homályosítják azt el bűneink, mi is diadalmasan kiálthatjuk: "Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy."
