Izrael, vagy: éjszakából világosságra❣️ (VII.)

,,És a nap felkelt rajta, amint elment Peniel mellett, õ pedig sántított csípõjére.,,  (1 Móz 32, 31)

Nem véletlen dolog, hogy éppen akkor kelt fel a nap. Jelképe volt annak, hogy Jákób elõtt egy másik nap, a kegyelemnek a napja is felkelt és most már ott ragyogott az õ élete felett is. 

A felhõk eltûntek. Valóban beteljesedett, hogy „eltöröltem álnokságaidat, mint felleget és mint felhõt bûneidet" (Ézs 44, 22). Jákób életében is nappal lett.

Amikor Jézus Krisztus szívünkben feltámad, elkezdõdik a nappal, és mi Isten és a világosság gyermekei lettünk. Elõzõleg sötét, elégedetlen emberek vagyunk. Csak az a megelégedett, akinek Jézusa van. Az ilyen ember a napos oldalon lakik. Nemcsak a kellemetlen dolgokat látja meg, hanem mindent a felülrõl jövõ világosságban Iát és még a nem örvendetes dolgokban is valami jót fedez fel. Ahol Jézus van, ott a hála uralkodik. Az ember mindenben Isten jóságos kezét ismeri fel: Egyre kevesebb a panasz és egyre több a dicséret. „Õ pedig sántított a csípõjére", azaz külsõ embere nem került ki meggazdagodva ebbõl a harcból. Éppen ellenkezõleg, természeti ereje megtört. Kereszthordozó emberré vált, aki újra meg újra felismeri tehetetlenségét. Isten gyermekeinek az élete állandóan a szakadatlan meghalás jegyében folyik le. „Naponként halál révén állok" - mondja Pál apostol.

Ez a megfékezettség áldás lett Jákób számára; állandó emlékeztetõ jel és eszköz annak megakadályozására, hogy valamikor Istentõl ismét elfusson. Így tekintsük mi is, ha Isten valamiféle hiányosságot enged meg életünkben. Sokkal jobb bénán és csonkán bemenni az örökéletre, mint teljes egészünkben kárhozatba kerülnünk. Ne nehezményezd tehát, ha egyik-másik csapás következményeit egy életen keresztül hordoznod kell, vagy félig-meddig belerokkantál. Isten nem akar túl tág teret adni arra, hogy ismét elkerüld õt. Ugyanakkor az õ kegyelmi erõi sokkal jobban ki tudnak bontakozni gyengeségedben. Pál is így tapasztalta ezt. Arra gondolt, hogy mennyivel jobban tudna mûködni, ha az õt terhelõ „tövistõl" megszabadulhatna. 

De tévedett. Az Úr maga azt mondta neki: „az én erõm erõtlenség által végeztetik el". Ti. így kerül Isten ereje teljes kibontakozásra. Oda lesz önteltségünk és megtanuljuk azt, hogy minden lépésben ráhagyatkozzunk, mert õ erõt ad a legtehetetlenebbnek is. Erõtlenségünkben dicsõíti meg önmagát.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra (III.)

...és amikor látta, hogy nem vehet rajta erõt, megilleté csípöjének forgócsontját és kiméne helyébõl Jákób csípõjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. -(1 Móz 32, 25)

Hogy értendõ ez, hogy Isten nem tudott rajta erõt venni? Hát erõsebb volt Jákób, mint Isten? A mindenható Isten szét tudná zúzni az embert, de az emberi akaraton nem akar hatalommal erõt venni. Magának az embernek kell azt önként kiszolgáltatnia. Isten nem kényszeríti az embert erõszakkal a megadásra. Belülrõl kell annak jönnie. Az ember a lelkiismeretét el is tudja hallgattatni! De amikor lelkiismeretének szavára hallgat, az belülrõl gyõzi meg õt. Nem tehet mást, kénytelen Istennek igazat adni. Tehát az igazságnak az ereje az, amin keresztül meggyõzi Isten az embert.

Van azonban egy másik erõ is, amivel Isten meg tud gyõzni. Ez az õ szeretetének hatalma, mely által szívünket meglágyítja, önzésünket megtöri s térdre kényszerít bennünket. Persze Isten szeretete elõl is el tud zárkózni az ember, de mégis az igazsággal együtt ez az az erõ, mely önátadásra kényszerítheti. Az igazság önmagában véve ezt még nem végzi el. A szereteté a döntõ szó.

Istennek azonban sok más egyéb eszköze is van, hogy megtörjön minket. Valamikor Jákóbnál a csípõjének a forgócsontját ficamította ki. A régiek gondolkodása szerint a csípõben összpontosult az erõ. Isten tehát mintegy az õ természeti erõit bénította meg s rakott rájuk minden idõkre szóló féket. Így vett rajta erõt Isten. Megéreztette Jákóbbal haragját, megrettentette lelkét. 

Haragja azonban tulajdonképpen nem Jákób ellen irányult, hanem bûne ellen, régi gonosz énje ellen. Tehát Isten nem ellenségünk. Mi vagyunk vele ellenségeskedõ, ellenszegülõ viszonyban. 

Amikor az ember igazi ismeretre jut el, megnyílik a szeme és felfedezi, hogy nem Isten az õ ellensége, hanem õ ellenségeskedik Istennel. Így Jákób lelkében is világossá lett abban az órában: hiszen Isten jót akar velem! Már húsz éve, hogy állandóan szeretetével közelít felém.

 - Már akkor, amikor a menekülés magános útját járta, a sötét éjszakában õ jött felé, de nem fenyegetõlég és büntetõlég. 

Szeretetét és jóságát ízleltette meg vele és ezt a vigasztaló biztatást nyújtotta: Én veled vagyok. Isten tehát szeretõ módon közelített Jákóbhoz s ez a felismerés mélyen megalázta õt. Isten erõt vett rajta és gyõzött.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra VII.

,,És a nap felkelt rajta, amint elment Peniel mellett, õ pedig sántított csípõjére.,,
(1 Móz 32, 31)

Nem véletlen dolog, hogy éppen akkor kelt fel a nap.
Jelképe volt annak, hogy Jákób elõtt egy másik nap, a kegyelemnek a napja is felkelt és most már ott ragyogott az õ élete felett is. A felhõk eltûntek.

 
Valóban beteljesedett, hogy:„eltöröltem álnokságaidat, mint felleget és mint felhõt bûneidet" 

(Ézs 44, 22). Jákób életében is nappal lett.

Amikor Jézus Krisztus szívünkben feltámad, elkezdõdik a nappal, és mi Isten és a világosság gyermekei lettünk. Elõzõleg sötét, elégedetlen emberek vagyunk.
Csak az a megelégedett, akinek Jézusa van. Az ilyen ember a napos oldalon lakik. 

Nemcsak a kellemetlen dolgokat látja meg, hanem mindent a felülrõl jövõ világosságban Iát és még a nem örvendetes dolgokban is valami jót fedez fel.

 
Ahol Jézus van, ott a hála uralkodik. Az ember mindenben Isten jóságos kezét ismeri fel: 

Egyre kevesebb a panasz és egyre több a dicséret.

 „Õ pedig sántított a csípõjére", azaz külsõ embere nem került ki meggazdagodva ebbõl a harcból.
Éppen ellenkezõleg, természeti ereje megtört. Kereszthordozó emberré vált, aki újra meg újra felismeri tehetetlenségét. Isten gyermekeinek az élete állandóan a szakadatlan meghalás jegyében folyik le. „Naponként halál révén állok" - mondja Pál apostol.

Ez a megfékezettség áldás lett Jákób számára; állandó emlékeztetõ jel és eszköz annak megakadályozására, hogy valamikor Istentõl ismét elfusson. Így tekintsük mi is, ha Isten valamiféle hiányosságot enged meg életünkben. Sokkal jobb bénán és csonkán bemenni az örökéletre, mint teljes egészünkben kárhozatba kerülnünk.
Ne nehezményezd tehát, ha egyik-másik csapás következményeit egy életen keresztül hordoznod kell, vagy félig-meddig belerokkantál. Isten nem akar túl tág teret adni arra, hogy ismét elkerüld õt.
Ugyanakkor az õ kegyelmi erõi sokkal jobban ki tudnak bontakozni gyengeségedben. 

Pál is így tapasztalta ezt. Arra gondolt, hogy mennyivel jobban tudna mûködni, ha az õt terhelõ „tövistõl" megszabadulhatna. De tévedett.
Az Úr maga azt mondta neki: „az én erõm erõtlenség által végeztetik el".
Ti. így kerül Isten ereje teljes kibontakozásra. Oda lesz önteltségünk és megtanuljuk azt, hogy minden lépésben ráhagyatkozzunk, mert õ erõt ad a legtehetetlenebbnek is.
Erõtlenségünkben dicsőíti meg önmagát.