Vannak keresztyének, akik azt gondolják, hogy az istenfélelem valami ószövetségi kegyes fogalom.
Miután a kegyelem teljessége Jézus Krisztusban megjelent, már nem kell beszélnünk istenfélelemről, hanem csak háláról, bizalomról, szeretetről és a hívő ember engedelmességéről.
Miután a kegyelem teljessége Jézus Krisztusban megjelent, már nem kell beszélnünk istenfélelemről, hanem csak háláról, bizalomról, szeretetről és a hívő ember engedelmességéről.
Dehát nincs-e gyermeki félelem is, ellentétben a szolgai félelemmel, amely csak a büntetéstől retteg? Mindenesetre Jézus nyomatékkal mutat rá az istenfélelem szükséges voltára (Mt 10, 28).
Pál, a kegyelem apostola arra int, hogy Isten félelmében vigyük véghez megszentelődésünket (2 Kor 7, 1),
Pál, a kegyelem apostola arra int, hogy Isten félelmében vigyük véghez megszentelődésünket (2 Kor 7, 1),
Péter viszont a fent idézett felszólítással fordul hozzánk.
Az istenfélelem a megkegyelmezés előfeltétele és egyúttal ennek csodálatos gyümölcse.
"Könyörülő az Úr az Őt félők iránt" (Zsolt 103, 13). Tehát azok nyerhetnek kegyelmet, akik Isten szentsége előtt félelmet éreznek és elhatározzák, hogy felhagynak minden bűnnel, amit Isten gyűlöl és büntet. - Egyidejűleg azonban a kegyelemből istenfélelem is fakad.
"Tenálad van a bocsánat, hogy féljenek téged" (Zsolt 130, 4).
A kegyelmet nyert ember bátran tekinthet fel Istenre, de ugyanakkor kell, hogy mindig valami szorongás is legyen benne az újabb bűnök miatt. "Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségteket" (Fil 2, 12), írja Pál apostol, s méghozzá nem a meg nem tért embereknek, hanem a kegyelmet nyerteknek.
Pál maga is félt attól, hogy miközben másoknak prédikál, valamiképpen méltatlanná ne legyen (1 Kor 9, 27).
Az ilyenfajta szorongás - hogy végül is el ne játsszuk a kegyelmet és a szentek örökségében való részvételünket - nagyon üdvös, egészséges dolog.
Semmiképpen nem akarjuk az üdvbizonyosság vigasztalását és örömét kisebbíteni.
Gyakran találkozunk olyan keresztyénekkel, akik igen erőteljesen hangoztatják üdvbizonyosságukat, de nyomát sem találjuk bennük a lelkiismeretességnek, óvatosságnak és szorongásnak, melyek Isten gyermekeit megilletik.
Az igazi bibliai kegyességet mindig az alázat jellemzi.
Isten őrizzen minket a túlméretezett üdvbizonyosságtól és fölényességtől. Lehetséges, hogy egyeseknek az "istenfélelem" szó csengése régimódi, mégis kitartunk amellett, hogy feltétlenül szükséges, hogy a szent Isten előtt a porba roskadjunk és állandóan tudatos legyen bennünk az Ő jelenléte; félelemmel járjunk az Ő szent orcája előtt.
