(Fil 1, 18. 20)
Az apostol örvendezve néz a jövőbe. Tudja, hogy minden javára és üdvösségére szolgál, bármi is következzék, tehát világos és ragyogó jövőbe pillant bele.
Nem mintha már mindent tudna, amit a jövő hoz számára. Azt azonban tudja, hogy semmiben meg nem szégyenül. Hogyan jutott Pál ilyen örvendező lelki beállítottságra a jövőt illetően?
Egyszerűen úgy, hogy életét összekapcsolta Krisztussal. Átadta neki egészen és kezébe helyezte azt.
Aki így tesz, az mindig megvigasztalódva és örömmel nézhet a jövő elé. Biztosan számíthat rá, hogy nem szégyenül meg, különben maga Jézus Krisztus kellene, hogy vereséget szenvedjen.
Pálnak megvan az a bizonyos reménysége, hogy Jézus Krisztus megdicsőíttetik az ő testében, akár élete, akár halála által. Élete azért magasztalja Őt, mivel neki szentelte azt és az emberek Jézus kegyelmi erejét látják hatni abban. Pál engedi, hogy a Megváltó használja és felhasználja őt. Teste eszköz az Úr dicsőségére, aki olyan drága áron váltotta meg őt.
Legyen a mi célunk is az, hogy Jézus Krisztus magasztaltassék testünkben, életünkben és halálunkban.
Akkor mi is, akárcsak az apostol, zavartalan örömmel nézhetünk a jövőbe. Nem szégyenülünk meg, ha Jézus Krisztus naggyá lesz általunk.
De akkor megszégyenülünk, ha mi akarunk nagyok lenni és Jézusnak csak egy kis helyet engedünk életünkben.
Amikor azután a "hitből" majd a látás világába érkezünk, az igazak várakozása csodálatos és kibeszélhetetlen örömmé változik.
Ekkor "Az Úr megváltottai megtérnek és ujjongás között Sionba jönnek s örök öröm fejükön" 
Pálnak megvan az a bizonyos reménysége, hogy Jézus Krisztus megdicsőíttetik az ő testében, akár élete, akár halála által. Élete azért magasztalja Őt, mivel neki szentelte azt és az emberek Jézus kegyelmi erejét látják hatni abban. Pál engedi, hogy a Megváltó használja és felhasználja őt. Teste eszköz az Úr dicsőségére, aki olyan drága áron váltotta meg őt.
Mások kényelemre, sőt élvezetekre használják fel testüket, látványossá teszik divat-szenvedélyükben, vagy a becsvágy és nyereségvágy kielégítésére áldozzák életerejüket.
Nem egy becsvágyó ember így panaszkodik: "Életem a csalódások láncolata."
Aki az Úr rendelkezésére bocsátja életét, azt Ő soha nem hagyja cserben, sem nem engedi meg, hogy ellenségei csúfjára legyen. De még a halál sem nyújt olyan rettenetes képet, ha azáltal is Jézus Krisztus magasztaltatik - amikor látják, milyen nyugodttá és megvigasztalttá tudja tenni az Úr az övéit, úgyhogy készséggel teszik le életüket, mihelyt őneki ez úgy tetszik.
Legyen a mi célunk is az, hogy Jézus Krisztus magasztaltassék testünkben, életünkben és halálunkban.
Akkor mi is, akárcsak az apostol, zavartalan örömmel nézhetünk a jövőbe. Nem szégyenülünk meg, ha Jézus Krisztus naggyá lesz általunk.
De akkor megszégyenülünk, ha mi akarunk nagyok lenni és Jézusnak csak egy kis helyet engedünk életünkben.
Amikor azután a "hitből" majd a látás világába érkezünk, az igazak várakozása csodálatos és kibeszélhetetlen örömmé változik.
Ekkor "Az Úr megváltottai megtérnek és ujjongás között Sionba jönnek s örök öröm fejükön"
(Ézs 35, 10).
