"Azon örüljetek, hogy neveitek fel vannak írva a mennyben. " (Lukács 10, 20)
Az emberek olyan szívesen örökítenék meg nevüket.
Ha már a világtörténelem lapjaira nem is tudják felírni - mert ez csak keveseknek jut osztályrészül -, legalább fába és kőbe vésik be azokat. Végső fokon mégis minden név a feledés homályába süllyed, mely nincs felírva a mennyben. Amikor Isten egy ember nevét felveszi a menny polgárainak listájára, annak örökkévaló érvénye van.
A földi polgárok neve a föld porába van írva.
"A hamisaknak neve megrothad" (Péld 10, 7).
- Minden ok megvan az örömre, amikor Isten egy nevet, melyhez annyi szenny tapad - talán nem is annyira az emberek előtt, mint inkább az örökkévaló világosságában -, arra méltat, hogy könyvébe bejegyezze.
Mennyi szenny, gyalázat, bűn és szégyen fedi nevünket!
Micsoda meg nem érdemelt irgalmassága az Úrnak, amikor egy ilyen nevet beír az élet könyvébe, a mennyei polgárlistára, és e név hordozóját az ő királyságának polgárává teszi! "Nem vagytok már jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és az Isten házanépe" (Ef 2, 19) - írja az apostol.
Tehát mindazzal az előjoggal rendelkeztek, ami a polgárokat és családtagokat megilleti.
A Mindenható oltalma alatt állotok, minden időben meneteletek van őhozzá és egykor örököstársak lesztek országában. Mindaz, ami az Úr Jézus ereje által rajtunk keresztül történik, távolról sem olyan értékű, mint ami bennünk és rajtunk megy végbe a kegyelem folytán.
Amikor a 70 tanítvány visszatért első missziói útjáról, különösképpen annak örültek, hogy még a gonosz lelkek is meghátráltak szavuk elől. Jézus azonban egy magasabb rendű és tisztább örömre mutat rá.
A gonosz lelkek kiűzésénél könnyen az önelégültség érzése léphetett fel - hogy olyan nagy dolgokat vittek véghez.
Ez hamarosan gőggé és becsvággyá fejlődhet.
És akkor hangzik majd egyszer: nem ismerlek titeket! Lehet, hogy az én nevemben ördögöket űztetek, mégis idegenek maradtatok a számomra, eltávolodtatok az én gondolkodásmódomtól, távozzatok tőlem ti gonoszok
(vö. Máté 7, 23).
- Abban az örömben, hogy a nevem fel van írva a mennyben, már nincs meg a becsvágy önző mellékíze.
Itt nem én magam cselekszem, hanem megtapasztalom a meg nem érdemelt kegyelmet, amelyért Istennek még az örökkévalóságban sem tudok eléggé hálát adni.
