A hitből kimondott "mégis" (I.)

"De én mindenkor veled vagyok. "  (Zsoltár 73, 23) 

Sok mindent nehéz összeegyeztetni Isten szeretetével. Itt lesz nyilvánvalóvá, hogy kiben mi lakik. Egy orvosnak meghalt a felesége és két kiskorú gyermeket hagyott hátra. "Mindeddig bizonytalan voltam benne, hogy van-e Isten, de most már biztosan tudom, hogy nincs. Ha volna, nem követne el ilyen kegyetlenséget" - mondta. - Egy asszony hírt kapott, hogy a férje eltűnt. Évek múltak és nem hallott róla semmit. Elhatározta: "Addig nem megyek templomba, míg a férjem haza nem jön." A háború borzalmait átélő emberek közül sokan eldobták hitüket. Ha volna Isten, nem tűrné az ilyet" - mondják. Ilyenkor derül ki, hogy nem is volt Istennel semmi kapcsolatuk azelőtt sem. Alapjában véve idegenül és bizalmatlanul álltak vele szemben. Csak magukra gondoltak és azt hitték, Isten azért van, hogy kívánságaikat teljesítse és elképzelt boldogságukat megadja. Az ilyen ember elfelejti, hogy a teremtménynek elkötelezettségei vannak Teremtőjévél szemben. Az a véleménye, hogy Isten köteles számára megnyugtató körülményeket teremteni.

Isten hívő gyermekei azonban nem vesztik el bizalmukat akkor sem, ha várakozásuk és kívánságuk ellenére történnek is a dolgok. Nem hagyják abba a neki való szolgálatukat, mégha látszólag keményen és kegyetlenül bánik is velük. Isten szeretetét a lelkük megmentésében tapasztalták meg. Isten Jézusban nekik adta a szívét és ők is odaadták a magukét. Úgy néznek reá, mint gyermek az atyjára. Tudják, hogy Isten a javukat akarja, mégha nem is értik Őt meg mindjárt. Nem állnak igényekkel Isten elé. Tudják, hogy csak irgalmából tartja meg őket és hogy a súlyos dolgokat is megérdemelten kapják. Felülről nyernek világosságot és bepillantanak Isten szeretetének szentségébe. Ezért tudják, hogy a nehéz utak hasznos és üdvös megalázásukat és nevelésüket szolgálják. És ha életük sötét óráiban talán kétségek támadnak is bennük, mint Aszáfban, a 73. zsoltár írójában, mégsem szakadnak el Istentől, hiszen nélküle nem élhetnének. Ellenkezőleg: a sötétben még szorosabban fogódznak bele. Szorongó kételyeiket a hit "mégis" szavával győzik le. Belső nyomorúságaikkal az imádság szentélyébe mennek és ezt mondják az Úrnak: De én mégis, mindenkor veled maradok!

A hitből kimondott "mégis" (II.)

"De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet. " (Zsoltár 73, 23) 

Miért marad Isten mindig velem és miért nem hátrál meg? Azért, mert én fogom Őt? Nem, hanem mert Ő fogja az én jobb kezemet. Erősen tartja, erősebben, mint én. Mielőtt megragadtam, Ő már megragadott engem. Isten vonta és ragadta meg a lelkemet Krisztusban és személyes kapcsolatba hozott Fiával. Most már nem enged el.

Isten biztosan vezet, mint apa a gyermekét a sötét éjszakában, veszélyes szakadékokon át. Mégha meg is indul a talaj lábod alatt, megtart, mintegy lebegve a mélységek felett. Úgy őriz, hogy a koráramlatok nem sodornak magukkal, és a tévtanítók sem vonnak befolyásuk alá. Megtart ama "gonosz napon" is, amikor az ellenség minden hatalmával ellened támad. Talán ingadozni, tántorogni kezdesz és végül el is esel, de Ő megtart, újra felállít, ha nem engeded el a kezét. Milyen kedvesen, bizakodóan írja a 63. zsoltárban Dávid is: "A te jobbod megtámogat engem."

Az apa és a gyermek keze szorosan egymásba fonódik; először az apa nyújtja neki a jobbját, azután a gyermek teszi bele a kezét. Ez a hit! Hála neki, Ő erősebb, mint mi. Isten erős keze őriz meg az üdvösségre is, de nekünk bizalomteljesen és engedelmesen kell odaadni a kezünket, engedve, hogy ő vezessen. Néha a gyermek makacs és dacos, nem akarja sehogyan sem odaadni a kezét, nem engedi magát vezetni. Önállóan akar járni, nem tűri, hogy előírják neki az utat. Hát akkor hadd menjen! Legyen akarata szerint. Egyszer csak elesik, már a földön fekszik és sír. Most aztán örül a segítő kéznek, amit az előbb eltaszított magától.

Lelkileg ez a mi képünk. Természetünk szerint gyengék vagyunk, nem tudunk egyedül járni, még egyetlen lépést sem tehetünk. De az is igaz, hogy mindaddig nagyon dacosak és elbizakodottak vagyunk, amíg a megalázó vereségek meg nem tanítanak az engedelmességre. Akkor azután örülünk és hálásak vagyunk, hogy az irgalmas Isten kinyújtja kezét a magasságból, kiemel a szennyből, megtisztít és el sem enged többé.

Az engedelmesség megőrzi a békességet

"Vajha figyeltél volna parancsolataimra, olyan volna békességed, mint a folyóvíz és igazságod, mint a tenger habjai. " - (Ézsaiás 48, 18) 

Isten nem kényszeríti rá az emberre akaratát. Szeretné, ha az ember megnyílna őelőtte. Adott neki döntési szabadságot, ezért nem kelletlenül, hanem készségesen alávetheti magát Isten akaratának. A szeretet vágya, óhaja ez Istenben, mikor így szól: "Bár figyeltél volna parancsolataimra!" Sürgetve biztatja az embert, hogy adja neki a szívét. Várakozva nyújtja ki kezét egész nap engedetlen teremtményei felé, de nem alkalmaz velük szemben erőszakot. Mi se akarjunk kényszeríteni senkit hitéletre, kegyességre. Különösen a fiatalságot ne. Lelki területen minden kényszer ellenállást szül. Beszéljünk szívükre, lelkiismeretükre, sürgetve, de nem erőszakoskodva. Ne akarjuk az embereket odacibálni Istenhez. A világ gyermekei erőszakosak és hallgatóikra rá akarják erőltetni nézeteiket.

De mi hívogassuk és biztatgassuk őket. Mindenekelőtt rajtunk kell megérezniök, milyen nagyszerű és jó dolog Isten gyermekének lenni és hogy olyan boldogságban lesz részük, amit a világ soha nem adhat.

"Olyan lesz a békességed mint a folyóvíz." A békesség mély, belső jólét, igazi lelki boldogság.

Külső jólét mellett is lehet belsőleg boldogtalan vagy elégedetlen az ember. Aki megnyerte Isten békességét, az mindig jól van. Különösen akkor ízleli meg Isten szeretetét, ha külsőleg rossz dolga van. A békesség, mint a folyóvíz, mély, nem zavarodik fel.

Ki ne kívánná ezt a drága kincset? Mégis, csak azok kapják meg, akik teljesítik a feltételt: szakítanak a bűnnel és megtérnek Istenhez. Sokan nem akarnak lemondani önállóságukról, nem akarják fejüket Jézus igájába hajtani. Tetszésük szerint akarják berendezni az életüket. Senki sem térne meg, ha lelkiismerete nem ébredne fel, nem fordulna könnyelműsége ellen és nem tenne bizonyságot bűnös voltáról. A lelkiismeret Isten oldalára áll, legyőzi természetünk gonosz ellenállását s egyben felébred az Isten utáni vágy is. Ez vonja el az embert a világ szeretetétől. Tisztán kegyelmi ajándékként kapjuk meg Isten békességét, bűneink bocsánata alapján. A megfeszített Megváltó a mi békességünk. 

Ezt a kegyelemből való békességet Ő megerősíti, táplálja és megőrzi, ha Isten kegyelme és szeretete erőt vesz rajtunk és alávetjük magunkat az Ő akaratának.

Jézus követőket akar

"Aki nekem szolgál, engem kövessen! " (János 12, 26)

Az óember halálából kihajtó új élet a Jézus szolgálatában és követésében eltöltött élet. Az óember gyűlöli a szolgálatot. Inkább parancsolni szeret és kiszolgálást igényel. A maga ura kíván lenni, keresztülvíve a saját akaratát, nem igazodva másokhoz. Önmagába és a világba szerelmes. De az új élet Jézusból való élet; aki őt szereti, feladja önmagát és egészen az Úrnak adja oda magát. Az ilyen ember nem a maga útját járja már, hanem követi a Megváltót. - Nemcsak lelki munkával szolgálhat az ember, hanem azzal is, ha bármely munkát, még az alacsonyrendűt is, gonddal és hűséggel végez Öérte, s ha mindent az Ő dicsőségére tesz, önmagát teljesen átadva neki.

Arndt János mondta: "Krisztusnak sok a szolgája, de kevés a követője." Az idők folyamán a keresztyénség a bűnös természet ízléséhez igazodott. Megalkudott az óemberrel és Jézus követelményeivel. Az óember sok mindenre rávehető, csak a saját maga feladására nem. Az ember szeretné az óembert is magával vinni Krisztus követésébe és elviselhető létet kíván neki biztosítani, így jól megfér a világgal, nem kell viselnie annak gyűlöletét és haragját. Az Úr Jézus senkit sem kényszerít követésére, ebben mindenki maga dönt. De ha már egyszer elhatároztad, hogy szolgálsz neki, akkor ne a magad ízlése és belátása szerint akarj járni, hanem járj azokon az utakon, amelyeken az Úr maga is járt földi napjaiban.

Jézus követése sokba kerül, sőt mindenbe: az óember életébe. Ne tussold el a nehézségeket. Aki átsiklik rajtuk, nagy csalódásokat él majd át. Az Úr Jézus maga szólít fel arra, hogy számítsuk ki a költségeket, mielőtt a nagy munkába belefogunk (Luk 14, 28). Jézus követésének az útja nem sima, teli van tövissel. Aki rálép, nemcsak régi, lomha, élvezethajhászó és szenvedélyes természetével kerül szembe, hanem környezetével is. Minden lehetséges kifogás és meggondolás felhangzik és szívünkben visszhangra is talál. Az ilyen ellenvetéseket a leghatározottabban el kell hallgattatnunk, mert alapjában véve a Sátán áll mögöttük és el akarja előlünk zárni az utat. Jelszavunk legyen: "Vissza nem fordulok!"