Pál vallomása a bűnről és a kegyelemről! 1-3 rész

"Könyörült rajtam. " (1 Tim 1, 16)

 
Emberi elképzelésünk szerint azt várnánk, hogy Isten az ő munkájának olyan tönkretevőjét, mint Saul, végképp félreállítja. Nem akadt akkoriban olyan keresztyén, aki arra még csak gondolt is volna, hogy dühödt ellenségüket Isten irgalmassága veszi majd körül.
Csak azért imádkoztak, hogy Isten hárítsa el őt és állítsa le a maga gonoszságában. 

Ha villám sújtott volna le rá, abban az emberek csak Isten jól megérdemelt büntetését látták volna és magasztalták volna Isten igazságát.
Ehelyett azonban Isten könyörült rajta valami érthetetlen és túláradó kegyelemmel. Jézus nem lesújtó ítélettel, hanem aggódó szeretettel állt eléje az úton: Saul, Saul!
Mit csinálsz, te szerencsétlen? Nem kemény szavakkal, hanem szeretetteljes komolysággal kérdezi ezt tőle. 

Saul lelkiismeretéhez fordul. Miért üldözöl engem, hiszen nincs okod rá.
Így tesz Jézus ma is. Mi természettől fogva ellene vagyunk.

 
,,Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem gyűjt velem, tékozol.,,Máté 12:30 (Károli rev.)
E világ szerinti gondolkodásunkkal és gőgünkkel ellenségei vagyunk. Semmibe se vettük őt, ellene szegültünk. Tanítványait nem tudjuk elviselni, kerüljük vagy szidalmazzuk őket. És még ő jön utánunk, kopogtat szívünk ajtaján és nem tágít, míg végül is megadjuk magunkat.
Micsoda tengernyi szeretet, mely elnyeli vétkeinket és hamisságainkat! Saulon könyörült és értelmét, gondolkodásmódját megváltoztatta.
Szívének hitetlenségét és vakságát fény váltotta fel, Isten dicsőségének ragyogása, melyet csak a hit szemei látnak. Kemény, szeretetlen lénye gazdaggá lett a szeretetben. Előzőleg a keresztyének réme volt, most pedig a lelkek áldozatos gondozója.
Micsoda változás az isteni könyörület hatalma által!
Amikor Timótheusnak ír, már egy emberöltő telt el megtérése óta. Kétszer is hangsúlyozza egymás után. "Könyörült rajtam". Olyan új és nagy ez előtte akkor is, mint az első napon volt. Soha többé nem tudta elfelejteni Jézus nagylelkűségét.
Az Úr soha többé nem gondolt Saul vétkeire. Éppen ez az isteni. Nekünk azonban jó visszaemlékeznünk ismételten is arra, hogy milyen vak és gonosz emberek voltunk.
Akkor soha nem hal ki szívünkből a hála.
Isten igazi gyermekei állandóan éheznek és szomjúhoznak Jézus kegyelme után.
Az evangélium számukra mindig új és vonzó.
Jaj nekünk, ha unalmas dologgá válik!

A tanítványok soha sem tudnak betelni a Megváltóval, ő napról-napra vonzóbbá lesz.

Pál vallomása a bûnrõl és a kegyelemrõl (II.)

,,De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsõsorban bennem mutassa meg az õ teljes hosszútûrését, hogy példaképe legyek azoknak, akik majd hisznek benne az örök életre.,, (1 Tim 1, 16)

Az az isteni irgalom, melyet az apostol megtapasztalt, nemcsak neki vált javára, hanem tanulság és vigasztalás lett mindazoknak, akik õutána hitre jutottak. Pál Jézus nevének gyalázója, gyülekezetének pedig üldözõje volt s az Úr mégis legyõzte õt.„Tudatlanul cselekedtem, hitetlenségben." 

Úgy hangzik ez, mint valami mentegetõdzés, pedig ha pontosabban megfigyeljük, nem az. 

A hitetlenség ugyanis a Szentírás szerint mindig valami kárhozatos dolog. Magva az igazsággal szemben való ellenállás. Amit magyar Bibliánk így fordít le, hogy „tudatlanul", az az egész Újszövetség tanúsága szerint olyasmit jelent, hogy valaki nem is akar valamirõl tudni. 

Pál tehát nem akarja egykori sötét állapotát szépíteni, mintha valamiképpen kiérdemelte volna Isten könyörületességét. Ezt mi soha nem tudjuk kiérdemelni, legfeljebb eljátszani s ezt is csak akkor, ha valaki, miután hitben állt és megismerte az igazságot, ismét istenkáromlóvá és a hivõk üldözõjévé lesz. - Pálnak bõségesen volt alkalma, hogy megragadja az evangélium igazságát. 

Akadtak ugyan a kezére került szegény áldozatok között olyanok is, akik hitüket megtagadták (Csel 26, 11), de sokan voltak olyanok is, akik állhatatosak maradtak mindhalálig. 

Látta és hallotta, mint fejezte be életét István, Jézusnak ez a ragyogó bizonyságtevõje, de behunyta szemét az ott szétáradó fény elõl.

Minden idõkben akadtak emberek, akik harcoltak a keresztyénség ellen, üldözték Isten gyermekeit és elzárkóztak Isten dicsõségének azokból kiáradó ragyogása elõl. De még az ilyeneket sem szabad feladnunk. Az Úr a legerõsebbet is rabjává teheti. Õ tudja egyedül, kik elõl zárja el az utat és kit enged magához. - Pál példája igen nagy vigasztalás lehet azoknak, akik hasonló utakat jártak. 

Amikor egy megrögzött bûnös megvilágosodik, lehet, hogy elõször azt gondolja: nálam már késõ, túl gonosz voltam.
Krisztus kifejezett ellenségei, akik másokat is elfordítottak, könnyen kételkedhetnek saját menekülésükben.
De Pál példája számukra is bátorítólag hathat. Bármilyen nagy is a bûn, Isten kegyelme még nagyobb.
Senki se kételkedjék a szabadulásban. 

Aki elõtt Isten felfedi elesett voltát, azt át is segíti az örök életre.

Pál valtomása a bûnrõl és a kegyelemrõl (III.)

,,Könyörült rajtam.,,(1 Tim 1, 16)

Emberi elképzelésünk szerint azt várnánk, hogy Isten az õ munkájának olyan tönkretevõjét, mint Saul, végképp félreállítja. Nem akadt akkoriban olyan keresztyén, aki arra még csak gondolt is volna, hogy dühödt ellenségüket Isten irgalmassága veszi majd körül. Csak azért imádkoztak, hogy Isten hárítsa el õt és állítsa le a maga gonoszságában. Ha villám sújtott volna le rá, abban az emberek csak Isten jól megérdemelt büntetését látták volna és magasztalták volna Isten igazságát. Ehelyett azonban Isten könyörült rajta valami érthetetlen és túláradó kegyelemmel. Jézus nem lesújtó ítélettel, hanem aggódó szeretettel állt eléje az úton: Saul, Saul! Mit csinálsz, te szerencsétlen? Nem kemény szavakkal, hanem szeretetteljes komolysággal kérdezi ezt tõle. Saul lelkiismeretéhez fordul. Miért üldözöl engem, hiszen nincs okod rá.
Így tesz Jézus ma is. Mi természettõl fogva ellene vagyunk. „Aki nincs velem, ellenem van."
E világ szerinti gondolkodásunkkal és gõgünkkel ellenségei vagyunk. Semmibe se vettük õt, ellene szegültünk. Tanítványait nem tudjuk elviselni, kerüljük vagy szidalmazzuk õket. És még õ jön utánunk, kopogtat szívünk ajtaján és nem tágít, míg végül is megadjuk magunkat. Micsoda tengernyi szeretet, mely elnyeli vétkeinket és hamisságainkat!
Saulon könyörült és értelmét, gondolkodásmódját megváltoztatta. Szívének hitetlenségét és vakságát fény váltotta fel, Isten dicsõségének ragyogása, melyet csak a hit szemei látnak.
Kemény, szeretetlen lénye gazdaggá lett a szeretetben.
Elõzõleg a keresztyének réme volt, most pedig a lelkek áldozatos gondozója.
Micsoda változás az isteni könyörület hatalma által! Amikor Timótheusnak ír, már egy emberöltõ telt el megtérése óta. Kétszer is hangsúlyozza egymás után. „Könyörült rajtam".
Olyan új és nagy ez elõtte akkor is, mint az elsõ napon volt.
Soha többé nem tudta elfelejteni Jézus nagylelkûségét.
Az Úr soha többé nem gondolt Saul vétkeire. Éppen ez az isteni. Nekünk azonban jó visszaemlékeznünk ismételten is arra, hogy milyen vak és gonosz emberek voltunk.
Akkor soha nem hal ki szívünkbõl a hála. Isten igazi gyermekei állandóan éheznek és szomjúhoznak Jézus kegyelme után.
Az evangélium számukra mindig új és vonzó. Jaj nekünk, ha unalmas dologgá válik!
A tanítványok soha sem tudnak betelni a Megváltóval, õ napról-napra vonzóbbá lesz.

Pál vallomása a bűnről és a kegyelemről 1-3.rész -

,,A bûnösök közül elsõ vagyok én.,,(1 Tim 1, 15)

Elõzõleg Pál ott állott az igazak elsõ sorában. A törvény betû szerinti értelmében feddhetetlen volt. 

A farizeusokhoz, ehhez a szigorú zsidó irányzathoz tartozott. Ugyan ki vádolhatta volna õt valami gonoszsággal? És most íme, a bûnösök közül az elsõ. Így van ez, amikor világosság támad egy lélekben. Pál is vak volt még Saul korában. Azt hitte, hogy ismeri Istent és õt szolgálja, közben pedig üldözte az Isten gyülekezetét. Úgy gondolta, hogy helyes úton van, pedig tévutat járt. 

A zsidóságért való fanatikus buzgóság arra hajtotta, hogy üldözze a keresztyéneket. Hitehagyottakat, eretnekeket látott bennük, akiket írmagostól ki kell irtani. Irgalmatlan keménységgel járt el velük szemben. Elhurcolta õket házaikból, elszakította szeretteiktõl, kínozta õket és némelyiket talán még hite megtagadására is sikerült rávennie. Másokat viszont, akik állhatatosak maradtak, kiszolgáltatott a halálnak. Mindent a saját erejébõl akart elintézni. Fogalma sem volt arról, hogy lelki dolgokban az Úré a cselekvés. Erõszakos, önzõ, szívtelen, ráadásul beképzelt volt ez a Saul megtérése elõtt.

 „Egyszerre mintha pikkelyek estek volna le szemérõl" - micsoda elvakult ember voltál! Hogy megbántottad Istent és ártatlan vért ontottál. Gonosztevõvé és bûnössé vált, mindenki mást megelõzve.

A legtöbb ember nagyon könnyen túlteszi magát bûnein. Keresztyéneknek tartják magukat, de semmi szeretet nincs bennük Isten és Jézus Krisztus iránt. Sokra tartják feddhetetlenségüket s közben sok rejtett gonoszt és undokságot hordoznak magukban. Nem Isten tökéletes akaratának szent mértékéhez mérik magukat, hanem másokhoz hasonlítják életüket és úgy látják, hogy nem roszszabbak, sõt jobbak, mint azok.

Ha valaki isteni világosságot nyer, akkor ismeri fel igazán lelke teljes sötétségét. 

Megrendül és belátja, hogy szörnyû önáltatás rabja volt. Elõzõleg talán azt mondta, hogy valamennyien gyarlók vagyunk, de ekkor: „a bûnösök közül elsõ vagyok én". 

Amikor az ember Isten parancsainak, de különösen a szeretet nagy parancsának mértéke alá áll, tévedéseinek és mulasztásainak tömegével találja magát szemben. Felismeri, hogy egész életét megmérgezte a bûn. 

De amikor valaki Isten Lelkétõl vezettetve erre a felismerésre eljut, már nyílóban van elõtte a kegyelem kapuja.

**************************

Pál vallomása a bûnrõl és a kegyelemrõl (II.)

,,De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsõsorban bennem mutassa meg az õ teljes hosszútûrését, hogy példaképe legyek azoknak, akik majd hisznek benne az örök életre.,,

 (1 Tim 1, 16)

Az az isteni irgalom, melyet az apostol megtapasztalt, nemcsak neki vált javára, hanem tanulság és vigasztalás lett mindazoknak, akik õutána hitre jutottak. Pál Jézus nevének gyalázója, gyülekezetének pedig üldözõje volt s az Úr mégis legyõzte õt.„Tudatlanul cselekedtem, hitetlenségben." 

Úgy hangzik ez, mint valami mentegetõdzés, pedig ha pontosabban megfigyeljük, nem az. 

A hitetlenség ugyanis a Szentírás szerint mindig valami kárhozatos dolog. 

Magva az igazsággal szemben való ellenállás. Amit magyar Bibliánk így fordít le, hogy „tudatlanul", az az egész Újszövetség tanúsága szerint olyasmit jelent, hogy valaki nem is akar valamirõl tudni. 

Pál tehát nem akarja egykori sötét állapotát szépíteni, mintha valamiképpen kiérdemelte volna Isten könyörületességét. Ezt mi soha nem tudjuk kiérdemelni, legfeljebb eljátszani s ezt is csak akkor, ha valaki, miután hitben állt és megismerte az igazságot, ismét istenkáromlóvá és a hivõk üldözõjévé lesz. - Pálnak bõségesen volt alkalma, hogy megragadja az evangélium igazságát. 

Akadtak ugyan a kezére került szegény áldozatok között olyanok is, akik hitüket megtagadták (Csel 26, 11), de sokan voltak olyanok is, akik állhatatosak maradtak mindhalálig. 

Látta és hallotta, mint fejezte be életét István, Jézusnak ez a ragyogó bizonyságtevõje, de behunyta szemét az ott szétáradó fény elõl.

Minden idõkben akadtak emberek, akik harcoltak a keresztyénség ellen, üldözték Isten gyermekeit és elzárkóztak Isten dicsõségének azokból kiáradó ragyogása elõl. 

De még az ilyeneket sem szabad feladnunk. Az Úr a legerõsebbet is rabjává teheti. Õ tudja egyedül, kik elõl zárja el az utat és kit enged magához. - Pál példája igen nagy vigasztalás lehet azoknak, akik hasonló utakat jártak. 

Amikor egy megrögzött bûnös megvilágosodik, lehet, hogy elõször azt gondolja: nálam már késõ, túl gonosz voltam.
Krisztus kifejezett ellenségei, akik másokat is elfordítottak, könnyen kételkedhetnek saját menekülésükben.
De Pál példája számukra is bátorítólag hathat. Bármilyen nagy is a bûn, Isten kegyelme még nagyobb.
Senki se kételkedjék a szabadulásban. 

Aki elõtt Isten felfedi elesett voltát, azt át is segíti az örök életre.

****************************************

Pál valtomása a bûnrõl és a kegyelemrõl (III.)

,,Könyörült rajtam.,, (1 Tim 1, 16)

Emberi elképzelésünk szerint azt várnánk, hogy Isten az õ munkájának olyan tönkretevõjét, mint Saul, végképp félreállítja. Nem akadt akkoriban olyan keresztyén, aki arra még csak gondolt is volna, hogy dühödt ellenségüket Isten irgalmassága veszi majd körül. 

Csak azért imádkoztak, hogy Isten hárítsa el õt és állítsa le a maga gonoszságában. 

Ha villám sújtott volna le rá, abban az emberek csak Isten jól megérdemelt büntetését látták volna és magasztalták volna Isten igazságát. 

Ehelyett azonban Isten könyörült rajta valami érthetetlen és túláradó kegyelemmel. 

Jézus nem lesújtó ítélettel, hanem aggódó szeretettel állt eléje az úton: Saul, Saul! Mit csinálsz, te szerencsétlen? 

Nem kemény szavakkal, hanem szeretetteljes komolysággal kérdezi ezt tõle. Saul lelkiismeretéhez fordul. Miért üldözöl engem, hiszen nincs okod rá.

Így tesz Jézus ma is. Mi természettõl fogva ellene vagyunk. „Aki nincs velem, ellenem van." 

E világ szerinti gondolkodásunkkal és gõgünkkel ellenségei vagyunk. 

Semmibe se vettük õt, ellene szegültünk. Tanítványait nem tudjuk elviselni, kerüljük vagy szidalmazzuk õket. És még õ jön utánunk, kopogtat szívünk ajtaján és nem tágít, míg végül is megadjuk magunkat. Micsoda tengernyi szeretet, mely elnyeli vétkeinket és hamisságainkat! Saulon könyörült és értelmét, gondolkodásmódját megváltoztatta. 

Szívének hitetlenségét és vakságát fény váltotta fel, Isten dicsõségének ragyogása, melyet csak a hit szemei látnak. 

Kemény, szeretetlen lénye gazdaggá lett a szeretetben. Elõzõleg a keresztyének réme volt, most pedig a lelkek áldozatos gondozója.

Micsoda változás az isteni könyörület hatalma által! 

Amikor Timótheusnak ír, már egy emberöltõ telt el megtérése óta. 

Kétszer is hangsúlyozza egymás után. „Könyörült rajtam". Olyan új és nagy ez elõtte akkor is, mint az elsõ napon volt. 

Soha többé nem tudta elfelejteni Jézus nagylelkûségét. 

Az Úr soha többé nem gondolt Saul vétkeire. Éppen ez az isteni. Nekünk azonban jó visszaemlékeznünk ismételten is arra, hogy milyen vak és gonosz emberek voltunk. 

Akkor soha nem hal ki szívünkbõl a hála. Isten igazi gyermekei állandóan éheznek és szomjúhoznak Jézus kegyelme után. Az evangélium számukra mindig új és vonzó. 

Jaj nekünk, ha unalmas dologgá válik! 

A tanítványok soha sem tudnak betelni a Megváltóval, õ napról-napra vonzóbbá lesz.

Vágy az üdvösség után (IV.)

,,Jézus így felelt neki: ma lett üdvössége ennek a háznak!,,- (Luk 19, 9)

A családfő révén az egész háznak üdvössége lett. Tehát nemcsak Zákeus szívében, hanem egész háznépében döntõ változás ment végbe. 

Elõzõleg sötét, szomorú hajlék volt, most pedig megtelt fénnyel és békességgel. 

Mert ott, ahol minden a pénz körül forog, valami belsõ sivárság és üresség uralkodik. Lehet, hogy egy hajlék tele van javakkal és a legszebben van berendezve, mégis, ha Jézus nincs benne, milyen nyomorúságos, szegény és üres az. 

Tiszta és nemes örömökre nincs idõ, nem is szólva arról, hogy Isten Igéje számára sincs alkalom. 

S ha el is hangzik idõnként egy-egy asztali vagy esti imádság puszta megszokásból - nincs abban szív és áldás.

Még a gyermekek is másképpen nõnek fel ilyen helyen. Érzi az ember, hogy bensõleg mennyire ápolatlanok. Kedélyük nem tud kibontakozni, nem ismerik a derût, hiányzik a felülrõl való napfény. 

A szülõknek nem jut semmi idejük a gyermekekre, és a fejlõdõ gyermeki lélek nem telik meg derûs benyomásokkal. Már korán belekerülnek õk is a földi javakért folytatott hajszába és nem csoda, hogy szüleik pontos tükörképévé válnak. Mennyire megérzik a gyermekek, amikor a szülõknél valami döntõ változás történik és talán mind az apa, mind az anya befogadják az Urat. 

Ha azonban a gyermekek idõközben már felnõttek és elindultak a világ útjain, már nem ilyen egyszerû a dolog. 

Õk maguk ellenszegülnek és berzenkednek az új ellen, ami a házban megindult. 

Milyen megalázó ilyenkor a szülõkre nézve, amikor saját mulasztásaik keserû gyümölcsét kell enniök. 

Ha azonban a gyermekek még kiskorúak, kilátás van arra, hogy helyt adjanak a jónak és az Úr örömére növekedjenek.

Jézus és az apostolok nagy súlyt helyeztek arra, hogy a ház, ill. a család az imádság hajlékává legyen. Az Úr gyülekezete hívõ családokra épül elsõsorban s nem csupán egyes hitrejutott személyekre. 

A hívõ édesanya vagy édesapa révén lesz a kisgyermekeknek is részük az üdvösségben, még akkor is, ha kiskorúságuk miatt még nem világos életükben az Úr mellett való személyes döntés. 

Ezért olyan fontos, hogy a családanyát vagy családapát, vagy mindkettõt az Úr iránti szeretet hassa át. Kiszámíthatatlan áldások származnak ebbõl az egész család számára.

Vágy az üdvösség után (III.)

,,Zákeus pedig elõállva, így szólt az Úrhoz: Uram, íme vagyonom felét a szegényeknek adom és ha bárkitõl valamit zsarolással elvettem, négyannyit adok a helyébe.,, 
(Luk 19, 8)

A sokaság szemében Zákeus nagyobb bûnös volt, mint sokan mások. Isten elõtt azonban megigazulva állt ott, mint ama példázatbeli vámszedõ. Befogadta a Megváltót. „Mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek." Micsoda vigasztalás és öröm volt ez Zákeus számára.

Szívét megtöltötte az Úr iránti szeretet és bizonyos volt abban, hogy bûneire bocsánatot nyert. Ezek után ugyan mit számít az, ha akár az egész világ ellene van? „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?"

Zákeus valószínûleg már elõzõleg is szabadulni vágyott a pénz hatalmából. Felismerte, hogy a mammon gonosz úr, aki szolgálatában feltétlen engedelmességet kíván. De csak most lett igazán szabaddá, amikor Jézus úrrá lett élete felett. Így szólítja meg: „Uram!" Vagyonának felét adja most már a szegényeknek és nem csupán az elõírt tizedet. Elõzõleg az volt a jelszava, hogy „venni", most pedig „adni". Rájött arra, hogy valóban jobb adni, mint kapni. A kõszívû pénzember a szegények jótevõjévé vált. Ilyen változást csak Jézus hozhat létre. Zákeus szíve a pénz gondolatával volt eltelve és akörül forgott egész élete. „Ahol a kincsetek, ott lesz a szívetek is." Vannak, akik megtérésük alkalmával sok mindent odaadnak, de megtérésük nem érinti a pénztárcájukat. Pedig mit ér, ha egy fának a gyökereit átvágják, de a fõgyökér megmarad. Zákeus erre a gyökérre irányította a fejszét.

„Ha bárkitõl valamit zsarolással elvettem, négyannyit adok a helyébe." - Ha valaki elõzõleg zsarolással és csalással vádolta volna, bizonyára törvényre megy vele. Most azonban õ maga minõsíti magát zsarolónak és csalónak. Nemcsak a szívét, hanem a házát is igyekezett megtisztítani. 

Mennyi hûtlenség és csalás történik üzletben, mûhelyben, a piacon, az irodában vagy éppen az egyházban. Milyen szükség van arra, hogy az ember lelkiismeretét megtisztítsa minden gonoszságtól. 

Ez nagy elhatározást követel. Annak azonban, aki Jézusnak, ennek a páratlan igazgyöngynek a birtokába akar jutni, el kell szakadnia mindattól, ami az Úrtól elválasztja. De itt is érvényes az, hogy „gyorsan" tedd meg, amit akarsz, különben nem lesz belõle semmi és elvész az üdvösség.

Vágy az üdvösség után (II.)

,,És mikor Jézus arra a helyre ért, feltekintett és ezt mondta neki: Zákeus, gyorsan szállj le, mert ma nekem a te házadnál kell maradnom.,, (Luk 19, 5)

„Jézus feltekintett." Meglátta, hogy van ott egy lélek, akinek õreá van szüksége. Ezzel máris kapcsolat jött létre Zákeus és közötte. Tudja, hogy milyen harc van annak lelkében. Nevén szólítja õt, noha még soha nem találkoztak.
A Megváltó figyelmét soha nem kerüli el, amikor egy egyébként öntelt és önigazult ember szívében éhség támad az igazság után. A lélek vágyakozása az élet és békesség után valóságos vonzóerõt gyakorol rá, aminek nem tud ellenállni.
- Zákeus sokkal többet kapott, mint amit remélt. Arra vágyott, hogy Jézust megpillantsa, s most íme Jézus mentõ szeretettõl sugárzó tekintete nyugszik meg rajta.
De Jézus nemcsak rátekint, hanem meg is szólítja õt és be akar térni házába.

„Gyorsan szállj le!" - Amikor egy lélek megmentésérõl van szó, ott nagyon is indokolt a sietség. Közömbös dolgok esetében olyan mindegy, hogy az ember ma cselekszik-e vagy holnap, vagy éppen soha.
Azonban ott, ahol a lélek üdvössége forog kockán, nincs helye a halogatásnak. Aki ilyen esetben mulasztást követ el, mindent tönkre tehet. Amikor testi életünk tûzben vagy árban veszélybe kerül, egy pillanatot sem vesztegetünk el. Hát nem több a lélek, mint a test?
Valóban felelõtlenség, ha valaki ilyen fontos ügyben habozik és vár.

Az Úr Jézus kockázatot is vállalt a maga részérõl, amikor betért a vámszedõ házába. „Mindnyájan zúgolódtak" - akik ezt látták.
Hiszen hány becsületes ember van Jerikóban, miért éppen ebbe a hírhedt házba tér be Jézus? Jézus azonban nem kér senkitõl tanácsot, hanem azt teszi, amire õt az Atya elhívta. A mentõ szeretet kényszeríti õt erre. Nincs tekintettel semmire, amikor az igazságot kell megmondani, vagy szeretetét nyilvánvalóva tenni
(Luk 14, 1-4). - „Ma nekem a te házadnál kell maradnom."
E szent kényszerûség érzete tölti el Jézust s ez élt benne már 12 éves korában, amikor felismerte, hogy neki az õ Atyjának dolgaival kell foglalkoznia.
Külsõ nyomás, kényszer vagy fenyegetés azonban a legkisebb mértékben sem tudták befolyásolni õt, hogy akár csak egy nappal is elõbb fejezze be küldetését (Luk 13, 31-33).
Az Úrnál mindig a „ma" számít. Ma és most kész a megmentésre. Ha tehát késik ez a segítség, a felelõsség ezért rajtunk van.

Vágy az üdvösség után (I.)

(Zákeus) igyekezett látni Jézust. -(Luk 19, 3)

Keresõ lélek volt ez a fõvámszedõ. Elõzõleg egészen más vágy uralta: gazdag akart lenni. Lelkét a pénzsóvárság töltötte el. A mammon hallatlanul nagy vonzóerõt jelentett számára. A pénzért lelkiismeretét is áruba bocsátotta és nem volt olyan becstelenség, amitõl visszariadt volna. Istenre nem volt gondja.
Mikor imádkozott, vagy szombaton a zsinagógában volt, lelkileg érintetlen maradt. A mammon szolgálatában szíve kõvé vált. Milyen szegények is a pénz rabjai!

Zákeusnál azonban valami változás történt, amit elõször talán maga sem vett észre. Isten vonzásába került s ez hozta õt Jézushoz.
Lelkiismerete nyugtalankodni kezdett. A pénz elvesztette varázserejét. Nem volt a régi. Lehet, hogy a környezete is észrevett ebbõl valamit, amint gyakran ott ült gondolataiba mélyedten, mint aki nehéz súlyokat cipel. Jézusról hallott már.
De a sokak által magasztalt Mesterrel kapcsolatos hírek sokáig hidegen hagyták. Azután egyszerre csak azt érezte, hogy Jézus vonzásától nem tudott szabadulni. Különösen amikor azt hallotta, hogy milyen szeretettel fogadja a vámszedõket és egyéb bûnösöket. „Ez az az ember, akire szükségem van! Lelkem vágyakozását õ tudná kielégíteni s az engem kínzó kérdéseket is meg tudná oldani."
- Egy napon az Úr keresztülment Jerikón. „Látnom kell õt" - szólalt meg egy hang Zákeus szívében. Nem a szokásos kíváncsiság volt ez, hanem az üdvösség után való vágyakozás.
Ez annyira fokozódott benne, hogy minden akadályt áttört. Mivel kistermetû ember volt, felmászott egy eperfára. Ezzel persze gúny és nevetség tárgyává vált. Sokan ujjal mutogattak rá, de õ nem törõdött ezzel. Tekintete feszülten rátapadt arra az egyre, az Úrra.

Aki Jézushoz akar jönni, az semmi másra nem lehet tekintettel. Nekünk természettõl fogva éppen az a bajunk, hogy oly sok mindenre tekintettel vagyunk: emberekre, hivatásbeli, üzleti és társadalmi kapcsolatokra és sokan meg is rekednek itt. Nem tudnak ezektõl a láncoktól szabadulnni. 

Zákeus mindent félretolt. Úgy érezte, hogy látnia kell Jézust, most vagy soha! 

És valóban, ez volt az egyetlen és utolsó lehetõség Jézus meglátására. Földi életében Jézus utoljára haladt át Jerikón. Útban volt Jeruzsálembe, ment a halál felé. -

 Hányan gyötrõdnek majd az örökkévalóságban az elmulasztott alkalmak miatt!

A megkötözöttségbõl feloldozva❣️(I.)

(Jézus a süketnémát) félrevonta a sokaságból. (Márk 7, 33)

Ma is félrevonja az embereket a sokaságból. Minden olyan alkalom, amikor betegség vagy gyász köszönt ránk, ilyen „félrevonás".
Lehet, hogy panaszkodsz: éppen engem érnek a bajok, engem sújt ilyen keményen Isten!
Gondold meg ilyenkor, hogy talán azért von így félre, mert valami különlegest tartogat a számodra, valami különleges áldást, a kegyelemnek valami különös megtapasztalását.
Fogadd el tehát, amikor félrevon téged.

Az Úr Jézus soha nem sablonosan, megszokott módon végezte munkáját.
Az emberek úgy gondolták, hogy kezét majd a süketnémára helyezi, mint már annyi más alkalommal is tette. Ez alkalommal azonban Jézus másként járt el.
Gyógyításai és az emberi bajokhoz való közelítése soha nem egy kaptafára történnek.
Minden egyes embert teljesen egyénileg kezel. Figyelembe veszi sajátos szükségleteit és sérüléseit.
A süketnémánál ujját dugta a fülébe. Ott volt a bajok forrása.
Ma is az élet sérült pontjaira helyezi ujját. Elõször talán sokak számára elviselhetetlen, hogy Lelke által a lelkiismeret beteg pontjait érinti meg és az igehirdetésen vagy személyes beszélgetéseken keresztül az õ szolgái sebes pontokat érintenek. De ne vond ki magad ez alól.
Az Úr soha nem azért helyezi valahová az ujját, hogy neked kínt és szenvedést okozzon, hanem azért, hogy gyógyítson.

Ma talán idegenkedünk attól a gondolattól, hogy „nyálával illette annak nyelvét". 

Valószínûleg a süketnéma elõtt is valami érthetetlen és rejtélyes dolognak tûnt, pedig mély értelme volt annak. 

A nyálat az akkori orvosok is úgy tekintették, mint a test legfontosabb és legnélkülözhetetlenebb nedvét. Amikor az Úr ebbõl vesz, akkor ezzel a maga önfeláldozó és odaadó szolgálatát jelképezi elõttünk. „Észrevette magán, hogy isteni erõ áradt ki belõle" - olvassuk Jézusról egy más helyen. 

Az õ csodái nem valami bûvészmutatványok voltak. Miközben magára vette mások szenvedését és nyomorúságát, erõt árasztott magából. Végül is vérét, ezt a végképpen nélkülözhetetlen életnedvet, az élet hordozóját adta oda értünk. 

Ilyen Megváltónk van nekünk, aki szeretetében önmagát adja oda!
Hogyne bízhatnánk hát rá azokat a sérüléseinket és bajainkat, amiket senki más nem tud meggyógyítani, csak õ?

Egy gonosztevõ kegyelmet talál ❣️(III.)

Bizony mondom neked: ma velem leszel a paradicsomban. (Luk 23, 43)

Jézus világos ígéretet tesz neki s mintegy pecsétül a „bizony" szóval erõsíti meg azt. 

Most már a gonosztevõ egészen bizonyos abban, hogy Isten õt elfogadta. Teste még a kínok poklában gyötrõdik, de lelke már az üdvösségben van. Szenvedni vigasz nélkül rettenetes. 

Az Isten szeretetének vigasztalásában szenvedni nem elviselhetetlen. Mindenesetre a gonosztevõ üdvbizonyosságát még néhány dolog próbára tette; például Jézusnak ez a kiáltása: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" Hogyan? Hát még ezt a Jézust is elhagyhatja Isten? 

Mi lesz akkor velem? De Jézusnak a kereszten mondott két utolsó szava ismét vigasztalást nyújtott neki. Akkor azonban egy újabb próba jött, az Úr Jézus kiszenvedett. 

Most már egyedül maradt és Jézus látható jelenléte nem tudta többé erõsíteni. Hite most már csak azokra a szavakra támaszkodhatott, melyeket az Úr mondott neki.

A hitnek mindig az ígéretnek soha meg nem ingó szavára kell támaszkodnia. Tulajdonképpen az a teljes hit, melynek nincs egyéb támasztéka, csak az Ige. S ekkor jött a legutolsó próba. 

Neki és társának a katonák szétzúzták végtagjaikat. Ez aztán minden egyéb volt, csak nem csendes befejezés. És mégis tudta: ma a Paradicsomba jutok. Nem mindenkinek jut a békés meghalás. Gyakran éppen Isten gyermekei a végén még súlyos szenvedéseken mennek keresztül, de a fõ dolog a küszöbönálló boldog hazatérésrõl való szilárd meggyõzõdésük. Oda pedig éppen úgy eljuthatunk, mint a gonosztevõ. Vállalod-e, hogy hajszállal sem vagy különb, mint õ volt? Tudsz-e te is kizárólag arra a kegyelemre építeni, mely a bûnöst saját érdeme nélkül is üdvözíti?

E gonosztevõ kegyelemre jutása régóta nagy vigasztalás azoknak, akik úgyszólván életük végén ismerik meg a Megváltót. Valóban igaz az, hogy soha nincs késõ az õszinte bûnbánatra. Persze a gonosztevõ példája könnyen félre is magyarázható. Óvakodjunk attól a gondolattól, hogy van még idõ, elég ha a halál kapuja elõtt ragadjuk meg a kegyelmet. Ne feledjük el, hogy ez a gonosztevõ ott a Golgotán találkozott elsõ ízben Jézussal és már az elsõ találkozáson átadta magát neki. 

Milyen gyakran lépett már Jézus a közelünkbe! Aki a megtérést halogatja, az a hozzávezetõ utat is lassan elrekeszti.

Egy gonosztevõ kegyelmet talál❣️ (II.)

,,Uram, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz a te királyságodba.,,
(Luk 23, 42)

Csodálatos ennek a gonosztevõnek a megfordulása is és a hite is. Szilárdan hiszi, hogy az a Jézus, aki most ott haldoklik a kereszten, visszajõ majd királyi dicsõségben. „Akkor gondolj majd rám - kéri õt - és engedd meg, hogy részt vegyek az igazak feltámadásában."

„Jézus, a zsidók királya" - ezt íratta Pilátus gúnyból Jézus keresztjére. És ez vezette el a gonosztevõt a helyes ösvényre. Azoknak a lelkeknek, akiket Isten meg akar menteni, minden javukra szolgál, még maga a gúny is. De ezért a gonosztevõ hite még mindig nagy csoda marad. Jézusban csak a tehetetlenséget látja, egy hasonlóképpen halálra ítélt gonosztevõnek gondolja, és mégis elhiszi, hogy népének õ a megígért királya, aki visszatér majd a halálból. Ezzel a hitével még az apostolokat is túlszárnyalja, akiket ezekben az órákban a Jézus Messiás voltáról való elképzelésük tévútra vezetett. Ez a mélyresüllyedt gonosztevõ oly szilárd volt a maga hitében, hogy még népe szellemi vezetõinek, a fõpapoknak és írástudóknak ítéletével sem törõdött. Az igazi hit nem igazodik mások ítéletéhez, mégha azok tanultak is. Maga az igazság vonzza õket (Ján 4, 42). Így volt ez a vakon születettel is. Az elõzõleg teljesen tudatlan embert a tanultak ellenvetései sem tudták megingatni (Ján 9, 30-34). 

Az egyre növekedõ istentelenség korszakában nekünk is ilyen hitre van szükségünk.

A gonosztevõ kérése igen szerényen hangzik: „emlékezzél meg rólam". Az ilyen alázatos lelkek mindig többet kapnak, mint amennyit várnak. „Ma!" - így válaszol a Megváltó. Tehát nem majd egyszer, a távoli jövõben, hanem már most magához veszi azt az embert. Általában a Megváltó nem ismer halogatást.Most akar megmenteni, csak te légy készen arra, hogy elfogadd az üdvösséget. „Velem" - Jézus tehát a legelesettebb bûnössel is közösséget vállal. Nem szégyenli õt, sõt úgy tekinti, mint valami nagy értéket. Mindent megoszt velünk: igazságát, békéjét, királyi székét. -

„A Paradicsomban" leszel majd velem. Az átoknak tekintett bitófáról egyenesen a Paradicsomba. Micsoda óriási lépés ez! A golgotai gonosztevõ helyet kap Isten bûntelen Fia mellett. Odakerülése nem fokozatosan történik, hanem egyszerre. Amint a bûnös hitben megragadja a kegyelmet, máris Isten gyermeke.

Isten kegyelmes útja Izraellel❣️(I.)

,,Térj vissza hát Izrael az Úrhoz, a te Istenedhez, mert elbuktál álnokságod miatt! 

Vegyétek magatokhoz e beszédeket és mondjátok neki: végy el minden álnokságot és fogadd el azt, ami jó, és ajkaink tulkaival áldozunk neked.,, (Hós 14, 2-3)

„Elbuktál álnokságod miatt" - mondja a próféta Izrael népének. 

Többféle okot is lehetett találni arra a gyászos katasztrófára, mely a népre rászakadt. 

Többek között arra az ellenséges túlerõre lehetett rámutatni, mellyel Izrael szembekerült. 

De a bukás legmélyebb oka mégiscsak a nép álnoksága volt. 

Az Istenhez vezetõ út még nem zárult le. „Térj vissza hát Izrael az Úrhoz, a te Istenedhez!"

 Az Isten még mindig Izrael Istene volt, készen arra, hogy könyörüljön rajtuk a szövetség vére miatt (2 Móz 24, 8)

Egy népet sohasem a szabadságszeretõ felfogása vagy a munka terén tett erõfeszítései emelnek fel, hanem egyedül és kizárólag a visszafordulás ahhoz, akitõl elhajlott. Ez az út oly egyszerû és mégis olyan kevéssé járt. Nem arról van szó, hogy levezekeljük vagy jóvátegyük a bûnt; nyílt megvallásra van szükség. „Végy el minden álnokságot!" De milyen sokáig tart az, míg egy ember belátja: bajomnak magam vagyok az oka és csak azt kapom, amit tetteimmel megérdemeltem. 

Különös, hogy Isten elõször csak vallomást, azaz csupán szavakat kíván tõlünk. 

Azoknak azonban szívbõl kell jönniök. Istent nem lehet üres szavakkal kifizetni. 

A szív mélyébõl kell elõtörni: vétkeztem, bocsáss meg! - szószerint: „Végy el minden álnokságot!" 

Ez az elvenni szó valami teherre utal, mely súlyos és lenyom. Ha ilyen tehernek látjuk a bûnt, akkor kérhetjük elvételét.

„Fogadd el azt, ami jó" tulajdonképpen azt a kérést fejezi ki, hogy „légy jó hozzánk". 

Nem azt kérjük tehát, hogy jó dolgunk legyen, hanem azt, hogy Isten jó legyen hozzánk. 

A valódi bûnbánat ismertetõjele az, hogy a lélek Isten kegyelme után vágyakozik. 

Többé nem azt kívánjuk, hogy Isten jósága földi áldásokban és adományokban jelentkezzék, hanem õt magát akarjuk, amint Luther mondta egyszer: „A kegyelmes Istent akarom megtalálni." 

Annak a számára azonban, aki Istent eltaszította magától, a bûnnek elviselhetetlenné kell válnia. 

Csak akkor tud ismét Istenhez közeledni. -„Ajkaink tulkaival áldozunk neked." 

A kegyelembõl ajándékképpen kapott megbocsátást buzgó hálaadással kell viszonoznunk. 

- A mi áldozatunk ajkaink dicsérete.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra❣️ (VII.)

,,És a nap felkelt rajta, amint elment Peniel mellett, õ pedig sántított csípõjére.,,  (1 Móz 32, 31)

Nem véletlen dolog, hogy éppen akkor kelt fel a nap. Jelképe volt annak, hogy Jákób elõtt egy másik nap, a kegyelemnek a napja is felkelt és most már ott ragyogott az õ élete felett is. 

A felhõk eltûntek. Valóban beteljesedett, hogy „eltöröltem álnokságaidat, mint felleget és mint felhõt bûneidet" (Ézs 44, 22). Jákób életében is nappal lett.

Amikor Jézus Krisztus szívünkben feltámad, elkezdõdik a nappal, és mi Isten és a világosság gyermekei lettünk. Elõzõleg sötét, elégedetlen emberek vagyunk. Csak az a megelégedett, akinek Jézusa van. Az ilyen ember a napos oldalon lakik. Nemcsak a kellemetlen dolgokat látja meg, hanem mindent a felülrõl jövõ világosságban Iát és még a nem örvendetes dolgokban is valami jót fedez fel. Ahol Jézus van, ott a hála uralkodik. Az ember mindenben Isten jóságos kezét ismeri fel: Egyre kevesebb a panasz és egyre több a dicséret. „Õ pedig sántított a csípõjére", azaz külsõ embere nem került ki meggazdagodva ebbõl a harcból. Éppen ellenkezõleg, természeti ereje megtört. Kereszthordozó emberré vált, aki újra meg újra felismeri tehetetlenségét. Isten gyermekeinek az élete állandóan a szakadatlan meghalás jegyében folyik le. „Naponként halál révén állok" - mondja Pál apostol.

Ez a megfékezettség áldás lett Jákób számára; állandó emlékeztetõ jel és eszköz annak megakadályozására, hogy valamikor Istentõl ismét elfusson. Így tekintsük mi is, ha Isten valamiféle hiányosságot enged meg életünkben. Sokkal jobb bénán és csonkán bemenni az örökéletre, mint teljes egészünkben kárhozatba kerülnünk. Ne nehezményezd tehát, ha egyik-másik csapás következményeit egy életen keresztül hordoznod kell, vagy félig-meddig belerokkantál. Isten nem akar túl tág teret adni arra, hogy ismét elkerüld õt. Ugyanakkor az õ kegyelmi erõi sokkal jobban ki tudnak bontakozni gyengeségedben. Pál is így tapasztalta ezt. Arra gondolt, hogy mennyivel jobban tudna mûködni, ha az õt terhelõ „tövistõl" megszabadulhatna. 

De tévedett. Az Úr maga azt mondta neki: „az én erõm erõtlenség által végeztetik el". Ti. így kerül Isten ereje teljes kibontakozásra. Oda lesz önteltségünk és megtanuljuk azt, hogy minden lépésben ráhagyatkozzunk, mert õ erõt ad a legtehetetlenebbnek is. Erõtlenségünkben dicsõíti meg önmagát.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra❣️ (IV.)

,,💞...és monda: bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.,, (1 Móz 32, 26)

Jákób elõször még szívesen szabadult volna attól a férfitõl, aki éjszakának idején megtámadta. 

Utána azonban már nem tudott elszakadni tõle, sõt ellenkezõleg, amikor az azt mondotta: „bocsáss el engem" - Jákób erõsen belekapaszkodott. Ezekkel a szavakkal - bocsáss el engem - az Úr próbára tette õt. 

Éppen úgy, mint ahogy Jézus is az emmausi úton úgy tett, mintha tovább akart volna menni. Nyilvánvalóvá kellett lennie, vajon a két tanítvány ragaszkodik-e hozzá, vagy sem. 

Jézus azonban szívesen vette, hogy azok ragaszkodtak hozzá. Hasonló volt az eset a kánaáni asszonnyal. Jézus el akart tõle fordulni, de az nem engedte õt el, hiába utasította el az asszonyt, az még szaván is fogta õt.

„Nem bocsátlak el téged!" Ez a hitnek a szava. Jákób átérezte Istennek a bûn iránt való haragját, de ragaszkodott ahhoz a szeretethez, mely e harag mögött rejtõzött. 

Igazat adott Istennek, amikor az komolyan számadásra vonta, de ugyanakkor ragaszkodott az Isten kegyelméhez.

Amikor Isten eléd lép az úton, vagy elrekeszti utadat, akkor azt akarja, hogy te a karjába hullj. 

Lehet, hogy te szívesen kitérnél. Ne tedd, hanem állj oda a kínos ítélet alá és ne hagyd ott a vádlottak padját. De ne is engedd magad kétségbeesésbe taszítani. Ragadd meg a harag mögött levõ kegyelmet.

Jákóbnak Isten húsz évvel ezelõtt csodálatos ígéreteket adott és ezekhez tartotta magát.

 - Minket Isten még hatalmasabb módon biztosított szeretetérõl. 

Engedte, hogy Fia meghaljon értünk a kereszten. Amikor a Mindenható rettentései utolérnek minket és kénytelenek vagyunk magunkat halálra méltó bûnösnek nyilvánítani, szabad tekintetünket a keresztre irányítani. Isten nem akarja a bûnös halálát. Ezért engedte, hogy egyszülött Fia meghaljon értünk. 

Nem megsemmisíteni, hanem megmenteni akar. 

Az õ gondolata a békesség gondolata, még akkor is, ha bûneink miatti haragját érezteti velünk. 

A hit még az ítélet közepette is ragaszkodik a kegyelemhez. És igazán akkor kezdõdik el a hit, amikor nem bocsátja el az Urat. Isten az ilyen hitet figyelembe veszi, mert ne válhat hûtlenné ígéreteivel kapcsolatban. A hit tehát még magát Istent is legyõzi.