Sokan úgy vélik, hogy az ember nem tudhatja teljes bizonyossággal, vajon kegyelmet nyert-e vagy sem.
Ha saját cselekedeteinket fogadjuk el alapul, nyilván soha nem jutunk el teljes bizonyosságra és soha nem kerülünk ki az állandó ingadozás állapotából.
Az ember csak akkor lehet biztos és szilárd a maga üdvössége felõl, ha egyedül és kizárólag Jézus halálának és feltámadásának nagy isteni tetteire támaszkodik.
Erre a megingathatatlan fundamentumra csak az tud ráállni, aki eltökélte, hogy minden felismert bûnével szakít, aki nem ragaszkodik többé a gonoszhoz s nem akarja mindenáron elhallgatni bûneit, melyeket lelkiismerete tár elé.
Csak ha nem akarod belátni tévedéseidet és nem vagy hajlandó bevallani azokat, vagy ha titokban valami gonosz dolgot táplálgatsz magadban, vagy a testvéreiddel szemben megmaradsz a szeretetlenség és gyûlölet állapotában, akkor képzõdik majd egy fal Isten és közötted.
Aki üdvbizonyosságra vágyik, ne vájkáljon többé lelkiismeretében s ne mindig csak a saját magatartását figyelgesse.
Hitben álljon arra a kõsziklára, azokra az ígéretekre, amelyek Krisztusban lettek igenné és ámenné.
Az üdvbizonyosság nem a magunk hûségén vagy a megszentelõdésben való elõhaladásunkon nyugszik, hanem egyedül és kizárólag Istennek a Jézus Krisztusban megmutattot nagy üdvtettein.
Ez azonban nem mindig örvendezõ bizonyosság.
Isten gyermekeiben nincs meg mindig az öröm érzése.
A vidám hangulat gyakran vérmérsékletünkkel vagy jó idegállapotunkkal kapcsolatos.
Testi vagy lelki betegségek erõsen gátolhatják a kegyelmi állapot örömteli átérzését és nyomott hangulatot idézhetnek elõ.
Restség, hanyagság, a testi bûnökkel szemben tanusított engedékenység csüggedtséget, levertséget idéz elõ.
A kegyelmi állapotból ezért még nem esünk ki. Isten nem vet el minket azonnal, különösen ha töredelmet, bûnbánatot tanúsítunk. De az õ tekintete mégsem tud jó tetszéssel megnyugodni rajtunk.
Ez abban nyilvánul meg, hogy örömünk elhomályosul, eltompul. Isten kénytelen megfeddni minket s ezt úgy érezzük, mint lelkiismeretünk nyugtalankodását. Kegyelme azért megmarad, de többé nem tudunk annak úgy örülni, mint szeretnénk.
************************************
Az üdvbizonyosság kincse (II.)
"Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem semmi más... nem szakíthat el minket az Isten szeretetétől, amely a mi Urunk Jézus Krisztusban van. " (Róma 8, 38-39)
Vajon szükséges és lehet-e nekünk is olyan bizonyosságunk, mint Pálnak volt? Feltétlenül!
Sõt kell is hogy magunkban hordozzuk ezt a szilárd bizonyosságot a jelenre és a jövõre érvényes üdvösségünket illetõen. Egyesek túlzásnak és elbizakodottságnak tartják ezt.
Viszont éppen a refomáció derített fényt erre a tévedésre.
Senki nem juthat üdvbizonyosságra, ha nem törekszik komolyan arra.
Hogyan lehetne valaki bizonyossá a bûnbocsánat elnyerése felõl, ha még soha nem nyugtalanította az a kérdés: „Hogyan nyerhetem el Isten kegyelmét?" Csak amikor a lelkiismeret felébred és a lélek elé állítja bûneinek végnélküli sorát, lesz égetõvé a kérdés: „ki biztosíthat engem arról, hogy eljuthatok bûneim teljes bocsánatára?" Csak amikor honvágy támad az atyai ház után a tékozló fiú szívében, jön elõ a szorongó kérdés, vajon könyörületességre találhatok-e Atyámnál.
De amikor ilyen kérdések vetõdnek fel, akkor már megnyílt az Úr Jézus Krisztusban való hit útja.
A hit nem azt jelenti, hogy önmagunk cselekedeteire, imádságaira, komolyságára vagy buzgóságára alapozunk, mert az ilyen hitnek nem lenne szilárd alapja.
Hitünk csak a Jézus Krisztus által szerzett megváltásra támaszkodhat. Isten nem azért szeret minket, mert mi szeretetre méltók vagyunk õelõtte.
Õ Jézus Krisztusban fordul felénk. Õ az a szeretett Fiú, akin osztatlanul és maradéktalanul megnyugszik Isten jótetszése.
Õ a tökéletes, engedelmes és igaz, s ha mi hitben ráhagyatkozunk erre a Megváltóra, akkor Isten tekintete jótetszéssel nyugodhat meg rajtunk is. Isten szeretete birtokába vesz minket, részünk lesz a bûnbocsánatban, melyet a kereszten hozott áldozat eszközölt ki.
Ezt a szeretetet soha többé el nem ragadhatja tõlünk senki, a halál éppoly kevéssé, mint az élet.
Csak saját bûneink következtében veszíthetjük el azt ismét. Bizonyosan tudjuk, hogy Isten mindaddig nem vonja meg tõlünk szeretetét, amíg minden egyes bukás után bûnbánattal visszatérünk hozzá, megragadva ismét a kegyelmet.
Az a tudat, hogy Isten szeret minket, kimondhatatlanul gazdaggá tesz és nagy erõt ad.
Különösen nehéz napokban és nagy nyomorúságok súlya alatt ez a bizonyosság segít minket gyõzelemhez: Isten szeret engem, az õ gyermeke és Jézus tulajdona vagyok!
Senki nem juthat üdvbizonyosságra, ha nem törekszik komolyan arra.
Hogyan lehetne valaki bizonyossá a bûnbocsánat elnyerése felõl, ha még soha nem nyugtalanította az a kérdés: „Hogyan nyerhetem el Isten kegyelmét?" Csak amikor a lelkiismeret felébred és a lélek elé állítja bûneinek végnélküli sorát, lesz égetõvé a kérdés: „ki biztosíthat engem arról, hogy eljuthatok bûneim teljes bocsánatára?" Csak amikor honvágy támad az atyai ház után a tékozló fiú szívében, jön elõ a szorongó kérdés, vajon könyörületességre találhatok-e Atyámnál.
De amikor ilyen kérdések vetõdnek fel, akkor már megnyílt az Úr Jézus Krisztusban való hit útja.
A hit nem azt jelenti, hogy önmagunk cselekedeteire, imádságaira, komolyságára vagy buzgóságára alapozunk, mert az ilyen hitnek nem lenne szilárd alapja.
Hitünk csak a Jézus Krisztus által szerzett megváltásra támaszkodhat. Isten nem azért szeret minket, mert mi szeretetre méltók vagyunk õelõtte.
Õ Jézus Krisztusban fordul felénk. Õ az a szeretett Fiú, akin osztatlanul és maradéktalanul megnyugszik Isten jótetszése.
Õ a tökéletes, engedelmes és igaz, s ha mi hitben ráhagyatkozunk erre a Megváltóra, akkor Isten tekintete jótetszéssel nyugodhat meg rajtunk is. Isten szeretete birtokába vesz minket, részünk lesz a bûnbocsánatban, melyet a kereszten hozott áldozat eszközölt ki.
Ezt a szeretetet soha többé el nem ragadhatja tõlünk senki, a halál éppoly kevéssé, mint az élet.
Csak saját bûneink következtében veszíthetjük el azt ismét. Bizonyosan tudjuk, hogy Isten mindaddig nem vonja meg tõlünk szeretetét, amíg minden egyes bukás után bûnbánattal visszatérünk hozzá, megragadva ismét a kegyelmet.
Az a tudat, hogy Isten szeret minket, kimondhatatlanul gazdaggá tesz és nagy erõt ad.
Különösen nehéz napokban és nagy nyomorúságok súlya alatt ez a bizonyosság segít minket gyõzelemhez: Isten szeret engem, az õ gyermeke és Jézus tulajdona vagyok!
