Izrael, vagy: éjszakából világosságra (III.)

...és amikor látta, hogy nem vehet rajta erõt, megilleté csípöjének forgócsontját és kiméne helyébõl Jákób csípõjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. -(1 Móz 32, 25)

Hogy értendõ ez, hogy Isten nem tudott rajta erõt venni? Hát erõsebb volt Jákób, mint Isten? A mindenható Isten szét tudná zúzni az embert, de az emberi akaraton nem akar hatalommal erõt venni. Magának az embernek kell azt önként kiszolgáltatnia. Isten nem kényszeríti az embert erõszakkal a megadásra. Belülrõl kell annak jönnie. Az ember a lelkiismeretét el is tudja hallgattatni! De amikor lelkiismeretének szavára hallgat, az belülrõl gyõzi meg õt. Nem tehet mást, kénytelen Istennek igazat adni. Tehát az igazságnak az ereje az, amin keresztül meggyõzi Isten az embert.

Van azonban egy másik erõ is, amivel Isten meg tud gyõzni. Ez az õ szeretetének hatalma, mely által szívünket meglágyítja, önzésünket megtöri s térdre kényszerít bennünket. Persze Isten szeretete elõl is el tud zárkózni az ember, de mégis az igazsággal együtt ez az az erõ, mely önátadásra kényszerítheti. Az igazság önmagában véve ezt még nem végzi el. A szereteté a döntõ szó.

Istennek azonban sok más egyéb eszköze is van, hogy megtörjön minket. Valamikor Jákóbnál a csípõjének a forgócsontját ficamította ki. A régiek gondolkodása szerint a csípõben összpontosult az erõ. Isten tehát mintegy az õ természeti erõit bénította meg s rakott rájuk minden idõkre szóló féket. Így vett rajta erõt Isten. Megéreztette Jákóbbal haragját, megrettentette lelkét. 

Haragja azonban tulajdonképpen nem Jákób ellen irányult, hanem bûne ellen, régi gonosz énje ellen. Tehát Isten nem ellenségünk. Mi vagyunk vele ellenségeskedõ, ellenszegülõ viszonyban. 

Amikor az ember igazi ismeretre jut el, megnyílik a szeme és felfedezi, hogy nem Isten az õ ellensége, hanem õ ellenségeskedik Istennel. Így Jákób lelkében is világossá lett abban az órában: hiszen Isten jót akar velem! Már húsz éve, hogy állandóan szeretetével közelít felém.

 - Már akkor, amikor a menekülés magános útját járta, a sötét éjszakában õ jött felé, de nem fenyegetõlég és büntetõlég. 

Szeretetét és jóságát ízleltette meg vele és ezt a vigasztaló biztatást nyújtotta: Én veled vagyok. Isten tehát szeretõ módon közelített Jákóbhoz s ez a felismerés mélyen megalázta õt. Isten erõt vett rajta és gyõzött.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra VII.

,,És a nap felkelt rajta, amint elment Peniel mellett, õ pedig sántított csípõjére.,,
(1 Móz 32, 31)

Nem véletlen dolog, hogy éppen akkor kelt fel a nap.
Jelképe volt annak, hogy Jákób elõtt egy másik nap, a kegyelemnek a napja is felkelt és most már ott ragyogott az õ élete felett is. A felhõk eltûntek.

 
Valóban beteljesedett, hogy:„eltöröltem álnokságaidat, mint felleget és mint felhõt bûneidet" 

(Ézs 44, 22). Jákób életében is nappal lett.

Amikor Jézus Krisztus szívünkben feltámad, elkezdõdik a nappal, és mi Isten és a világosság gyermekei lettünk. Elõzõleg sötét, elégedetlen emberek vagyunk.
Csak az a megelégedett, akinek Jézusa van. Az ilyen ember a napos oldalon lakik. 

Nemcsak a kellemetlen dolgokat látja meg, hanem mindent a felülrõl jövõ világosságban Iát és még a nem örvendetes dolgokban is valami jót fedez fel.

 
Ahol Jézus van, ott a hála uralkodik. Az ember mindenben Isten jóságos kezét ismeri fel: 

Egyre kevesebb a panasz és egyre több a dicséret.

 „Õ pedig sántított a csípõjére", azaz külsõ embere nem került ki meggazdagodva ebbõl a harcból.
Éppen ellenkezõleg, természeti ereje megtört. Kereszthordozó emberré vált, aki újra meg újra felismeri tehetetlenségét. Isten gyermekeinek az élete állandóan a szakadatlan meghalás jegyében folyik le. „Naponként halál révén állok" - mondja Pál apostol.

Ez a megfékezettség áldás lett Jákób számára; állandó emlékeztetõ jel és eszköz annak megakadályozására, hogy valamikor Istentõl ismét elfusson. Így tekintsük mi is, ha Isten valamiféle hiányosságot enged meg életünkben. Sokkal jobb bénán és csonkán bemenni az örökéletre, mint teljes egészünkben kárhozatba kerülnünk.
Ne nehezményezd tehát, ha egyik-másik csapás következményeit egy életen keresztül hordoznod kell, vagy félig-meddig belerokkantál. Isten nem akar túl tág teret adni arra, hogy ismét elkerüld õt.
Ugyanakkor az õ kegyelmi erõi sokkal jobban ki tudnak bontakozni gyengeségedben. 

Pál is így tapasztalta ezt. Arra gondolt, hogy mennyivel jobban tudna mûködni, ha az õt terhelõ „tövistõl" megszabadulhatna. De tévedett.
Az Úr maga azt mondta neki: „az én erõm erõtlenség által végeztetik el".
Ti. így kerül Isten ereje teljes kibontakozásra. Oda lesz önteltségünk és megtanuljuk azt, hogy minden lépésben ráhagyatkozzunk, mert õ erõt ad a legtehetetlenebbnek is.
Erõtlenségünkben dicsőíti meg önmagát.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra❣️ (VI.)

,,💞És megkérdé Jákób és monda: Mondd meg kérlek a te nevedet.
Az pedig monda: ugyan miért kérded az én nevemet? És megáldá õt ott.,, (1 Móz 32, 29)

Jákób most végre áldást nyert, amit valamikor csalárd módon próbált magának biztosítani. 

Ugyan mibõl állt ez az áldás? Nem szavakból. Isten mindig valósággal és tettekben áld meg minket. Ebben az órában Jákób elõtt felragyogott Isten kegyelmes arca. Megkapta bûneinek teljes bocsánatát. Isten önmagát ajándékozta neki. Szívét és szeretetét nyitotta meg elõtte.

Jákób ugyancsak sok áldást tapasztalt meg már. Õ maga tesz vallomást arról: „kisebb vagyok minden te jótéteményednél". Most végre igazán elnyeri az áldást. Nem gondol többet még arra a veszélyre sem, mely Ézsaú részérõl fenyegette. Csak egy dolog töltötte be szívét, hogy kegyelmet találjon Istennél. 

És ezt meg is találta. - Istennek sok földi ajándéka tulajdonképpen áldásának a jele. Jákób most végre beletekinthetett Isten irgalmasságtól sugárzó tekintetébe. Mikor elnyerte az áldást, egész lénye áradt a világosságtól és a szeretettõl. S midõn Jákób késõbb összetalálkozott Ézsaúval, igazán elmondhatta: „mindenem van nekem" (1 Móz 33, 11), míg Ézsaú csak annyit mondhatott: „van nekem elég". 

Miért volt meg Jákóbnak mindene? Mivel rátalált az Úrra.

Jákób azt kérdezi, „mi a te neved?" Ez a kérdés felesleges volt. Annak, aki Isten kegyelmét és békéjét elnyerte, Istenrõl személyes megtapasztalása lett. Sok mindent el lehet mondani vagy tanítani Istennel kapcsolatban. De igazán a személyes megtapasztalás útján ismerhetjük meg Õt. 

Úgy van ez a bûnnel is. Sokféle magyarázatot lehet adni arról, hogy mi a bûn, de csak az tudja igazán, akinek lelkiismerete felébredt s megtapasztalta, mit jelent Isten ítélete alatt állni. 

És hogy kicsoda Isten, azt csak az tudja igazán, aki elnyerte, amit senki emberfia nem adhat nekünk: a bûnbocsánat bizonyosságát és a szív békességét. Most már Isten nem a megismerhetetlen és kikutathatatlan nagyság elötted, hanem könyörülő Istened, aki szeret téged.

Jákób ezt a helyet Penielnek nevezte, ami magyarul azt jelenti: Isten orcája. 

Ott lett elõtte ugyanis nyilvánvalóvá Isten orcája, azaz legbensõbb lénye, az õ kegyelme. 

Isten keze a hatalmát fejezi ki, Isten orcája azonban az õ szeretetét sugározza.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra❣️ (V.)

,,💞Mi a te neved? És õ monda: Jákób. Amaz pedig monda: nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izraelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel és gyõztél.,,
(1 Móz 32, 27. 28)

Mielõtt Jákób az áldást elnyerte volna, meg kellett neveznie önmagát. 

Az Úr már régen ismerte õt ezen a Jákób néven, de most magának Jákóbnak kellett kimondania azt, hogy milyen is az õ természeti lénye: ravasz, cselszövõ - ezt jelenti szószerint Jákób neve. 

Aki azt akarja, hogy felülrõl áldást nyerjen, annak fenntartás nélkül be kell vallania, hogy kicsoda. 

Az az éjszakai óra a Jákóbban levõ óembernek az órája volt. 

Jákób ezt az óembert most a maga teljes undokságában elismerte és be is vallotta. - Jákób életének nagy fordulata ebben az új névben fejezõdik ki: Izrael, azaz Isten harcosa, vagy Istennel harcoló. Harcolt Istennel és gyõzött. Tulajdonképpen Isten most vette teljesen kezébe Jákóbot. 

De ugyanakkor valami csodálatos módon lehajolva hozzá, õt nyilvánítja gyõztesnek. 

A hit harcol Istennel és legyõzi õt.

„Küzdöttél emberekkel." Jákób már eddig is küzdelmes életet élt. 

Most azonban az Istennel való harcban felülmarad. 

Olyan ez, mint amikor a Megváltó azt mondja: „a te hited megtartott téged." 

A hit tehát az a gyõzelem, amely nem csupán az egész világot, hanem még magát Istent is legyõzi. 

Mert a hit még a sötétben is Isten ragyogó ígéreteihez ragaszkodik. 

Miközben Isten ítélete alatt áll, kegyelmének ígéretei felé nyúl. 

A hitben van valami szent makacsság és ellenállás. Nem hagyja magát könnyen elutasítani.

Minden hitbõl fakadó imádság Isten meggyõzése. Isten gyermekei tehát Istennel harcoló emberek. 

Ha valami nehéz dolog jön elõ életedben, ne harcolj a nehézségekkel szemben, az kilátástalan dolog, hanem engedd, hogy az Úr harcoljon, azaz harcolj az Úrral! 

Amikor Jákób erõt vett az Úr felett, 

Ézsaút is legyõzte. Mihelyt Istennel rendezõdött a dolga, a többi problémája is megoldódott. 

Szabad út nyílt elõtte. Ne akarjunk mi a gonosz és kellemetlen emberekkel hadakozni, hanem menjünk az Úrhoz, hogy õ beszéljen a szívükkel. Ugyanez a helyzet, ha gondok vesznek minket körül. 

Igazán felesleges dolog a gondokkal hadakozni. 

Mihelyt keresztülimádkozzuk magunkat a nehézségeken, egészen az Úrral való közösségig, a gondjaink is eltûnnek, mert föléjük kerültünk.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra❣️ (IV.)

,,💞...és monda: bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.,, (1 Móz 32, 26)

Jákób elõször még szívesen szabadult volna attól a férfitõl, aki éjszakának idején megtámadta. 

Utána azonban már nem tudott elszakadni tõle, sõt ellenkezõleg, amikor az azt mondotta: „bocsáss el engem" - Jákób erõsen belekapaszkodott. Ezekkel a szavakkal - bocsáss el engem - az Úr próbára tette õt. 

Éppen úgy, mint ahogy Jézus is az emmausi úton úgy tett, mintha tovább akart volna menni. Nyilvánvalóvá kellett lennie, vajon a két tanítvány ragaszkodik-e hozzá, vagy sem. 

Jézus azonban szívesen vette, hogy azok ragaszkodtak hozzá. Hasonló volt az eset a kánaáni asszonnyal. Jézus el akart tõle fordulni, de az nem engedte õt el, hiába utasította el az asszonyt, az még szaván is fogta õt.

„Nem bocsátlak el téged!" Ez a hitnek a szava. Jákób átérezte Istennek a bûn iránt való haragját, de ragaszkodott ahhoz a szeretethez, mely e harag mögött rejtõzött. 

Igazat adott Istennek, amikor az komolyan számadásra vonta, de ugyanakkor ragaszkodott az Isten kegyelméhez.

Amikor Isten eléd lép az úton, vagy elrekeszti utadat, akkor azt akarja, hogy te a karjába hullj. 

Lehet, hogy te szívesen kitérnél. Ne tedd, hanem állj oda a kínos ítélet alá és ne hagyd ott a vádlottak padját. De ne is engedd magad kétségbeesésbe taszítani. Ragadd meg a harag mögött levõ kegyelmet.

Jákóbnak Isten húsz évvel ezelõtt csodálatos ígéreteket adott és ezekhez tartotta magát.

 - Minket Isten még hatalmasabb módon biztosított szeretetérõl. 

Engedte, hogy Fia meghaljon értünk a kereszten. Amikor a Mindenható rettentései utolérnek minket és kénytelenek vagyunk magunkat halálra méltó bûnösnek nyilvánítani, szabad tekintetünket a keresztre irányítani. Isten nem akarja a bûnös halálát. Ezért engedte, hogy egyszülött Fia meghaljon értünk. 

Nem megsemmisíteni, hanem megmenteni akar. 

Az õ gondolata a békesség gondolata, még akkor is, ha bûneink miatti haragját érezteti velünk. 

A hit még az ítélet közepette is ragaszkodik a kegyelemhez. És igazán akkor kezdõdik el a hit, amikor nem bocsátja el az Urat. Isten az ilyen hitet figyelembe veszi, mert ne válhat hûtlenné ígéreteivel kapcsolatban. A hit tehát még magát Istent is legyõzi.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra❣️ (III.)

,,...és amikor látta, hogy nem vehet rajta erõt, megilleté csípöjének forgócsontját és kiméne helyébõl Jákób csípõjének forgócsontja a vele való tusakodás közben.,,

 (1 Móz 32, 25)

Hogy értendõ ez, hogy Isten nem tudott rajta erõt venni? Hát erõsebb volt Jákób, mint Isten?
A mindenható Isten szét tudná zúzni az embert, de az emberi akaraton nem akar hatalommal erõt venni. Magának az embernek kell azt önként kiszolgáltatnia. Isten nem kényszeríti az embert erõszakkal a megadásra. Belülrõl kell annak jönnie. Az ember a lelkiismeretét el is tudja hallgattatni!
De amikor lelkiismeretének szavára hallgat, az belülrõl gyõzi meg õt.
Nem tehet mást, kénytelen Istennek igazat adni. Tehát az igazságnak az ereje az, amin keresztül meggyõzi Isten az embert.

Van azonban egy másik erõ is, amivel Isten meg tud gyõzni. Ez az õ szeretetének hatalma, mely által szívünket meglágyítja, önzésünket megtöri s térdre kényszerít bennünket. 

Persze Isten szeretete elõl is el tud zárkózni az ember, de mégis az igazsággal együtt ez az az erõ, 

mely önátadásra kényszerítheti.
Az igazság önmagában véve ezt még nem végzi el. A szereteté a döntõ szó.

Istennek azonban sok más egyéb eszköze is van, hogy megtörjön minket. 

Valamikor Jákóbnál a csípõjének a forgócsontját ficamította ki. A régiek gondolkodása szerint a csípõben összpontosult az erõ. Isten tehát mintegy az õ természeti erõit bénította meg s rakott rájuk minden idõkre szóló féket. 

Így vett rajta erõt Isten. Megéreztette Jákóbbal haragját, megrettentette lelkét.

Haragja azonban tulajdonképpen nem Jákób ellen irányult, hanem bûne ellen, régi gonosz énje ellen. 

Tehát Isten nem ellenségünk. Mi vagyunk vele ellenségeskedõ, ellenszegülõ viszonyban.
Amikor az ember igazi ismeretre jut el, megnyílik a szeme és felfedezi, hogy nem Isten az õ ellensége, hanem õ ellenségeskedik Istennel. Így Jákób lelkében is világossá lett abban az órában: hiszen Isten jót akar velem! Már húsz éve, hogy állandóan szeretetével közelít felém.

- Már akkor, amikor a menekülés magános útját járta, a sötét éjszakában õ jött felé, de nem fenyegetõlég és büntetõlég. 

Szeretetét és jóságát ízleltette meg vele és ezt a vigasztaló biztatást nyújtotta: 

Én veled vagyok. Isten tehát szeretõ módon közelített Jákóbhoz s ez a felismerés mélyen megalázta õt. Isten erõt vett rajta és gyõzött.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra❣️ (II.)

Egy férfiú tusakodott vele egész a hajnal feljöveteléig. (1 Mózes 32, 24)

Jákóbnak úgy kellett megtapasztalnia Istent, mint ellenfelet. Hiszen Istennek még oly sok ellenvetése volt vele szemben. Igaz, hogy Ézsaúnak is sok kifogása volt Jákóbbal kapcsolatban, de az semmi sem volt ahhoz képest, ami Istennek volt irányában. Ott volt például az a hazugság, amit valamikor atyjával szemben elkövetett. 

Azután ahogyan kiravaszkodta magának az elsõszülöttségi áldást. 

Micsoda álnokság volt benne, amivel mindent saját elõnyére igyekezett fordítani.

 - Milyen különös az, ahogy Jákób, Izrael népének õsatyja magán viseli a mindenkori ember jellemvonásait. 

Persze nemes vonás is akadt benne; valami magasztosabbra, nagyobbra vágyott. 

Ebben a tekintetben egészen más volt, mint Ézsaú, akirõl az Írás azt mondja, hogy istentelen volt, azaz földhözragadt gondolkodású, szentségtelen ember, aki egy tál lencséért oly könnyelmûen lemondott örökségérõl. 

De Jákóbban még sok hiábavaló, nemtelen vonás is volt. Nem véletlen a neve sem. 

A Jákób név több mindent is jelent: valakinek a sarkát fogó, ravasz és alattomos. 

Emellett tele volt energiával; szívós volt és kitartó.

Ez az embernek a természeti alkata, mindig szeretne elöl lenni, vezetõszerepet vinni. ű

Ravaszsággal és álnok hazugságokkal elõnyökre próbál szert tenni; becsvágy és pénzsóvárság uralják. 

Istennek kell itt belenyúlnia, midõn az embert elviszi egészen Penielig s ott megkóstoltatja vele a bûn felett kimondott isteni ítéletet és az arra kiszabott büntetést.

Jákóbnak is le kellett vetnie régi énjét. Izraellé kellett lennie, hogy be tudja tölteni isteni hivatását. 

Amidőn azon az éjszakán egy ismeretlen hatalommal került szembe, a tusakodásban egyrészt felismerte bûnét, de másrészt Isten jelenlétét is.

Hirtelen minden világossá lett elõtte. Isten jelenléte mindig olyan, mint a tiszta és finom tükör, amelyben a legkisebb szeplõ is azonnal meglátszik és nem rejthetõ el.

Az a szorongás, ami ebben az éjszakai tusakodásban elfogta õt, a bûn miatt való szorongás volt. 

Hóseás azt mondja róla, hogy „sírt". Egész mélységében átérezte engedetlenségét és akaratosságát.

Megalázta magát. Már elõzõleg is volt egy ilyen érzése: „kisebb vagyok minden te jótéteményednél, melyet szolgáddal cselekedtél" - most azonban egészen összetört. Bûne ellene tett bizonyságot. 

Könyörögni és fohászkodni kezdett.