Izrael, vagy: éjszakából világosságra (III.)

...és amikor látta, hogy nem vehet rajta erõt, megilleté csípöjének forgócsontját és kiméne helyébõl Jákób csípõjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. -(1 Móz 32, 25)

Hogy értendõ ez, hogy Isten nem tudott rajta erõt venni? Hát erõsebb volt Jákób, mint Isten? A mindenható Isten szét tudná zúzni az embert, de az emberi akaraton nem akar hatalommal erõt venni. Magának az embernek kell azt önként kiszolgáltatnia. Isten nem kényszeríti az embert erõszakkal a megadásra. Belülrõl kell annak jönnie. Az ember a lelkiismeretét el is tudja hallgattatni! De amikor lelkiismeretének szavára hallgat, az belülrõl gyõzi meg õt. Nem tehet mást, kénytelen Istennek igazat adni. Tehát az igazságnak az ereje az, amin keresztül meggyõzi Isten az embert.

Van azonban egy másik erõ is, amivel Isten meg tud gyõzni. Ez az õ szeretetének hatalma, mely által szívünket meglágyítja, önzésünket megtöri s térdre kényszerít bennünket. Persze Isten szeretete elõl is el tud zárkózni az ember, de mégis az igazsággal együtt ez az az erõ, mely önátadásra kényszerítheti. Az igazság önmagában véve ezt még nem végzi el. A szereteté a döntõ szó.

Istennek azonban sok más egyéb eszköze is van, hogy megtörjön minket. Valamikor Jákóbnál a csípõjének a forgócsontját ficamította ki. A régiek gondolkodása szerint a csípõben összpontosult az erõ. Isten tehát mintegy az õ természeti erõit bénította meg s rakott rájuk minden idõkre szóló féket. Így vett rajta erõt Isten. Megéreztette Jákóbbal haragját, megrettentette lelkét. 

Haragja azonban tulajdonképpen nem Jákób ellen irányult, hanem bûne ellen, régi gonosz énje ellen. Tehát Isten nem ellenségünk. Mi vagyunk vele ellenségeskedõ, ellenszegülõ viszonyban. 

Amikor az ember igazi ismeretre jut el, megnyílik a szeme és felfedezi, hogy nem Isten az õ ellensége, hanem õ ellenségeskedik Istennel. Így Jákób lelkében is világossá lett abban az órában: hiszen Isten jót akar velem! Már húsz éve, hogy állandóan szeretetével közelít felém.

 - Már akkor, amikor a menekülés magános útját járta, a sötét éjszakában õ jött felé, de nem fenyegetõlég és büntetõlég. 

Szeretetét és jóságát ízleltette meg vele és ezt a vigasztaló biztatást nyújtotta: Én veled vagyok. Isten tehát szeretõ módon közelített Jákóbhoz s ez a felismerés mélyen megalázta õt. Isten erõt vett rajta és gyõzött.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra❣️ (IV.)

,,💞...és monda: bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.,, (1 Móz 32, 26)

Jákób elõször még szívesen szabadult volna attól a férfitõl, aki éjszakának idején megtámadta. 

Utána azonban már nem tudott elszakadni tõle, sõt ellenkezõleg, amikor az azt mondotta: „bocsáss el engem" - Jákób erõsen belekapaszkodott. Ezekkel a szavakkal - bocsáss el engem - az Úr próbára tette õt. 

Éppen úgy, mint ahogy Jézus is az emmausi úton úgy tett, mintha tovább akart volna menni. Nyilvánvalóvá kellett lennie, vajon a két tanítvány ragaszkodik-e hozzá, vagy sem. 

Jézus azonban szívesen vette, hogy azok ragaszkodtak hozzá. Hasonló volt az eset a kánaáni asszonnyal. Jézus el akart tõle fordulni, de az nem engedte õt el, hiába utasította el az asszonyt, az még szaván is fogta õt.

„Nem bocsátlak el téged!" Ez a hitnek a szava. Jákób átérezte Istennek a bûn iránt való haragját, de ragaszkodott ahhoz a szeretethez, mely e harag mögött rejtõzött. 

Igazat adott Istennek, amikor az komolyan számadásra vonta, de ugyanakkor ragaszkodott az Isten kegyelméhez.

Amikor Isten eléd lép az úton, vagy elrekeszti utadat, akkor azt akarja, hogy te a karjába hullj. 

Lehet, hogy te szívesen kitérnél. Ne tedd, hanem állj oda a kínos ítélet alá és ne hagyd ott a vádlottak padját. De ne is engedd magad kétségbeesésbe taszítani. Ragadd meg a harag mögött levõ kegyelmet.

Jákóbnak Isten húsz évvel ezelõtt csodálatos ígéreteket adott és ezekhez tartotta magát.

 - Minket Isten még hatalmasabb módon biztosított szeretetérõl. 

Engedte, hogy Fia meghaljon értünk a kereszten. Amikor a Mindenható rettentései utolérnek minket és kénytelenek vagyunk magunkat halálra méltó bûnösnek nyilvánítani, szabad tekintetünket a keresztre irányítani. Isten nem akarja a bûnös halálát. Ezért engedte, hogy egyszülött Fia meghaljon értünk. 

Nem megsemmisíteni, hanem megmenteni akar. 

Az õ gondolata a békesség gondolata, még akkor is, ha bûneink miatti haragját érezteti velünk. 

A hit még az ítélet közepette is ragaszkodik a kegyelemhez. És igazán akkor kezdõdik el a hit, amikor nem bocsátja el az Urat. Isten az ilyen hitet figyelembe veszi, mert ne válhat hûtlenné ígéreteivel kapcsolatban. A hit tehát még magát Istent is legyõzi.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra❣️ (II.)

Egy férfiú tusakodott vele egész a hajnal feljöveteléig. (1 Mózes 32, 24)

Jákóbnak úgy kellett megtapasztalnia Istent, mint ellenfelet. Hiszen Istennek még oly sok ellenvetése volt vele szemben. Igaz, hogy Ézsaúnak is sok kifogása volt Jákóbbal kapcsolatban, de az semmi sem volt ahhoz képest, ami Istennek volt irányában. Ott volt például az a hazugság, amit valamikor atyjával szemben elkövetett. 

Azután ahogyan kiravaszkodta magának az elsõszülöttségi áldást. 

Micsoda álnokság volt benne, amivel mindent saját elõnyére igyekezett fordítani.

 - Milyen különös az, ahogy Jákób, Izrael népének õsatyja magán viseli a mindenkori ember jellemvonásait. 

Persze nemes vonás is akadt benne; valami magasztosabbra, nagyobbra vágyott. 

Ebben a tekintetben egészen más volt, mint Ézsaú, akirõl az Írás azt mondja, hogy istentelen volt, azaz földhözragadt gondolkodású, szentségtelen ember, aki egy tál lencséért oly könnyelmûen lemondott örökségérõl. 

De Jákóbban még sok hiábavaló, nemtelen vonás is volt. Nem véletlen a neve sem. 

A Jákób név több mindent is jelent: valakinek a sarkát fogó, ravasz és alattomos. 

Emellett tele volt energiával; szívós volt és kitartó.

Ez az embernek a természeti alkata, mindig szeretne elöl lenni, vezetõszerepet vinni. ű

Ravaszsággal és álnok hazugságokkal elõnyökre próbál szert tenni; becsvágy és pénzsóvárság uralják. 

Istennek kell itt belenyúlnia, midõn az embert elviszi egészen Penielig s ott megkóstoltatja vele a bûn felett kimondott isteni ítéletet és az arra kiszabott büntetést.

Jákóbnak is le kellett vetnie régi énjét. Izraellé kellett lennie, hogy be tudja tölteni isteni hivatását. 

Amidőn azon az éjszakán egy ismeretlen hatalommal került szembe, a tusakodásban egyrészt felismerte bûnét, de másrészt Isten jelenlétét is.

Hirtelen minden világossá lett elõtte. Isten jelenléte mindig olyan, mint a tiszta és finom tükör, amelyben a legkisebb szeplõ is azonnal meglátszik és nem rejthetõ el.

Az a szorongás, ami ebben az éjszakai tusakodásban elfogta õt, a bûn miatt való szorongás volt. 

Hóseás azt mondja róla, hogy „sírt". Egész mélységében átérezte engedetlenségét és akaratosságát.

Megalázta magát. Már elõzõleg is volt egy ilyen érzése: „kisebb vagyok minden te jótéteményednél, melyet szolgáddal cselekedtél" - most azonban egészen összetört. Bûne ellene tett bizonyságot. 

Könyörögni és fohászkodni kezdett.