A kegyelem Pál apostol életében (I.-II.)

"Saul, Saul, miért üldözöl engem? " (Csel 9, 4)

Saul nem magától tért meg, hanem az Úr Jézus akaratából.
A megtérés lényege mindig az, hogy az Úr ránk talál.
Akár hirtelenül, akár fokozatosan történik a megtérés, alapjában véve az mindig az Úr műve.
Az Úr Jézus nevén szólítja üldözőjét: Saul, Saul!
A névismétlésben Jézusnak az a sürgető kívánsága és vágya jut kifejezésre, hogy kiragadja őt a mélységből.
"Miért üldözöl engem?" Ezzel a kérdéssel gondolkodásra akarja őt késztetni; én, Jézus és az enyéim mivel adtak okot neked az üldözésre? Mondd meg nekem, mivel bántottalak meg téged? 

A fájdalmas szeretetnek ez a kérdése sokkal mélyebben hatolt Saul szívébe, mintha az Úr éles szavakkal ítélte volna el üldözőjét.
Saul Jézus tanítványait üldözte, de tulajdonképpen Jézus volt az, akit gyűlölt. Bűnünk mélyén rendszerint ez a Jézus iránti ellenségeskedés van elrejtve. Amikor valaki ellenszenvvel viseltetik komoly keresztyének iránt, nem más az, mint a Krisztus iránti gyűlölete. Jó ezt az alapbűnt felismernünk és nem szabad elakadnunk az egyes bűnöknél.
"Miért üldözöl engem?" Ezekből a szavakból a szeretet aggodalma csendül ki: mit csinálsz, te szerencsétlen?

Állj meg, különben vesztedbe rohansz. Hiszen a leghatalmasabbat üldözöd, én vagyok Jézus!
A hirtelen fényjelenség testileg vetette Sault a földre, Jézusnak ez a kérdése azonban bensőleg zúzta őt szét.
Az a názáreti Jézus, akinek még a nevét is kiirtani életfeladatának tartotta, valóban a Messiás és Isten dicsőségének képe. Akkor pedig ő mindezideig téves utat járt és céltévesztett életet élt.
A feltámadt Megváltó mély tövist helyezett el Saul szívében. Most már csak az a kérdés, ellenáll-e annak?

Az Úr még figyelmeztetőleg azt teszi hozzá:
"Nehéz neked" - azaz súlyos, meggondolandó és veszélyes "ez ellen rugódoznod".
Isten kegyelmi hívása mindig hatalmas erejű, de nem erőszakoskodó. Szeretné rabul ejteni az embert, de csak úgy, ha az szívből kész megadni magát.
Ellen is állhat, de rossz vége lesz annak.
Azok az emberek, akik gyakran hallják Isten Igéjét és mégsem engednek, igen meg tudnak keményedni és megtérésre soha nem kerül sor náluk.
Ragadjuk meg azokat az alkalmakat, amikor a kegyelem keres minket.

A kegyelem Pál apostol életében (II.)

,,És (Saul) három napig nem látott, nem evett és nem ivott.,, (Csel 9, 9)

A dühös üldözõ ott feküdt Jézus lábainál. Az, aki másokat reszketésben tartott, most maga is reszketett. De még mindig nem volt bensõleg összetörve; az azonban már eldõlt benne, hogy az ellenállást feladja. Jézust Urának nevezi. „Mit cselekedjem, Uram?" Engedelmeskedni akar Jézusnak. - 

A megtérés nem csupán érzelmi dolog, hanem saját akaratunk kiszolgáltatása. Az érzelmek változnak, az akarat azonban állandó és állhatatos. Saulnak oda lett a szeme világa és vezetésre szorult. 

Azt az erõs férfit, aki valósággal vágóhídra hurcolta a keresztyéneket, most mint valami gyenge gyermeket kezénél fogva kellett vezetni: Damaszkuszba legyõzöttként érkezik. Három napig sötétség veszi körül. 

A külsõ vakság szívének sötétségét is tudatossá teszi elõtte. Teljes magánosság szakad rá. 

De éppen ezáltal megy végbe benne az az imádságos tusakodás, mely végül is gyõzelemre vezeti. Három napig nem evett és nem ivott.

Micsoda harc tombolhatott Saul lelkében ezekben a napokban. Legsúlyosabban ez a gondolat nehezedhetett rá: mit mondanak majd népem vezetõ emberei, ha most én is Jézus tanítványa leszek? - Hiszen õ volt a kedvencük és büszkeségük. Micsoda megszégyenüléssel jár most annak bevallása: mindeddig utat tévesztett ember voltam. Egész addigi életét el kellett ítélnie s mindazt, ami benne érték volt, el kellett dobnia. A régi Saulnak meg kellett halnia. Ez volt a harc lényege. 

De megharcolta imádságban. Az ember csak térdein jut el az igazi megtérésre. Mindaddig az imádság csak valami megszokott dolog volt számára, most azonban Istennel való küszködéssé vált.

Jézus jól látta ennek a léleknek a küzdelmét és az egyszerû tanítvány, Anániás személyében elküldte hozzá a maga eszközét. Anániás így szólt Saulhoz: „Testvérem, láss újból!" 

- Ekkor nyerte vissza szeme világát, a szó mélyebb értelmében is.
Attól kezdve Jézust látta maga elõtt.
- „Most tehát miért késel?" - hangzott tovább (Csel 22, 16)

„Mosd le bûneidet!"
És Pál nem késlekedett. Megtérése teljes volt. Többé nem pillantott vissza.

 Milyen sokan elakadnak, sõt megtorpannak különféle fontolgatásaik miatt! - A teljes megtérés a keresztyén élet kiindulási pontja. Csak az jut célba, aki kezdettõl fogva komolyan veszi azt.

AZ ÖNIGAZULTNAK NEM KELL AZ ATYA SZERETETE❣️

"💞Ekkor (a nagyobbik fiú) megharagudott és nem akart bemenni. " (Luk 15, 28)

"Meghallotta a zenét és a táncot." A szeretet öröméneke volt ez: 

"Ez az én fiam halott volt és megelevenedett; elveszett és megtaláltatott."

A nagyobbik fiút már az is lehangolta, hogy távollétében került sor az ünneplésre.
Ráadásul a szolgák egyike mintegy olajat öntött bosszúságának gonosz tüzére.
A sekélyes gondolkodású ember tipikus képe ez, aki izgat és uszít ahelyett, hogy lecsendesítene.

Az elsőszülött fiú megrontja a szépen induló ünnepség hangulatát. 

Jól ismerjük az ilyen zavarkeltéseket.
Amikor az Úr irgalmas szívvel a bűnösök és vámszedők felé fordult, a farizeusok között zúgolódás támadt. 

Amikor a mélyre jutott bűnös asszony Jézus lábait könnyeivel öntözi, Simon farizeus megdöbbenésének ad kifejezést, hogy Jézus egy ilyen nővel szóba állt.
Amikor pedig Mária Jézus lábainál ült hallgatva tanítását, Márta az, aki zavart kelt. 

(Lásd még Luk 19, 7; Máté 21, 15).

A nagyobbik fiú látszólag egészen közel van az Atyához, de szívében mégis olyan távol.
Öccsének visszatérése teszi egészen világossá, hogy gondolkodása mennyire elüt az atyáétól.
Hiányzik belőle a szeretet.

Az örömnek még a nyoma sincs nála, hogy visszatért az elveszett testvér, sőt keserű szemrehányásokat tesz atyjának. Saját személye állt gondolkodása középpontjában.
Rögtön úgy érezte, hogy mellőzték őt. Mindazok, akik elsősorban önmagukat szeretik,
igen érzékenyen reagálnak mindenre. Könnyen lehangolódnak vagy feldühödnek.

Ez a nagyobbik fiú tele volt igényekkel. Nem szeretetből és hálából szolgálta atyját.

Ilyen gondolatok forrhattak benne: igazán csak örülhetne nekem.
Nem becsül meg igazán, mert különben több elismeréssel lenne irányomban és jól megérdemelt jutalomban részesítene. Az önigazult ember rendkívül igényes.

Ugyanakkor semmibe sem veszi azokat a jótéteményeket, melyeket Istentől kap.
Ha azonban Isten olyasmit bocsát rá, ami kellemetlen vagy nehéz, mindjárt azt kérdezi:
"Miért éppen velem esik meg ilyesmi? Hiszen olyan állhatatosan imádkoztam, egy istentiszteletet sem mulasztottam s most mégis így jártam!"
Itt mutatkozik meg a teljes belső idegenség, sőt az Istennel való ellenségeskedés.

Az Atya őt is meg akarja nyerni: "Atyja azért kimenve, kérlelte őt: fiam, te mindenkor velem vagy és mindenem a tied. " (Luk 15, 28. 31)

Mennyi gonoszság tört elő az idősebb fiúból pillanatokon belül!
Megsérti atyját, amidőn igazságtalansággal vádolja és megvetőleg nyilatkozik testvéréről.

Az utóbbit még csak nevén sem nevezi. "Ez a te fiad" - mondja megvetőleg és hidegen.
Valóban, külsőleg kegyesek lehetünk, és a szívünk mégis távol, nagyon távol van Istentől.
Ez az Istentől való eltávolodottság a tékozló fiú esetében napvilágra jött, de a nagyobbik fiúnál rejtve maradt. Az, aki nagyon meg van elégedve önmagával és cselekedeteivel, az semmit sem tud a meg nem érdemelt kegyelemről.

Mivel az Írás azt mondja: "Mindnyájan elhajlottak, együttesen haszontalanokká lettek, nincs aki jót cselekedjék, nincs egyetlenegy sem" - ezért még a kegyes és külsőleg feddhetetlen embereknek is meg kell térniök.

Persze a megtérés éppen nekik sokkal nehezebb, mint a tékozló fiaknak, hiszen ez nem emeli tekintélyüket a világ előtt. Belső, szívbeli megfordulás ez, melyet a távol állók sokszor észre sem vesznek, de a közel levők, különösen a családtagok előtt nem marad elrejtve. 

Megérzik a változást; aki előzőleg könyörtelenül ragaszkodott saját igazához, most irgalmas szívű.
A kegyelem csodája az, amikor valaki szabadulást talál a bűn mélységeiből. 

De nem kisebb csoda az sem, amikor a külsőleg kegyes és makulátlan ember keménységét meglágyítja vagy összetöri az isteni kegyelem. Isten az önigazultakat is szívére akarja vonni.

 "Fiam!" - mondja szeretetteljesen a felindult és megkeseredett embernek.
Azt is biztosítja szeretetéről, aki abból kizárta magát; szeretetlenségét nem kárhoztatva, hanem szelíden és rábeszélőleg tárja elé. Milyen nagy az Úr jósága! Oly nagy, hogy a szeretetlen emberi szív alig foghatja fel.

Már a tékozló fiú iránt is túláradó és megindító volt az atyai szeretet, de még sokkal inkább az a nagyobbik fiú felé. A fiatalabb szeretetre vágyva és megtörten jött vissza. 

Odasimult az atyához és hálás volt minden szerető pillantásért. 

A nagyobbik fiú eltaszította magától az atya szeretetét, amikor az befelé hívogatta a házba. 

Szavaiból gyűlölet áradt és szörnyű dacosság. 

És mégsem engedte őt az atya továbbmenni, hanem teljes szelídséggel igyekezett őt tévedéséről meggyőzni.

Ilyen az isteni szeretet. Meddig védekezel még ellene és nem engeded, hogy a te szívedet is rabul ejtse?

Elveszett és megtaláltatott❣️(III.)

,,Mikor pedig még távol volt, meglátta õt az atyja, megesett rajta a szíve, odafutott, a nyakába borult és megcsókolgatta õt. ,,- (Luk 15, 20)

Bár a tékozló fiú méltatlannak érezte magát, mégis élt benne a bizalomnak egy szikrája, hogy atyja nem taszítja majd el õt. Ez a hite nem csalta meg. Sõt, az események minden várakozását felülmúlták. 

Az atya, aki maga a szeretet, felismeri az õszinte bûnbánat jeleit. 

A gõgösöket és elbizakodottakat éppen úgy felismeri „távolról", mint a bûnbánókat. 

Eléje jön a bûnösnek. Az embert éppen oly kevéssé fordítja meg erõszakkal, mint amilyen kevéssé tartóztatja õt erõszakkal magánál. 

De ugyanakkor mindent felkínál neki, hogy visszatérésre bírja és kezeit kinyújtja felé. Igaz ugyan, hogy néha úgy látszik, mintha nem akarná meghallgatni a kegyelemért való esedezést, de ez nem így van; csak gyakran igen soká tart, amíg egy ember eljut teljes belsõ csõdjéig, ahol nem csupán felismeri vétkét, hanem fenntartás nélkül és alázatosan be is ismeri azt. Akkor az Úr kegyelmét kínálja.

„Megesett rajta a szíve." Nem úgy kezeli a tékozló fiút, mint valami megvetésre méltó, hálátlan és engedetlen embert, akivel jogosan történik meg minden, hanem mint egy sajnálatra méltó személyt, aki elvakultságában maga rohan a veszedelembe. 

Az embereknek ilyen irgalmas megítélése lenne a mi életfeladatunk is. 

Õ megbocsátott és mindent elfelejtett. 

Mi megbocsátunk és mégis felhánytorgatjuk alkalmilag a másik eljárását. 

Az elfajult fiú egyebet sem tud hozni, mint rongyait és vétke becsületes bevallását, az atya mégis szeretettel és gyöngédséggel veszi õt körül. 

A piszkos rongyok helyett a „legszebb ruhát" kapja meg. Isten a bûnöst a megigazulás drága köntösébe öltözteti, melyet Krisztus szerzett számunkra. 

Az ujjára húzott gyûrû tulajdonképpen pecsétgyûrû, mely minden szabad embert megillet, ellentétben a rabszolgákkal. Isten minden gyermeke teljesen szabad és senkitõl sem függ, csak az Atyától. 

A lábakra húzott saru azt a szilárdságot és bizonyosságot jelzi, amivel felléphetünk. 

Ha Isten egy emberen megkönyörült, lehet, hogy még az emberek szemére vetik annak korábbi életét, mint ahogy az idõsebb fiú tette. 

Azután az atya válogatott ételekbõl készült lakomát készíttet a számára. 

A bûn nyomorúságában elsenyvedt lélek felelevenedik és életre kel. 

S ahol élet van, ott öröm is van.

ELVESZETT és MEGTALÁLTATOTT❣️II.rész

,,Mikor azután magába szállt, ezt mondta: felkelek, elmegyek atyámhoz és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.,,-  (Luk 15, 17-18)

Az atya meg se próbálta, hogy visszatartsa fiát, mikor az el akart menni hazulról. Magának kellett meggyõzõdnie arról, hogy hol jobb, az atyai házban vagy idegenben. Így hagyja Isten az embert a maga útján járni; sokszor egész népeket is. Hadd lássák meg maguk, mire jutnak Isten nélkül. A maguk urai akarnak lenni, de észre kell venniök, hogy vágyaik és szenvedélyeik uralma álá vagy emberi szolgaságba kerülnek (2 Krón 12, 8). A példázat nagy éhségrõl beszél, ami a tékozló fiú nyomorúságos helyzetét még jobban kiélezte. Isten sokszor engedi, hogy engedetlen teremtményei megtapasztalják, milyen fájdalommal és nyomorúsággal jár az, ha õt elhagyják és nem félik. Az éhség és a szeretetlen bánásmód lényegesen hozzájárultak a tékozló fiú elhatározásához a hazatérést illetõen. Mily gyakran válik a baj és szomorúság tanítómesterré a Jézus Krisztussal való viszonyunkban.

„Magába szállt." Ez volt a nagy fordulópont. Elõzõleg csak botorkált. Amíg az ember Istentõl elszakadt állapotban van, nem Iát tisztán és nem gondolkodik helyesen. A sátán beköti áldozatainak szemét, hogy azok kacagva és tréfálkozva rohanjanak vesztükbe. A tékózló fiú is igazán az elhagyatottságban eszmélt magára. Szemei megnyíltak önmaga látására. Rájött arra, hogy akkor kezdõdött a baj, amikor legjobb barátjának - atyjának - hátat fordított és olyan barátokkal adta össze magát, akik õt bajában nyomorultul cserben hagyták. „Felkelek, elmegyek atyámhoz." Nem volt könnyû elhatározás ez! Hiszen ezzel a világ elõtt annak adta bizonyságát, hogy rossz útra tévedt és szégyenletes állapotba került.

Minden megforduláshoz nagy elhatározás kell. Nem szabad figyelembe vennünk az emberek ítéletét és vélekedéseit. Ismert dolog, hogy a világban jellemtelenségnek számít, ha valaki nézeteit vagy magatartását teljesen megváltoztatja s még inkább, ha azok bocsánatát kéri, akiket gõgjében és dacosságában megbántott. - Vétkeztem Isten és az emberek ellen - az ilyen vallomás nehezen jön ki ajkunkon; mintha torkunkat szorongatná valaki. A példázatbeli tékozló fiú ráébred méltatlan voltára s arra, hogy apját megbántotta, viszont éppen ez szorítja arra, hogy önmagát megalázva fenntartás nélkül elismerje bûnös voltát.

ELVESZETT ÉS MEGTALÁLTATOTT❣️ I.rész

,,💞Atyám, add ki a vagyonból rámesõ részt.,, (Luk 15, 12)

A tékozló fiú szomorú bukása ott kezdõdött el, amikor eltökélte, hogy függetleníti és az atya ellenõrzése alól kivonja magát. Ezáltal belsõleg elszakadt apjától. 

Az ilyen szabadságra való törekvésekben már ott van a bukás csírája. De tekintsünk csak Jézusra. 

Egy lépést sem tudott és akart az Atya megkérdezése nélkül tenni. 

Nem volt egy szava, amit ne az Atyától kapott volna ajándékba és csak azt tette, amire az Atya õt indította (János 5, 19-20). A legteljesebb függõ viszonyban volt az Atyával.

A bûn lényegéhez hozzátartozik, hogy az ember nem akar Istentõl függni, hanem a saját maga ura kíván lenni. Közben azokat az ajándékokat és erõket, azokat a képességeket, amiket Istentõl nyert s amiket neki köszönhet, a bûnös ember a maga tulajdonába veszi.

 Úgy érzi, hogy azok õt illetik s õ akar azok felett rendelkezni ahelyett, hogy Isten állandó felügyelete alatt sáfárkodna velük. 

Ez az önállóságra való törekvés különösen az ifjúságban jelentkezik igen erõsen. 

Saját belátásuk és akaratuk szerint akarnak cselekedni. És mivel az ember szíve gonosz, a sötét gondolatok is hamarosan felbukkannak és a gonosz tanácsok és az akarat is hamarosan megmozdul azok megvalósításra. Elõször a gonosz vágyak csíráznak ki szívében, azután szavakba is foglalja õket s végül tettre kerül a sor.

A tékozló fiú összeszedett mindent és elhagyta az atyai házat, hogy szabaduljon a terhes felügyelettõl. Hamarosan lekerült életérõl minden szép és elpocsékolt mindent. 

A tékozló fiú nem akart függeni atyjától, aki pedig szerette õt és csak a javát kereste, most azután függõ viszonyba került vadidegen és szeretetlen emberekkel, akik még a disznóknak szánt moslékot is sajnálták tõle. 

„Elszegõdött annak a tartománynak egyik polgárához." 

Kérni és könyörögni kellett valami nyomorúságos szállásért és a legalacsonyabbrendû munkáért is. 

Annak elõtte a legínycsiklandozóbb falatokkal traktálta magát, most pedig szívesen megtöltötte volna gyomrát olyan eledellel, mely azelõtt csak utálattal töltötte volna el. 

Régebben alig tudott eleget tenni a sok társasági meghívásnak, most pedig teljes és szomorú magányba került. Az egykor boldognak tartott, fékevesztett életbõl csak boldogtalanság lett. 

Helyzetét, amibe került, bizonyára irtózatos szerencsétlenségnek fogta fel, pedig az elõkészítõje volt a késõbbi boldogságnak.

A MEGKÖTÖZÖTTSÉGBŐL FELOLDOZVA❣️ (II.)

,,💞...és ezt mondta neki: Effata, azaz: Nyílj meg!,, (Márk 7, 34)

A süketnéma esetében az Úr Jézus elõször cselekszik és csak azután beszél. 

Az egész beszéd tulajdonképpen egyetlenegy szó, de tele erõvel. 

Jézusnál a cselekvés mindig megelõzi a szót, szavai pedig mindig tettek. 

Mi mennyit beszélünk és a tett vagy elmarad, vagy csak valahol hátul sántikál és szavaink olyanok, mint a buborék. Lukács mondja a maga evangéliumáról késõbb, hogy mindazokról a dolgokról írt, „amelyeket Jézus cselekedett és tanított" (Csel 1, 1). 

A földrõl való eltávozása óta is ugyanezt teszi az Úr. Mindmáig cselekszik és tanít az övéin keresztül. De mindig a cselekvés a döntõ. Követõi sem merülhetnek tehát ki puszta szavakban. 

Õ cselekedni akar általuk, nekünk pedig õt kell szóhoz juttatnunk.

Ezt a felszólítását - Effata - az Úr minden szívbe és életbe bele akarja kiáltani. 

Elõször azonban tudatára kell ébrednünk a magunk nyomorúságos, megkötözött voltára. 

Fel kell ismernünk a magunk vétkes voltát, bûnös hajlamaink bilincseit, amiktõl önerõnkbõl nem tudunk szabadulni. El kell jutnunk egy pontig, ahol már nincs tovább s a mélységbõl hozzá kell kiáltanunk. Ekkor mondja õ ki az „Effata" szót.

A süketnéma esetében azonnal jött a feloldás. „Megnyílt a füle." 

Mi is szellemi értelemben mindaddig süketek vagyunk, míg Jézus ezt a süketséget át nem töri. 

Készek vagyunk ugyan a földi hangok és fecsegések meghallására, de nem halljuk a Jó Pásztor hangját. 

Isten Igéje felé zárkózottak vagyunk, s ezért unalmas az a számunkra. 

Ha pedig fel is fogunk valamit abból, kiderül, hogy hamisan értelmeztük. 

Sokszor csak életünknek és cselekedeteinknek megítélését halljuk ki belõle s haragosan elfordulunk. 

Így lesz az evangélium halál illatává számunkra. 

Mindaddig nem tudjuk meghallani a szeretet hangját, mely megmentésünkrõl szól, míg el nem határozzuk magunkat a megfordulásra és engedelmességre. 

Akkor nyílik meg fülünk fölfelé és halljuk a békességrõl szóló üzenetet. 

Nyelvünk kötelékei is feloldódnak, magasztaljuk Isten kegyelmét és vallást teszünk a Megváltóról, aki olyan nagy dolgokat tett velünk. 

Amikor lelkiismeretünk felszabadul a bûntudat terhe alól, a nyelv is megoldódik.

Isten szeretete árad szét szívünkben.  Azt fogjuk szólni, ami épít és Isten dicsõségét szolgálja.

A MEGKÖTÖZÖTTSÉGBŐL FELOLDOZVA❣️

"(Jézus a süketnémát) félrevonta a sokaságból." (Márk 7, 33)

Ma is félrevonja az embereket a sokaságból.
Minden olyan alkalom, amikor betegség vagy gyász köszönt ránk, ilyen "félrevonás".
Lehet, hogy panaszkodsz: éppen engem érnek a bajok, engem sújt ilyen keményen Isten!
Gondold meg ilyenkor, hogy talán azért von így félre, mert valami különlegest tartogat a számodra, valami különleges áldást, a kegyelemnek valami különös megtapasztalását. Fogadd el tehát, amikor félrevon téged.

Az Úr Jézus soha nem sablonosan, megszokott módon végezte munkáját. 

Az emberek úgy gondolták, hogy kezét majd a süketnémára helyezi, mint már annyi más alkalommal is tette. 

Ez alkalommal azonban Jézus másként járt el. Gyógyításai és az emberi bajokhoz való közelítése soha nem egy kaptafára történnek. Minden egyes embert teljesen egyénileg kezel. Figyelembe veszi sajátos szükségleteit és sérüléseit. A süketnémánál ujját dugta a fülébe.
Ott volt a bajok forrása. Ma is az élet sérült pontjaira helyezi ujját. 

Először talán sokak számára elviselhetetlen, hogy Lelke által a lelkiismeret beteg pontjait érinti meg és az igehirdetésen vagy személyes beszélgetéseken keresztül az ő szolgái sebes pontokat érintenek. 

De ne vond ki magad ez alól. Az Úr soha nem azért helyezi valahová az ujját, hogy neked kínt és szenvedést okozzon, hanem azért, hogy gyógyítson.

Ma talán idegenkedünk attól a gondolattól, hogy "nyálával illette annak nyelvét". 

Valószínűleg a süketnéma előtt is valami érthetetlen és rejtélyes dolognak tűnt, pedig mély értelme volt annak. A nyálat az akkori orvosok is úgy tekintették, mint a test legfontosabb és legnélkülözhetetlenebb nedvét. Amikor az Úr ebből vesz, akkor ezzel a maga önfeláldozó és odaadó szolgálatát jelképezi előttünk. "Észrevette magán, hogy isteni erő áradt ki belőle" - olvassuk Jézusról egy más helyen. 

Az ő csodái nem valami bűvészmutatványok voltak. 

Miközben magára vette mások szenvedését és nyomorúságát, erőt árasztott magából. 

Végül is vérét, ezt a végképpen nélkülözhetetlen életnedvet, az élet hordozóját adta oda értünk. 

Ilyen Megváltónk van nekünk, aki szeretetében önmagát adja oda! 

Hogyne bízhatnánk hát rá azokat a sérüléseinket és bajainkat, amiket senki más nem tud meggyógyítani, csak ő?