NAÁMÁN ÉS KÍSÉRETE

Fordulópont ez ebben a történetben.

Naámán nemcsak a bélpoklosságból tisztult meg, hanem eljutott az igaz Isten megismerésére is, s amikor hazatért, többé nem a pogányok képzelt világosságában, hanem az igazság fényében járt.

Naámán számára egy lelki alászállást is jelentett ez.
Elõzõleg még túl magasan volt. Ezért haragudott meg, hogy Elizeus látszólag olyan kevéssé törõdött vele és mások által üzente, hogy fürödjék meg hétszer a Jordánban. Több megbecsülést és valami egészen más gyógymódot várt volna. Gõgje ágaskodott az olyan eljárás ellen, mely nevetségesnek és gyerekesnek látszott elõtte. De éppen ebbõl a gõgbõl kellett elõször kigyógyulnia.
Ezért is bocsátotta rá Isten a bélpoklosság megalázó szenvedését, mely utálattá tette õt még környezete felé is. Gõgje miatt rendel ki Isten egy fiatal rabszolgaleányt útmutatóul, s ezért van az, hogy Elizeus sem hajlongva jön eléje, hanem egy megalázónak tûnõ gyógymódra utasítja.

Nekünk is le kell szállnunk a magas lóról, ha meg akarunk tisztulni és gyógyulni a bûn bélpolklosságától. Le kell szállnunk arról a magas lóról, melyre állásunk, kiválóságunk, pénzünk vagy más egyéb következtében kerültünk; arról a magas lóról, melyre ügyességünk, teljesítményeink, bátorságunk vagy makulátlan voltunk lendített fel minket. Le kell szállnunk tanultságunk, éles elméjûségünk, valódi vagy képzelt adottságaink magas lováról. Az önigazult embernek szegény bûnössé kell lennie, a magasból lekerül a vádlottak padjára és önnön szemében sem lehet más, mint elveszett, elkárhozott ember. A dacos fejnek meg kell hajolnia, mert különben soha nem tapasztalhatja meg az irgalmasságot. Amint Naámán szemében a felajánlott gyógymód igen megvetett volt, így a nekünk felajánlott megváltás és a bûnbõl való szabadulás útja is annak látszik.
A kereszt, mint a gyógyulás és a Krisztus vérével való meghintés eszköze a mûvelt görögök szemében bolondság volt, az erényeikre büszke és önigazult zsidóknak pedig botránkozás. 

Így van ez ma is. Isten Fiának a gonosztevõkre kimért kereszthalála csak azoknak lesz örömmel fogadott gyógyulás, akik önmagukat gonosztevõknek s a keresztre méltónak tekintik.
Csak az alázatosak és összetörtek azok, akik vágyva nyúlnak utána és gyógyulnak meg az õ sebei által.

Naámán nemcsak a bélpoklosságból tisztult meg, hanem eljutott az igaz Isten megismerésére is, s amikor hazatért, többé nem a pogányok képzelt világosságában, hanem az igazság fényében járt.

Naámán és kísérete leszállnak a lovakról és szerekerekrõl❣️

💞Fordulópont ez ebben a történetben.
Naámán nemcsak a bélpoklosságból tisztult meg, hanem eljutott az igaz Isten megismerésére is, s amikor hazatért, többé nem a pogányok képzelt világosságában, hanem az igazság fényében járt.

Naámán számára egy lelki alászállást is jelentett ez. Elõzõleg még túl magasan volt. 

Ezért haragudott meg, hogy Elizeus látszólag olyan kevéssé törõdött vele és mások által üzente, hogy fürödjék meg hétszer a Jordánban. Több megbecsülést és valami egészen más gyógymódot várt volna. Gõgje ágaskodott az olyan eljárás ellen, mely nevetségesnek és gyerekesnek látszott elõtte. 

De éppen ebbõl a gõgbõl kellett elõször kigyógyulnia. 

Ezért is bocsátotta rá Isten a bélpoklosság megalázó szenvedését, mely utálattá tette õt még környezete felé is. 

Gõgje miatt rendel ki Isten egy fiatal rabszolgaleányt útmutatóul, s ezért van az, hogy Elizeus sem hajlongva jön eléje, hanem egy megalázónak tûnõ gyógymódra utasítja.

Nekünk is le kell szállnunk a magas lóról, ha meg akarunk tisztulni és gyógyulni a bûn bélpolklosságától. Le kell szállnunk arról a magas lóról, melyre állásunk, kiválóságunk, pénzünk vagy más egyéb következtében kerültünk; arról a magas lóról, melyre ügyességünk, teljesítményeink, bátorságunk vagy makulátlan voltunk lendített fel minket. 

Le kell szállnunk tanultságunk, éles elméjûségünk, valódi vagy képzelt adottságaink magas lováról. 

Az önigazult embernek szegény bûnössé kell lennie, a magasból lekerül a vádlottak padjára és önnön szemében sem lehet más, mint elveszett, elkárhozott ember. 

A dacos fejnek meg kell hajolnia, mert különben soha nem tapasztalhatja meg az irgalmasságot. 

Amint Naámán szemében a felajánlott gyógymód igen megvetett volt, így a nekünk felajánlott megváltás és a bûnbõl való szabadulás útja is annak látszik. 

A kereszt, mint a gyógyulás és a Krisztus vérével való meghintés eszköze a mûvelt görögök szemében bolondság volt, az erényeikre büszke és önigazult zsidóknak pedig botránkozás. 

Így van ez ma is!

Isten Fiának a gonosztevõkre kimért kereszthalála csak azoknak lesz örömmel fogadott gyógyulás, akik önmagukat gonosztevõknek s a keresztre méltónak tekintik. 

Csak az alázatosak és összetörtek azok, akik vágyva nyúlnak utána és gyógyulnak meg az õ sebei által.

Naámán nemcsak a bélpoklosságból tisztult meg, hanem eljutott az igaz Isten megismerésére is, s amikor hazatért, többé nem a pogányok képzelt világosságában, hanem az igazság fényében járt.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra (VI.)

,,És megkérdé Jákób és monda: Mondd meg kérlek a te nevedet. Az pedig monda: ugyan miért kérded az én nevemet? És megáldá õt ott.,, (1 Móz 32, 29)

Jákób most végre áldást nyert, amit valamikor csalárd módon próbált magának biztosítani. 

Ugyan mibõl állt ez az áldás? Nem szavakból. Isten mindig valósággal és tettekben áld meg minket. Ebben az órában Jákób elõtt felragyogott Isten kegyelmes arca. 

Megkapta bûneinek teljes bocsánatát. Isten önmagát ajándékozta neki. Szívét és szeretetét nyitotta meg elõtte.

Jákób ugyancsak sok áldást tapasztalt meg már. Õ maga tesz vallomást arról: „kisebb vagyok minden te jótéteményednél". Most végre igazán elnyeri az áldást. 

Nem gondol többet még arra a veszélyre sem, mely Ézsaú részérõl fenyegette. Csak egy dolog töltötte be szívét, hogy kegyelmet találjon Istennél. 

És ezt meg is találta. - Istennek sok földi ajándéka tulajdonképpen áldásának a jele. 

Jákób most végre beletekinthetett Isten irgalmasságtól sugárzó tekintetébe. 

Mikor elnyerte az áldást, egész lénye áradt a világosságtól és a szeretettõl. S midõn Jákób késõbb összetalálkozott Ézsaúval, igazán elmondhatta: „mindenem van nekem" (1 Móz 33, 11), míg Ézsaú csak annyit mondhatott: „van nekem elég". 

Miért volt meg Jákóbnak mindene? Mivel rátalált az Úrra.

Jákób azt kérdezi, „mi a te neved?" Ez a kérdés felesleges volt. 

Annak, aki Isten kegyelmét és békéjét elnyerte, Istenrõl személyes megtapasztalása lett. 

Sok mindent el lehet mondani vagy tanítani Istennel kapcsolatban. 

De igazán a személyes megtapasztalás útján ismerhetjük meg Õt. 

Úgy van ez a bûnnel is. Sokféle magyarázatot lehet adni arról, hogy mi a bûn, de csak az tudja igazán, akinek lelkiismerete felébredt s megtapasztalta, mit jelent Isten ítélete alatt állni. 

És hogy kicsoda Isten, azt csak az tudja igazán, aki elnyerte, amit senki emberfia nem adhat nekünk: a bûnbocsánat bizonyosságát és a szív békességét. 

Most már Isten nem a megismerhetetlen és kikutathatatlan nagyság elõtted, hanem könyörülõ Istened, aki szeret téged.

Jákób ezt a helyet Penielnek nevezte, ami magyarul azt jelenti: Isten orcája. 

Ott lett elõtte ugyanis nyilvánvalóvá Isten orcája, azaz legbensõbb lénye, az õ kegyelme. Isten keze a hatalmát fejezi ki, Isten orcája azonban az õ szeretetét sugározza.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra (V.)

,,Mi a te neved? És õ monda: Jákób. Amaz pedig monda: nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izraelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel és gyõztél.,, (1 Móz 32, 27. 28)

Mielõtt Jákób az áldást elnyerte volna, meg kellett neveznie önmagát. 

Az Úr már régen ismerte õt ezen a Jákób néven, de most magának Jákóbnak kellett kimondania azt, hogy milyen is az õ természeti lénye: ravasz, cselszövõ - ezt jelenti szószerint Jákób neve. 

Aki azt akarja, hogy felülrõl áldást nyerjen, annak fenntartás nélkül be kell vallania, hogy kicsoda. 

Az az éjszakai óra a Jákóbban levõ óembernek az órája volt. Jákób ezt az óembert most a maga teljes undokságában elismerte és be is vallotta.

 - Jákób életének nagy fordulata ebben az új névben fejezõdik ki: Izrael, azaz Isten harcosa, vagy Istennel harcoló. Harcolt Istennel és gyõzött. Tulajdonképpen Isten most vette teljesen kezébe Jákóbot. De ugyanakkor valami csodálatos módon lehajolva hozzá, õt nyilvánítja gyõztesnek. 

A hit harcol Istennel és legyõzi õt.

„Küzdöttél emberekkel." Jákób már eddig is küzdelmes életet élt. 

Most azonban az Istennel való harcban felülmarad. Olyan ez, mint amikor a Megváltó azt mondja: „a te hited megtartott téged." 

A hit tehát az a gyõzelem, amely nem csupán az egész világot, hanem még magát Istent is legyõzi.

 Mert a hit még a sötétben is Isten ragyogó ígéreteihez ragaszkodik. 

Miközben Isten ítélete alatt áll, kegyelmének ígéretei felé nyúl. 

A hitben van valami szent makacsság és ellenállás. Nem hagyja magát könnyen elutasítani.

Minden hitbõl fakadó imádság Isten meggyõzése. Isten gyermekei tehát Istennel harcoló emberek. 

Ha valami nehéz dolog jön elõ életedben, ne harcolj a nehézségekkel szemben, az kilátástalan dolog, hanem engedd, hogy az Úr harcoljon, azaz harcolj az Úrral! 

Amikor Jákób erõt vett az Úr felett, Ézsaút is legyõzte. Mihelyt Istennel rendezõdött a dolga, a többi problémája is megoldódott. 

Szabad út nyílt elõtte. Ne akarjunk mi a gonosz és kellemetlen emberekkel hadakozni, hanem menjünk az Úrhoz, hogy õ beszéljen a szívükkel. 

Ugyanez a helyzet, ha gondok vesznek minket körül. Igazán felesleges dolog a gondokkal hadakozni. Mihelyt keresztülimádkozzuk magunkat a nehézségeken, egészen az Úrral való közösségig, a gondjaink is eltûnnek, mert föléjük kerültünk.

Izrael, vagy: éjszakából világosságra (IV.)

...és monda: bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet. - (1 Móz 32, 26)

Jákób elõször még szívesen szabadult volna attól a férfitõl, aki éjszakának idején megtámadta. 

Utána azonban már nem tudott elszakadni tõle, sõt ellenkezõleg, amikor az azt mondotta: „bocsáss el engem"- Jákób erõsen belekapaszkodott. 

Ezekkel a szavakkal - bocsáss el engem - az Úr próbára tette õt. 

Éppen úgy, mint ahogy Jézus is az emmausi úton úgy tett, mintha tovább akart volna menni. Nyilvánvalóvá kellett lennie, vajon a két tanítvány ragaszkodik-e hozzá, vagy sem. 

Jézus azonban szívesen vette, hogy azok ragaszkodtak hozzá. 

Hasonló volt az eset a kánaáni asszonnyal. 

Jézus el akart tõle fordulni, de az nem engedte õt el, hiába utasította el az asszonyt, az még szaván is fogta õt.

„Nem bocsátlak el téged!" Ez a hitnek a szava. Jákób átérezte Istennek a bûn iránt való haragját, de ragaszkodott ahhoz a szeretethez, mely e harag mögött rejtõzött. Igazat adott Istennek, amikor az komolyan számadásra vonta, de ugyanakkor ragaszkodott az Isten kegyelméhez.

Amikor Isten eléd lép az úton, vagy elrekeszti utadat, akkor azt akarja, hogy te a karjába hullj. 

Lehet, hogy te szívesen kitérnél. 

Ne tedd, hanem állj oda a kínos ítélet alá és ne hagyd ott a vádlottak padját. 

De ne is engedd magad kétségbeesésbe taszítani. Ragadd meg a harag mögött levõ kegyelmet.

Jákóbnak Isten húsz évvel ezelõtt csodálatos ígéreteket adott és ezekhez tartotta magát. 

- Minket Isten még hatalmasabb módon biztosított szeretetérõl. 

Engedte, hogy Fia meghaljon értünk a kereszten. Amikor a Mindenható rettentései utolérnek minket és kénytelenek vagyunk magunkat halálra méltó bûnösnek nyilvánítani, szabad tekintetünket a keresztre irányítani. Isten nem akarja a bûnös halálát. 

Ezért engedte, hogy egyszülött Fia meghaljon értünk. Nem megsemmisíteni, hanem megmenteni akar. Az õ gondolata a békesség gondolata, még akkor is, ha bûneink miatti haragját érezteti velünk. 

A hit még az ítélet közepette is ragaszkodik a kegyelemhez. 

És igazán akkor kezdõdik el a hit, amikor nem bocsátja el az Urat. Isten az ilyen hitet figyelembe veszi, mert nem válhat hûtlenné ígéreteivel kapcsolatban. ű

A hit tehát még magát Istent is legyõzi.

💥ELÕSZÖR LE S AZUTÁN FEL❣️ (I.-II)

,,💞És az a férfi vitéz hõs, de bélpoklos volt.,, (2 Kir 5, 1)

Milyen szörnyû lehetett annak az embernek, mikor rájött, hogy bélpoklos. 

A bélpoklosság vagy lepra csakúgy, mint a rákbetegség, még ma sem tartozik a teljes biztonsággal gyógyítható betegségek közé. Akit ez a kór megtámad, leszámolhat az élettel.

Kevés halandónak kedvezett úgy a szerencse, mint Naámánnak. Szíria legnagyobb méltóságára emelkedett és királyi ura elõtt is nagyra becsült volt. Most azonban kitört rajta ez a szörnyû betegség, és sötét árnyak váltották fel az eddigi derûs napokat. És mégis, ez a végzetes baj egyengette az utat Naámán életében az igazi és teljes boldogság felé; kapcsolatba hozta õt az igaz Istennel és megtapasztaltatta vele csodatevõ hatalmát. Naámánnak azonban elõször sejtelme sem volt errõl és halálosan boldogtalannak érezte magát.

Hányszor ismétlõdik ugyanez más emberek életében is! Isten néha sötét utakon vezeti övéit, de azok végül is áldássá lesznek. Naámán történetében szó van egy fiatal izraelita leányról, akit az a szerencsétlenség ért, hogy egy ellenséges betörés alkalmával szír katonák elhurcolták és eladták rabszolgának. Micsoda sötét út; elszakították szüleitõl és hazájától, gyalázatnak dobták oda és minden valószínûség szerint szeretetlenül, durván bántak vele. De még eközben is Isten szeretetének tárgya maradt. Úgy vezette õt Isten, hogy Naámán házába került és eszköz lett e nagy tekintélyû férfi megmentésében. Ugyanis ez a leány mutatta meg neki az utat Elizeus prófétához.

Isten nagyon gyakran szétrombolja a földi boldogságot, hogy annak romjain valami új és magasabb rendû áldást építsen. Milyen gyakran lesz egy betegség vagy valamiféle veszteség, vagy egyéb nyomorúság híd az élõ Isten fele. Akinek van szeme Isten útjainak meglátására, az tudja, hogy azok mindig sötétségen keresztül vezetnek a világosságra, szoros helyekrõl a tágas szabadba. 

Annak azonban, akinek még nem nyílt meg a szeme ezek meglátására, azt kiáltjuk: ne kételkedj, máris útban van valami nagyszerû és áldott dolog. 

Aki elõtt Isten kegyelmének a fénye felragyogott, az bõven kárpótolva van minden nehézségért és minden oka megvan, hogy így szóljon: „Az Úr mindent legjobban intézett!"

************************

Elõször le s azután fel (II.)
,,Ímé én azt gondoltam, hogy kijõ hozzám és elõállván segítségül hívja az Úrnak, az õ Istenének nevét.,, (2 Kir 5, 11)

Naámán egészen mást gondolt, amikor gyógyulást keresve Elizeushoz jött: hogy Isten embere - legalábbis ezt várta - maga fog személyesen körülötte szorgoskodni s ünnepélyes kézrátétel után szívbõl az Úrhoz kiált majd. Ehelyett Elizeus egy követ útján csak annyit üzent neki, hogy fürödjék meg a Jordánban.
Isten gondolatai mindig egészen mások, mint a mi emberi elképzeléseink. Legtöbbször helytelenül és fordított módon gondolkodunk, de annyira belebonyolódunk saját elképzeléseinkbe, hogy nehezen tudjuk elengedni azokat. A különösen mélyre gyökerezett kedvenc elképzeléseinket a világért sem adnánk fel. Jézus tanítványai is azt gondolták, hogy Mesterük ügyének egészen más kimenetelt kell vennie. Elképzelésükben egy dicsõséges befejezés élt és nem a gyalázatos halál.

 „Pedig mi azt reméltük, hogy õ az, aki meg fogja váltani Izraelt" - ti. a római elnyomás alól. Jézus ellene volt ezeknek a téves elképzeléseknek és ismételten bizonyságot tett arról, hogy az õ útja a szenvedés útja. 

- Pálnak a maga meg nem tért állapotában az volt a véleménye, hogy Istennek nem tehet jobb szolgálatot, mintha tûzzel-vassal irtja a Názáreti gyûlölt követõit. „Egykor én is úgy véltem, hogy ama názáreti Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednem."

 - Mózes „úgy vélte" Egyiptomban, hogy népének fel kell ismernie, hogy Isten éppen az õ - Mózes - keze által nyújt majd szabadulást, amikor önfejû módon erõszakhoz nyúlt.
Nincs veszélyesebb dolog, mint a hitetlen emberek téves elképzelése: „hiszen én már a helyes úton vagyok, miért ne jutnék célba? Semmi rosszat nem teszek és teljesítem Isten iránti kötelességemet". Keresztelõ János és elõtte valamennyi próféta ilyen téves vélekedések ellen harcoltak. Jézus maga is ellene volt kortársai téves elképzeléseinek s utána ugyanígy volt ezzel az igazság minden tanúja.
Csak a hazug próféták erõsítették meg hallgatóikat fonák vélekedésükben, hogy a helyes úton vannak.
Engedd meg, hogy Isten Igéje korrigálja saját egyéni elgondolásaidat. 

Naámánnak is nehezen ment ez. Már-már kedveszegetten visszafordult, de azután mégis meggondolta magát. Jó annak, akit Isten Igéje helyes belátásra bír és értelmét foglyul adva engedelmeskedik az igazságnak!

Izrael, vagy: éjszakából világosságra❣️ (VII.)

,,És a nap felkelt rajta, amint elment Peniel mellett, õ pedig sántított csípõjére.,,  (1 Móz 32, 31)

Nem véletlen dolog, hogy éppen akkor kelt fel a nap. Jelképe volt annak, hogy Jákób elõtt egy másik nap, a kegyelemnek a napja is felkelt és most már ott ragyogott az õ élete felett is. 

A felhõk eltûntek. Valóban beteljesedett, hogy „eltöröltem álnokságaidat, mint felleget és mint felhõt bûneidet" (Ézs 44, 22). Jákób életében is nappal lett.

Amikor Jézus Krisztus szívünkben feltámad, elkezdõdik a nappal, és mi Isten és a világosság gyermekei lettünk. Elõzõleg sötét, elégedetlen emberek vagyunk. Csak az a megelégedett, akinek Jézusa van. Az ilyen ember a napos oldalon lakik. Nemcsak a kellemetlen dolgokat látja meg, hanem mindent a felülrõl jövõ világosságban Iát és még a nem örvendetes dolgokban is valami jót fedez fel. Ahol Jézus van, ott a hála uralkodik. Az ember mindenben Isten jóságos kezét ismeri fel: Egyre kevesebb a panasz és egyre több a dicséret. „Õ pedig sántított a csípõjére", azaz külsõ embere nem került ki meggazdagodva ebbõl a harcból. Éppen ellenkezõleg, természeti ereje megtört. Kereszthordozó emberré vált, aki újra meg újra felismeri tehetetlenségét. Isten gyermekeinek az élete állandóan a szakadatlan meghalás jegyében folyik le. „Naponként halál révén állok" - mondja Pál apostol.

Ez a megfékezettség áldás lett Jákób számára; állandó emlékeztetõ jel és eszköz annak megakadályozására, hogy valamikor Istentõl ismét elfusson. Így tekintsük mi is, ha Isten valamiféle hiányosságot enged meg életünkben. Sokkal jobb bénán és csonkán bemenni az örökéletre, mint teljes egészünkben kárhozatba kerülnünk. Ne nehezményezd tehát, ha egyik-másik csapás következményeit egy életen keresztül hordoznod kell, vagy félig-meddig belerokkantál. Isten nem akar túl tág teret adni arra, hogy ismét elkerüld õt. Ugyanakkor az õ kegyelmi erõi sokkal jobban ki tudnak bontakozni gyengeségedben. Pál is így tapasztalta ezt. Arra gondolt, hogy mennyivel jobban tudna mûködni, ha az õt terhelõ „tövistõl" megszabadulhatna. 

De tévedett. Az Úr maga azt mondta neki: „az én erõm erõtlenség által végeztetik el". Ti. így kerül Isten ereje teljes kibontakozásra. Oda lesz önteltségünk és megtanuljuk azt, hogy minden lépésben ráhagyatkozzunk, mert õ erõt ad a legtehetetlenebbnek is. Erõtlenségünkben dicsõíti meg önmagát.