Jézus arcképe (I.)❣️

,,💞A szeretet hosszútűrő, jóságos; a szeretet nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.,,(1 Kor 13, 4)

Amikor az apostol a legszebb témáról, a szeretetrõl lángoló, lendületes szavakkal ír, tulajdonképpen Jézus képét állítja a szemünk elé. hozzá kell hasonlóvá lennünk.
De egyelõre fájón érezzük a nagy és mély különbséget.
A szeretet türelmes; nem fárad bele oly gyorsan a másik elhordozásába, mégha ismételten elõ is törnek annak régi hibái.
Nem veti el a másikat, mégha az lassan halad is elõre és el-elmaradozik.
Mint ahogyan Isten hosszútûrése a mi menedékünk, úgy sok lelket helyreigazíthatunk, ha lankadatlan türelemmel fáradozunk értük és nem ejtjük el õket.
De milyen rövid lélegzetû a mi szeretetünk!
A hosszútûrés sokszor gyengeségnek látszik, pedig az a legnagyobb erõ.
„Jobb a hosszútûrõ az erõsnél, aki várost vesz be."
A szeretet jóságos. Ez szavakban éppen úgy megmutatkozik, mint cselekedetben.
Üdítõ napfényként hat, éltetõ harmat a léleknek. Ellentéte a sötét, kedvetlen, kemény természet, amely mindig pusztít ,mint a lisztharmat és a fagyos dér.
Egy jóságos szó, egy barátságos kézfogás, egy szívélyes tekintet csodát tehet.
A szeretet nem irigykedik, nem verseng. A szentségtelen, önzõ szeretet féltékeny, ki akarja sajátítani a másikat, pedig a féltékeny ember csak gyötri magát és másokat is.
Szeretetet akar, mégis mindent megtesz, hogy a szeretetet megnehezítse és elhidegítse.
Az igazi szeretet soha nem károsít meg senkit, nem zárja le szûkkeblûen a saját körét, hanem örül mindenkinek, aki hozzá jön. 

A szeretet nem kérkedik, vagy eredeti értelmét nézve: nem hiú, nem fontoskodó és dicsekvõ.
Nem állít félre másokat, nem nevet a kárukon. Az igazi szeretet nem irányítja magára a figyelmet, nem törekszik tekintélyre.
Arra sem törekszik, hogy szerepet játsszon, hangoskodva elöl járjon és másokon túltegyen.
Nem fuvalkodik fel. A hiúság mellett, mely tetszeni vágyik, ott van a gõg, amely önmagát isteníti és másokat lenéz, hidegségével taszít. A szeretet sem nem hiú, sem nem gõgös.
Csupán szolgálni akar és nem tartja magát sokra.
Csak az alázatosság talaján tud gyökeret ereszteni és teremni.
Nem sérteget, hanem inkább gyógyítja a sebeket, amiket a szeretetlenség ütött.

Szívesen elõre enged másokat, sõt hagyja, hogy túlszárnyalják és keserûség nélkül félreáll.

ISTEN MEGÓV az ÖNTELTSÉGTŐL ❣️

".. hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe. "(2 Kor 12, 7)

Mindenkiben ott van az önteltség kísértése.
Nagyon nehéz alázatosnak maradnia különösen annak, aki rendkívüli dolgokat élt át, különös adottságai és sikerei vannak. Isten kénytelen bizonyos eszközöket felhasználni, hogy az embert lent tartsa és saját nagyságának tudatát letörje benne.
Az Úrnak sok ilyen eszköz áll rendelkezésére. - Nabukodonozort, aki királyi uralma teljében istenítette és minden ember fölé helyezte magát, állati sorba süllyesztette.
A büszke király őrületében állatnak tartotta magát és úgy is élt, mint az állat.
"Azokat, akik kevélységben járnak, megalázhatja" - kiáltott fel később a király.
- Amikor Uzziás király hatalomra és tisztességre jutása után szíve elbizakodottságában a papok kiváltságát magához akarta ragadni, áldozott a szentélyben.

Ekkor az Úr poklos kiütéssel sújtotta, mégpedig a homlokán, az ember egyik legnemesebb testrészén.
Ennél megalázóbb nem történhetett volna vele.
Arca eltorzult, betegsége kizárta őt a társadalomból és királyi tisztségének betöltéséből.
- Pál apostolnak olyan szenvedés jutott osztályrészül, ami különösen megalázó volt.
A Sátán angyala szinte öklével verte őt.
Ezek hirtelen fellépő, nagyon fájdalmas rohamok lehettek, amelyek visszataszítólag hatottak környezetére.
Ezért írja a galatáknak: "Megkísértetvén testemben, nem vetettetek meg, sem nem utáltatok meg engem ..."

Pál is azt gondolta, ha megszabadulna ettől a szenvedéstől, jobban szolgálhatna az Úrnak.
Az Úr azonban jobban tudta, mit miért enged meg. Pálnak szüksége volt erre a fékező erőre, mert az lelkileg javát szolgálta.
Később megértette ő maga is az Urat, s tudta, hogy erre a leterhelésre szüksége van, hogy kicsi maradjon.

Megtanult úgy nézni a testébe hatoló tövisre, mint valami ajándékra.
Már nem kívánt tőle szabadulni.
Nagy dolgokat végezhet valaki Isten országában, de ha ez önteltté teszi, akkor megrabolja Isten dicsőségét.

Az ember a gonoszok kategóriájába kerül, akiknek az Úr egyszer azt mondja majd:
"Távozzatok tőlem!"
Az Úr a semmik és senkik által viszi véghez a maga munkáját.
"A gyermekek és csecsemők által szereztél dicsőséget és befogtad az ellenség száját."
- A gyengeségben lesz nyilvánvaló az Ő ereje és az alázatosságban bontakozhat ki teljesebben a nagysága.

A GŐG LEALACSONYÍT❣️

"💞Aki felmagasztalja magát, megaláztatik. " (Lukács 18, 14)

A nagyravágyás mélyen a természetünkben gyökerezik.
Az alapvető bukást tulajdonképpen ez okozta.
"Olyanok lesztek, mint az Isten."
A kígyó ezzel a csábító kilátással ébresztette fel a gőgöt a paradicsomban.
Ezért bukott el az első ember és veszítette el igazi nagyságát. Alapjában véve az ember lealacsonyítja magát a gőgössége, elbizakodottsága által.

Csak az alázatosság ad igazi nagyságot! 

A kevélyeket Isten kitaszítja és a pokol mélyéig alázza.
A gőg pontosan ellentéte Istennek.
Az önteltség mindig önistenítés, ezért Isten a kevélyeknek ellene áll.
Önmaga dicsőítésével Isten dicsőségét rabolja meg az ember.
Nemcsak külső fellépésben vagy magatartásban kell felismernünk a gőgöt.
Bár a büszke szavakból, öltözetből és járásból, tekintetből és mozdulatokból is kiolvasható, mégis a szív mélyén fészkel, mégha külső szerénység vagy alázatosan hangzó beszéd mögé rejtőzik is. 

Lehetséges, hogy úgy teszünk, mintha szívesen félreállnánk, mégis felháborodunk, amikor háttérbe szorítanak bennünket.

A gőgöt két dologról lehet felismerni: a gőgös embernek nem lehet semmit sem mondani, nem lehet figyelmeztetni; hibátlannak tartja önmagát, sem helyreigazítást, sem ellentmondást nem tud elviselni.
A gőgös emberek érzékenyek, ingerlékenyek, könnyen megsértődnek.
Szeretetlenek és hidegek mások iránt, lenézik a másikat, és ha az többet ér vagy jobb eredményt mutat fel, akkor gyűlölik és irigylik őt. A gőgöt a legnehezebb kiirtani.
Míg az ember meg nem tér, akadálytanul nő, hízik és terpeszkedik.
A megtéréskor hatalmas ütést kap és egy időre talán el is tűnik, mert a bűnbánat fájdalmában az ember átérzi semmivoltát és értéktelenségét.
De azután újra feltámad, ha nem is a régi durva formában, hanem mint lelki gőg.
Az ember elbizakodott lesz a bibliaismeretére, ítélőképességére, igehirdetői adottságára és lenéz másokat.
Így nem egy hívő bukott el megszégyenítő módon.
Isten pedig megengedte, mert hamis magasságokba tévedt.
A bukást legtöbbször a kevélység előzi meg.
Ha mi nem hajlunk meg, akkor Isten mindig mélyebbre vet le.

 - Uram, őrizz meg a nagyravágyástól és tégy alázatossá engem! Ne engedd, hogy a gőg hamis magaslatai felé törtessek!

Lukács 18:10-14
,,💞Két ember ment fel a templomba imádkozni, az egyik farizeus, a másik vámszedő.

A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, parázna vagy olyan, mint ez a vámszedő is.
Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szereztem.
A vámszedő pedig távol állva még a szemét sem akarta az égre emelni, hanem mellét verve ezt mondta: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!
Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz, mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.,, (Károli rev.)

NEMES ALÁZAT❣️

"💞Ne kevélykedjetek (ne legyetek nagyratörők), hanem az alázatosokhoz szabjátok magatokat." (Róma 12, 16)

A lelki gőg veszélyes ellenség. Isten gyermeke sok előnnyel rendelkezik másokkal szemben, de ne tartsa ezért magát előbbre valónak.
Az újjászületett ember természetileg egy hajszállal sem jobb, mint más; szíve ugyanolyan romlott, minden rosszra képes.
Isten megvilágosodott gyermekei egyre jobban érzik utálatosságaikat, minél előbbre haladnak a megszentelődésben.
Aki előtt Isten Szentlelke feltárta saját szívét, az mind vallja ezt.

Az igazi hívő élete és útja kiemelkedik, de ő maga nem akar kitűnni; különös ajándékot kapott, de semmi különös nem akar lenni. 

Nemes magból származnak, de az alacsony rendűekhez szegődnek; eltűnnek a kicsik között, akiket mások figyelembe sem vesznek. 

Szentek, de nem dicsekesznek szentségükkel, hanem inkább a gyengeségükkel. 

Fény árad ki belőlük, de nem ők akarnak ragyogni. Isten gyermekének legszebb ékessége a tettetés nélküli alázat. Ahol ez hiányzik, ott minden egyéb erény nem más, mint csillogó vétek. 

A titkos öntetszelgés és önteltség utálatos az Isten előtt.

 
A világ is joggal utasítja vissza magától a lelki gőgöt. A világ emberei nagyon különbözők.
Vannak rosszakaratúak, akik mindent gyaláznak ami isteni, mások viszont fogékonyak a jóra.
Ahol őszinte, igazi hívő keresztyénnel találkoznak, azok iránt bizalmuk támad, megnyílnak előttük és csatlakoznak hozzájuk.

Sajnos azonban sokan, akik hívőknek mondják magukat, szeretetlen, gőgös lényükkel taszítótag hatnak.
Pál ezt írja a galatákhoz: "Legyetek olyanok mint én, hiszen én is olyan vagyok, mint ti." 

Ne gondoljátok, hogy az én természetem jobb a tieteknél!
Ami vagyok, Isten kegyelme által vagyok.

Ti is azzá lehettek, ha a Megváltót megragadjátok és engeditek, hogy magáévá tegyen.
Ne támasszatok senkiben olyan érzést, hogy ti többek vagytok!
Ne vonakodjunk még attól sem, hogy bűnbakok legyünk, akikre minden bűnt ráraknak. Legyünk készen arra, hogy a legutolsó helyet foglaljuk el és a legkisebbekhez, sőt a legrosszabbakhoz számítsanak. Legyünk hasonlók a lábhoz - mint Luther mondja -, amely az egész embert hordozza, mégis a legtöbb sár rá fröccsen; ez a jutalma. -
Mindenesetre őrizkedjünk a látszólagos alázatosságtól is, mely sokszor nem más, mint leplezett gőg.
Legyünk alázatosak Isten előtt, aki a szíveket vizsgálja.

Áldás!

KRISZTUS MEGALÁZTA MAGÁT❣️

"Megüresítette magát, szolgai formát vett fel és emberekhez lett hasonlóvá. "(Fil 2. 7)

"Istennel egyenlő" (Fil 2, 6).
Ez azt jelenti, hogy lényében azonos vele s a helyzete is ugyanaz; már öröktől fogva Isten formájában volt; isteni dicsőség volt a része.
De még nem volt a teremtett világ birtokában.

Jézus az Istennel való egyenlőség hatalmi helyzetét nem ragadta magához mint zsákmányt, hanem az ellenkezőjét tette: szolgai formát vett fel, emberré lett, mint mi - éppolyan függővé és megkötötté.
A föld vonzóereje nem enged el minket; még öt percre sem nélkülözhetjük a levegő oxigénjét.

Életünknek földi feltételei vannak és korlátok vesznek körül.
Lelki életünk is mindenféle befolyás alatt áll.
Ebbe a kötöttségbe jött bele Isten Fia önként.
Amikor emberré lett, még jobban megalázta magát.

 
Nem törekedett hatalomra és dicsőségre, hanem az alázatosokhoz, alacsony sorsúakhoz szabta magát.
Engedte, hogy megvessék, kigúnyolják. Egyetlen bűnös sem volt túl rossz neki.
Nem akart semmi dicsfényt, amire a kegyesek törekedtek és magukhoz is ragadták.
Hagyta, hogy a farizeusok a bűnösök barátjának mondják Őt, mert szerintük aki szent, az az elbukott ember felett állónak kell hogy tekintse magát.

 
- Jézust a kísértő ismételten rá akarta bírni, hogy önkényesen vegyen birtokába valamit, s felkínálta neki a világot az ő dicsőségével, ha térdet hajt előtte.
De a Megváltó az engedelmesség útját járta, bár az egyre mélyebbre vezetett.
Soha nem segített magán, soha nem tett csodát a maga megelégítésére.

Engedelmes maradt halálig. Ő, aki egyedül volt bűntelen, tulajdonképpen nem volt alávetve a halál hatalmának, amely a bűn következménye. Ő önként vállalta a legbecstelenebb és leggyötrelmesebb halált, a kereszthalált.
Mint gonosztevő halt meg.
Az engedelmesség, önmegtagadás és lemondás útját járta.
Ilyen volt Jézus példája előttünk.
Ó, mennyire meg kell változnunk!

 
Ez teljesen lehetetlen lenne, ha a kegyelem nem ajándékozott volna nekünk új életet, és még így is harcba kerül, hogy ez az új gondolkozás irányítson egész életünkön át, áttörjön az óember erőszakos, akaratos és uralkodni vágyó lelkületén.

Ennek egyetlen útja: "Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus" (Gal 2, 20).

A KRISZTUSI LELKÜLET ÉS ANNAK ELLENTÉTE💞

,,💞Krisztus Jézus, aki mikor Isten formájában volt, nem tartotta Istennel való egyenlõségét ragadománynak.,, (Fil 2, 6)

Természetünk szerint zsákmánylesõ lelkület él bennünk. A bûneset révén jutott el hozzánk. 

Elõtte már egy angyalfejedelem rablóvá lett; a teremtett világra vágyott, ami eredeti, Istentõl alkotott pompájában állott szemei elõtt. Zsákmányként akarta azt magához ragadni, úrrá lenni felette. 

Ez okozta bukását. Önmagát akarta felemelni, ezért zuhant alá. 

Még most is fejedelem azért és van hatalma, sõt õ „e világ istene". 

De csak a sötétségen uralkodhat, ameddig a bûn elér. Csak annyiban van hatalma, amennyiben a világ a bûnben él. Hatalma van a halálon, de nem az életen.

Ez az õsrabló mindnyájunk gondolkozását megfertõzte.

 „Olyanok lesztek, mint az Isten" - suttogta az elsõ embernek, az pedig magához ragadta azt, amit Isten kilátásba helyezett a számára. 

Isteni természet részese lett volna az ember, de csak alázatos engedelmesség útján érhette volna el ezt a célt. 

Ajándékba kellett volna kapnia ezt a szép méltóságot, nem pedig önkényesen, zsákmányként elrabolni. Sajnos, azóta ilyen az ember jelleme: amit szeret, azt magához akarja ragadni. 

Mindent magának - a mások kárára is. Felfelé törekszik, másokat lehetõleg letiporva. 

Az emberiség egész története során állandóan megfigyelhetjük ezt az ellentétet az elnyomók és az elnyomottak között.

 Az újabb korban a gazdaságilag erõsek akarják mindig leigázni és kizsákmányolni a gyengét. 

Az ember azt gondolja, ha azok kerülnek felülre, akik addig alul voltak, akkor jobb lesz. 

Nagy tévedés! Nem emberek-e azok is, akik eddig elnyomottak voltak? 

Nem ugyanaz az õ törekvésük is, hogy eddigi elnyomóiknak a nyakára hágjanak?

A zsarnoki gondolkozás öröklött természetünk alapvetõ hibája. 

Nem akarjuk elengedni azt, amit megnyertünk, hanem görcsösen fogjuk; ami pedig nem a mienk, azt minden eszközzel meg akarjuk nyerni. Némelyik nem riad vissza az igazságtalanságtól sem. 

Nincs tekintettel másra, ellöki és letapossa, ami útjában áll. 

Ez olyan mélyen él bennük, hogy másként el sem tudják képzelni az életüket. 

Amikor a Megváltó a kereszten függött, ezt kiáltották: „Segíts magadon, szállj le a keresztrõl!" 

Ezeknek az embereknek sejtelmük sem volt az engedelmességbõl való önkéntes lemondásról. 

Mennyire más példát adott nekünk életével az Úr Jézus!

A BECSVÁGY SZOMORÚ PÉLDÁJA❣️

,,💞Diotrefes, aki elsõséget kíván köztük, nem hallgat ránk. Gonosz szavakat fecseg ellenünk ...,, (3 János 9-10)

A kis-ázsiai gyülekezetben két vén (presbiter) volt. 

Az egyik Gájus, az önzetlen szeretet embere, akit János apostol dicsér, Diotrefes a másik, aki becsvágyában az elsõ akart lenni és akit határtalan önszeretet uralt. 

Sajnos, ma is sok követõje van a keresztyének körében Diotrefesnek. 

Nem tûrnek meg senkit maguk mellett, nem engednek senkit maguk elé. 

Még János apostolt sem engedte érvényre jutni Diotrefes és nem engedte, hogy valaki is beleszóljon a dolgokba. 

Ő maga gonosz szavakat fecsegett a tiszteletreméltó apostolra. 

Olyan merész volt, hogy lealacsonyította és kritizálta Jézus tanúját, sõt rágalmazta õt. 

Jogtalanságában és uralomvágyában, nagy elbizakodottságában odáig ment, hogy azokat a gyülekezeti tagokat, akik az apostol tanítását kívánták, kirekesztette a gyülekezetbõl.

A gõg és uralkodási vágy már végtelen sok gonoszságot okozott. 

Azokban talál helyet, akik önmagukkal vannak eltelve és megkövetelik, hogy mindenki hozzájuk igazodjék. Másoknak utasításokat adnak, zsarnoki módon parancsolnak, mint Diotrefes. 

Aki uralomvágyuknak útjában áll, azt lekicsinylik és bemocskolják. 

Általában szívesen mondanak másokról kellemetlen dolgokat azért, hogy így saját magukat elõtérbe tolják. Mások hibái után nyomozódnak, közben pedig feszülten figyelik, mit beszélnek róluk. 

Ajtajuk a besúgók és hírhordók számára mindig nyitva áll. 

Akí személyüket sérti, felségsértést követ el. 

A lelkeket magukhoz akarják vonni és féltékenyen õrködnek, nehogy valaki bepillantást nyerjen dolgaikba. 

Barátjuk csak az övék legyen, rajtuk kívül mást ne szeressen, mert az irigységet és féltékenységet vált ki belõlük. 

Ezek a lelkileg össze nem tört emberek maguk is boldogtalanok és másokat is azzá tesznek. 

Nyomást gyakorolnak az emberekre és teherré válnak; kritizálnak és végül is elszigetelik magukat. 

Az önszeretet „krónikus gyulladásában" szenvednek. 

Az ilyen becsvágyó emberekrõl beszél az Írás, amikor a keserû gyökérre utal, ami békétlenséget támaszt a hívõ keresztyének között. 

A békétlenség és tisztátálanság kiapadhatatlan forrásai õk, ezért mindig zavart keltenek, kárt okoznak. Adja Isten, hogy idejében felismerjük és kerüljük az ilyen veszedelmes mérget.

(Zsid. 12, 15)!