AKI AZ ÚR JÉZUST NEM SZERETI, LEGYEN ÁTKOZOTT❣️/ Korintus 16:22 /

"💞Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? " (János 21, 16)

Ez az alapvető és legfőbb kérdés.
Minden, amit Jézusért teszünk, értéktelen, ha hiányzik belőlünk a szeretet. Kell, hogy ez hassa át és irányítsa minden tettünket, különben csak holt cselekedet és gépies tevékenység az. 

Amilyen mértékben helyt adunk önmagunkban Krisztus szeretetének és az minket áthat, olyan mértékben fogjuk Öt viszontszeretni. 

Aki szereti Jézust, az magasztalja Őt; Megváltónk csodálatos tulajdonságait nem tudjuk eléggé magasztalni. Aki szereti Őt, azt felüdíti Igéje és a vele való kapcsolat. 

Emberek, akik szeretik egymást, szívesen érintkeznek egymással. 

Ha valaki szereti Jézust, sohasem tud betelni azzal, hogy Igéjét hallgassa és olvassa, s a vele való közösség lelkének legmélyebb igénye.
Aki Jézust szereti, arra is kész, hogy érte szenvedjen.

"A szeretet gyakran a szenvedésen keresztül tisztul meg" - mondja Tersteegen. 

Péter a maga túláradó érzelmében azt hitte, hogy Jézust a börtönig és a halálig tudja követni.
De túlértékelte önmagát. Szeretete még nem volt elég erős ahhoz, hogy a szenvedéstől való irtózását legyőzze.

 
Az édesanya együtt szenved gyermekével vagy gyermekéért és nem gondolja, hogy valami különleges dolgot tesz, amikor beteg gyermeke ápolásában felemészti önmagát.
Az igazi szeretet gyalázatot, gúnyt és üldöztetést is elhordoz a Megváltóért, sőt éppen a szenvedés az, mely a szeretet szálait még szorosabbra vonja. 

A szeretetnek szenvedést jelent, ha valamivel megszomorítjuk Jézust.

Péter igen megszomorodott, mikor az Úr harmadszor is megkérdezte "szeretsz-e engem?".
Ez háromszori megtagadására emlékeztette őt, melyet annakidején keservesen megsiratott.
Az a fájdalom, melyet azért érzünk, hogy szeretetét megszomorítottuk, azt bizonyítja, hogy szeretjük Őt, és Jézus ismételt bocsánata még fokozza ezt a szeretetet.

 
"Mert akinek sok bocsáttatott meg, nagyon szeret."
- "Ha valaki nem szereti az Urat, legyen átkozott"(1 Kor 16, 22)

 - azaz Istentől elhagyottá válik, Isten ítélete nehezedik rá. Isten áldása pedig azt jelenti, hogy életünk van.
Ahol Jézus van, ott kivirul Isten kertje, aki pedig nem szereti Jézust, az áldásoktól fosztja meg önmagát és végül is az örökös halálba süllyed.

KIFINIMULT LELKI ÉRZÉKENYSÉG❣️

,,💞Még éjjel is oktatnak engem az én veséim." (Zsoltár 16, 7)

A Szentírás szerint a vese a lélek legbelsőbb és legfinomabb rezdüléseinek és érzéseinek központja.
Az Úr a szívek és vesék vizsgálója, mondja az Ige.
Az "oktat" szó héberül azt is jelenti, hogy tanít, int, serkent. Tulajdonképpen mindig az Úr az, aki dicséretre, magasztalásra indít. Dávid a lelkének legmélyéből megérezte ezt az indíttatást a csendes éjszakában.
"Éjfélkor felkelek, hogy hálát adjak neked, igazságod ítéleteiért (Zsolt 119, 62). 

Ismered-e belsődnek ezt a rejtett, dicséretre és hálaadásra való indíttatását? És vajon helyet is adsz neki?
Van egy bizonyos jó értelme is annak, hogy "veséim oktatnak" - fegyelmeznek engem. 

Gyakran valamilyen belső intést érzünk magunkban és emögött Isten Lelke áll. 

Sajnos belső érzékeink éppen úgy tönkremehetnek, mint a hallásnak vagy a látásnak az érzékszerve. 

A Biblia beszél "gyakorlott" érzékekről, melyek lehetővé teszik azt, hogy pontosan meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól (Zsid 5, 14).
De szól az Ige arról is, hogy "megbomolhatnak" ezek a belső érzékek és az igazság szavát már nem képesek meghallani: "... járnak elméjük hiábavalóságában, mert értelmükben meghomályosodtak, az isteni élettől elidegenültek a bennük levő tudatlanság miatt, szívük megkeményedése miatt"
(Ef 4, 17-18).

Manapság tele vagyunk ilyen szomorú emberekkel.
Jól érzik magukat a sötétségben, Istentől távol.
Az Isten utáni vágyakozásnak minden szikrája kialudt szívükben.
Ezzel egyszersmind minden erkölcsi érzéküket is elvesztették, nem azt keresik, ami a helyes, hanem csupán azt, ami előnyös vagy kellemes nekik. Számukra bűn sincs többé, ők legfeljebb csak valami "ostobaságot" követnek el.

De hogyan juthat az ember gyakorlott belső érzékenységhez?
A belső érzék, ill. érzékenység mindannyiszor fokozódik, ha az ember gondosan ügyel rá, kíméli és nem zavarja vagy akadályozza működését. 

Ekkor Isten Lelke is érzékelhetővé és hallhatóvá tudja tenni magát rajta keresztül.

Ezt különösen a csendesórák idején teszi vagy éjszaka, amikor a napi lárma elcsitul. 

Ekkor felélednek, működésbe lépnek belső érzékeink. Rögtön észrevesszük, ha valami zavarólag Isten és a lélek közé kerül.

Az engedelmesség és igazság vonalától való legfinomabb elhajlást is észrevesszük. 

Bárcsak engedelmeskednénk az ilyen belső figyelmeztetéseknek!

ÉN URAM VAGY TE❣️

"Ezt mondom az Úrnak: én Uram vagy te." (Zsoltár 16, 2)

Ez az Ige az első parancsolat - Én vagyok az Úr, a te Istened - csodálatos visszhangja. Istenének szava mélyen behatolt Dávid lelkébe s most e nagyszerű hitvallás szavaival visszaadja azt az Úrnak. Sok lélekben egyszerűen "hever" Isten Igéje.
Lerakódik bennünk, mint valami holt anyag.
Ha azonban életté válik bennünk, akkor az Ige, amit hallottunk, mint vallomás és bizonyságtétel kerül felszínre. 

Ez a különbség a csak megszokásból hallgatók és az élő lelkű hallgatók között.
A zsoltáríró nem tudott hallgatni, mert Isten naggyá, sőt mindenné lett a számára.
Az isteni kijelentés a kegyelemben és irgalmasságban való gazdagságával megnyerte Dávid szívét.
Egészen különös kegyelmi megtapasztalás volt mögötte.
Túláradó, hálás örömmel kiáltja: "igen, te vagy az Isten és rajtad kívül nincs szabadító! 

Te vagy az én mindenem."

 
Ezt mondotta Istenének és ezzel a vele való szövetséget megszilárdította.
Dávid a fenti megnyilatkozásával Istent egyedüli és feltétlen Urának ismerte el, teljesen átadta és elkötelezte magát neki.
Így szól Dávid: "Ezt mondom" - és nem azt fejezi ki, hogy ezt mondtam valamikor.
Ezzel azt akarja hangsúlyozni, hogy ezt mondom most és emellett maradok.
Ezt többé nem lehet megmásítani.

 
- Amikor Pál apostol háromszor könyörgött az Úrnak, hogy szabadítsa meg őt fájdalmas szenvedéseitől, akkor olyan választ kapott felülről, amely nem felelt meg az ő vágyakozó imádságának, de amelyről világosan tudta, hogy most már mindig így maradnak nála a dolgok.
"Az Úr szólt így hozzám" és ezt nem lehet egyszerűen lerázni magunkról (2 Kor 12, 9)

Vajon tudsz-e te is ilyen teljes átadásról?
Átadtad-e már neki a kizárólagos rendelkezési jogot önmagad és életed felett? 

Tersteegen, sok lelki ének híres szerzője, életének egy ilyen megszentelt órájában belekarcolt késheggyel a saját karjába és kiserkenő vérével örök tulajdonul elkötelezte magát az Úrnak.
De a dolog nem ilyen külsőségeken fordul meg.
Nem ez a lényeges. Egyszer azonban teljes és kizárólagos kapcsolatra kell jutnod az Úrral.
Szívünk jégkérgének végre le kell teljesen olvadni és el kell tűnjön az utolsó ellenállás is.

Ha viszont az Úrral való szövetséget megkötöttük, akkor Ő szavunkon fog minket és nem enged el többé.

ISTEN GYERMEKEI SZERETIK AZ URAT❣️

"Feletted való jóm nincsen. "(Zsoltár 16, 2)

Az embernek meg kell tapasztalnia, milyen túláradó lesz a szíve, amikor Isten szeretetét a maga teljességében megérezheti. Szeretetének napja előtt minden fény elhalványul. 

Péter igazán őszinte volt, amikor így kiáltott fel: "Uram, hová mehetnénk? Örök életnek beszédei vannak nálad!" És akkor is becsületes volt, amikor azt bizonygatta: "... még a börtönbe és a halálba is elmegyek veled!"
De azután az élethez való ragaszkodás mégis felülmúlta a szeretetet.
Félelemből tagadta meg Jézust, pedig szíve legmélyén Ő volt számára a legdrágább.
Ezért volt utána olyan vigasztalhatatlan és sírt keservesen.

Mindig különbséget kell tennünk a között, ami a lélek legmélyén van és ami esetenként felszínre kerül. A szív alapvető magatartása a döntő, azonban kétségtelenül egyre inkább ténnyé és élő valósággá kell válnia annak, ami legbelsőbb érzésem; ti. annak, hogy számomra valóban Jézus az egyetlen és minden. Ezt szolgálják a különféle próbák, amelyek jönnek: veszteségek és csalódások, csapások és halálos sebek. Akinek nincs teljes és igazi kapcsolata az Úrral, az elbukik. 

Jób nem szakadt el soha egészen Istenétől. Nem tudott volna nélküle létezni, de keserű érzések és letörtség támadt benne, olyan szavakat ejtett, amiért utána porban és hamuban bűnbánatot tartott.

- Ilyen az emberi szív. A kegyelem óráiban bizony sokszor csordultig telve van azzal az érzéssel: "Keresztfán én üdvösségem" - Őt szeretem legjobban. És azután ismét olyan vigasztalan és lesújtott, mintha minden elveszett volna. Vajon miért? Hát nem Ő a mi legfőbb jónk, akihez mérten minden más csak kár és szemét? Helyes ez így? 

Még mindig sokkal jobban ragaszkodsz a múló dolgokhoz és drágább számodra az életed, mint ahogy elképzelted. 

A kegyelem óráiban mindeneknek fölébe kerültél. Ilyenkor az ember túlértékeli önmagát. 

De azután jönnek a sötét órák és az ilyen próbákban tűnik ki, hogy valójában milyen az ember. 

Újra bűnbánaton kell keresztülmenni.

Sok nyomorúságon, megaláztatáson át jutunk el odáig, hogy örömben és fájdalomban, hivatásunkban és emberekkel való kapcsolatunkban Ő lesz a mindenek felett kiemelkedő örömünk kiapadhatatlan forrása, akiben a lélek minden időben gyönyörűséget talál.
Ekkor nem feledkezik meg többé róla az örömben, és a szenvedésben sem szakad el tőle.

ISTEN GYERMEKEI A REMÉNYSÉG EMBEREI❣️

"💞Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az Ő nagy irgalmassága szerint újjászült minket élő reménységre. " (1 Péter 1, 3)

Isten gyermekeit nem elégítik ki a jelenvalók.
Az Úr Jézus az övék és éppen ezért vágyakozva tekintenek a Megváltó visszajövetele elé. 

Tele vannak azzal a vággyal, hogy egyszer közvetlenül és maradéktalanul szemléljék Istent.
Az élő reménység olyan, amely nem hal meg.
Minden földi reménységnek vége abban a pillanatban, amikor az ember meghal. 

És mennyi reménységet kell már életünk folyamán is eltemetnünk! Sokan ennek következtében megkeserednek és életunttá válnak.
De még ha a földi reménységek egy része teljesül is, messze mögötte marad várakozásainknak.
Van azonban egy olyan reménység, amely nem süllyed velünk együtt a sírba. 

Ennek a teljesedése minden korábbi elképzelést és várakozást messze felül múl majd. 

Amilyen bizonyos, hogy Jézus feltámadott és bement a dicsőségbe, éppoly bizonyos az is, hogy vele együtt mi is élünk majd, örököstársai leszünk és osztozunk az Ő örömében.
Ez az öröm kibeszélhetetlen és csodálatos lesz.
Akármennyit beszélünk is róla, nem tudjuk eléggé kifejezni szavakkal.
A mostani öröm még Isten gyermekeinek életében sem mindig maradéktalanul és teljes mértékben tiszta.
Egyszer azonban olyan tiszta, örökkétartó lelki örömöt nyerünk majd, amelynek nem lesz semmiféle keserű utóíze. Azonban ez a reménység egy nagy előfeltételhez kapcsolódik.
Csak azok juthatnak birtokába, akik újjászülettek. Isten gyermekének lenni és a nagy isteni örökségre várni, ez a kettő elválaszthatatlanul összekapcsolódik. -
Még az újjá nem született emberek is reménykednek egy jobb túlvilági életben, bár alapjában véve nem jogosultak arra, hogy ezt a reményt táplálgassák magukban.
Ha valami nehézség merül fel életükben, abban a pillanatban vigasztalanok. 

És amikor a halál közeledik, észrevehető, hogy semmi bizonyosság nincs bennük, ami a halálfélelmet legyőzhetné.
Ezzel szemben Isten gyermekeiben szilárd reménység él, hogy egyszer majd mennyei Atyjuk minden gazdagságának a teljes birtokába kerülnek.

Ez a remény kiemeli őket a földi élet mélységeiből; erősíti a szenvedésekben és örömmel tölti el őket a legnehezebb időkben is. 

Ez nem valami fantázia, hanem szilárd alapja van, mert nekünk élő Megváltónk van!

A SÜLLYEDŐ HIT❣️

"Péter látva az erős szelet, megrémült és süllyedni kezdett.,,(Máté 14, 30)

A természetes nehézkedési erő miatt Péter a mélybe süllyedt volna.
Valami természetfeletti erő azonban ellene dolgozott - így a víz felszínén maradt.
A hit isteni erőket tapasztal meg. Egymással párosulnak.
Ezért mondja az Ige: "a hit az a győzelem, amely legyőzi a világot."

 
Nem csupán győzelmet szerez, hanem maga a győzelem, mert ahhoz a nagy győzteshez kapcsolódik, akiben mi mindenkor diadalmaskodunk. - Akinek hite van, az sok mindent elnyer.
A hit messze eltekint attól, ami közvetlenül a szeme előtt van, egyedül az Úrra tekint.
Amikor Jósafát királyt ellenséges túlerő fenyegette, ezek a hitből fakadó szavak jöttek ajkára:
"Nincsen mibennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön.
Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink" (2 Krón 20, 12).

Péter sajnos ránézett egy hatalmas hullámra, mely a nagy szélben feléje hömpölygött.
Talán már előzőleg egy kis öntetszelgéssel tekintett magára, hogy olyan valami sikerül neki, ami még eddig soha meg nem történt.
És most a hullám ott volt közötte és Jézus között. Igen megrémült.
Jézus szavában kellett volna bíznia: "Jöjj ide hozzám!"

 
Ez a szó akkor is érvényes, amikor Jézust elfedik a hullámok az ember elől. 

A hit az Igébe kapaszkodik még akkor is, ha nem érzi az Úr jelenlétét. Ez az igazi hit.
Amikor az ég beborul, ha vihar tombol, akkor így szól az ilyen hit: 

"Ha sötétségben ülök is, az Úr az én világosságom!"
"Ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, ó Isten, mindörökké!"(Zsolt 73, 26).

Ha Péterben előzőleg volt is valami önhittség, most megszégyenült. 

Világos lett előtte, hogy minden a hiten fordul meg. A hit visz véghez hatalmas dolgokat és nem Péter.
Soha nincs bennünk isteni erő, ez csupán hit által a mienk. 

Önmagunkban mi mindig szegények, nyomorultak és bűnösök maradunk. 

Egyedül az Úr a mi igazságunk, gazdagságunk és erőnk. 

Mihelyt tetszelegve nézzük magunkat, elveszítjük Őt a szemünk elől. 

Ekkor csupa nehézség és veszedelem tornyosul előttünk és mi süllyedünk.
Csak Isten jóságának köszönhetjük, hogy kishitűségünk ellenére sem hagy minket teljesen elsüllyedni.

ISTEN GYERMEKE a HIT EMBERE!

"Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni." (Zsoltár 118, 8.)

Isten gyermekei bizalommal vannak Istenhez.
Mindent felülről várnak s tudják, az Atyától csak jó és tökéletes ajándék jön.
A meg nem tért emberben viszont mély bizalmatlanság rejtőzik Isten iránt. 

Ha van is benne valamiféle bizalom, azt hamar elveti magától, ha reménységeivel, vágyaival vagy könyörgéseivel ellentétben történik valami. Isten gyermekei nem kételkednek abban, hogy Isten jót gondol felőlük még akkor is, ha pillanatnyilag ennek ellentétét érzik. 

Reménykednek ott is, ahol kevés a reménység és tudják egész bizonyosan, hogy amit Isten megígért, azt meg is cselekszi. 

A hit nem arra támaszkodik, amit Iát.

"Mi nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra" - mondja az apostol. 

Azt is mondhatnánk, hogy a hívő embernek az öt érzékén túl van még egy hatodik érzéke is: 

képes meglátni a láthatatlant, ami örökké megmarad.
"Isten Fia eljött és értelmet adott nekünk arra, hogy megismerjük azt, aki igaz" (1 Ján 5, 20).

Milyen szegény is az olyan ember, aki bizalmát a láthatókba helyezi, amelyek mulandók. 

Emberekben bíznak, akik semmik és ha nem Isten gyermekei, nem is érdemlik meg a teljes bizalmat. 

Mert "minden ember hazug" (Zsolt 116, 11).

Nem igazolják azt a bizalmat, amit az emberek beléjük helyeznek, nem tartják meg és gyakran nem is tudják megtartani azt, amit ígérnek. Pénzbe, anyagi javakba vetik bizalmukat, pedig ezek olyan könnyen kifutnak kezeink közül, amint ezt nem egyszer megrendítő módon tapasztalhattuk. 

Máskor egészségükben, testi erejükben bíznak, pedig még az ifjak is, akik erejük teljében vannak, megfáradnak és ellankadnak; de akik az Úrban bíznak, mindig új erőt kapnak. 

A mi külső és belső erőtartalékaink előbb-utóbb kimerülnek. Sokan, akik friss erővel, derűs lélekkel kezdték el pályafutásukat, idővel szárnyszegetté válnak.
Kénytelenek szomorúan búcsút venni magasra törő céljaiktól és kedvetlenül alkusznak meg a kemény valósággal.
A hit emberei azonban újra meg újra szárnyra kelnek, mint a sasok. 

Van egy erőforrásuk, amely soha ki nem merül.
És ha a külső emberük megromol is, van Istenük, aki dicsőségének gazdagsága szerint erőssé teszi őket a belső emberben.ű

Nem aggodalmaskodnak, bátrak s nem félnek még akkor sem, ha ez a világ megremegne és a hegyek a tenger közepébe omlanának. Dáviddal együtt ezt mondják:
"Egyedül te adsz nekem bátorságos lakozást" (Zsolt 4, 9).