Elõször le s azután fel (II.)

,,Ímé én azt gondoltam, hogy kijõ hozzám és elõállván segítségül hívja az Úrnak, az õ Istenének nevét. ,, (2 Kir 5, 11)

Naámán egészen mást gondolt, amikor gyógyulást keresve Elizeushoz jött: hogy Isten embere - legalábbis ezt várta - maga fog személyesen körülötte szorgoskodni s ünnepélyes kézrátétel után szívbõl az Úrhoz kiált majd. Ehelyett Elizeus egy követ útján csak annyit üzent neki, hogy fürödjék meg a Jordánban.

Isten gondolatai mindig egészen mások, mint a mi emberi elképzeléseink.
Legtöbbször helytelenül és fordított módon gondolkodunk, de annyira belebonyolódunk saját elképzeléseinkbe, hogy nehezen tudjuk elengedni azokat. A különösen mélyre gyökerezett kedvenc elképzeléseinket a világért sem adnánk fel.
Jézus tanítványai is azt gondolták, hogy Mesterük ügyének egészen más kimenetelt kell vennie. Elképzelésükben egy dicsõséges befejezés élt és nem a gyalázatos halál.
„Pedig mi azt reméltük, hogy õ az, aki meg fogja váltani Izraelt" - ti. a római elnyomás alól. Jézus ellene volt ezeknek a téves elképzeléseknek és ismételten bizonyságot tett arról, hogy az õ útja a szenvedés útja. - Pálnak a maga meg nem tért állapotában az volt a véleménye, hogy Istennek nem tehet jobb szolgálatot, mintha tûzzel-vassal irtja a Názáreti gyûlölt követõit. „Egykor én is úgy véltem, hogy ama názáreti Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednem."
- Mózes „úgy vélte" Egyiptomban, hogy népének fel kell ismernie, hogy Isten éppen az õ - Mózes - keze által nyújt majd szabadulást, amikor önfejû módon erõszakhoz nyúlt.

Nincs veszélyesebb dolog, mint a hitetlen emberek téves elképzelése: „hiszen én már a helyes úton vagyok, miért ne jutnék célba? Semmi rosszat nem teszek és teljesítem Isten iránti kötelességemet". Keresztelõ János és elõtte valamennyi próféta ilyen téves vélekedések ellen harcoltak.
Jézus maga is ellene volt kortársai téves elképzeléseinek s utána ugyanígy volt ezzel az igazság minden tanúja.
Csak a hazug próféták erõsítették meg hallgatóikat fonák vélekedésükben, hogy a helyes úton vannak.

Engedd meg, hogy Isten Igéje korrigálja saját egyéni elgondolásaidat. Naámánnak is nehezen ment ez. Már-már kedveszegetten visszafordult, de azután mégis meggondolta magát.
Jó annak, akit Isten Igéje helyes belátásra bír és értelmét foglyul adva engedelmeskedik az igazságnak!

AZ ATYA ŐT IS MEG AKARJA NYERNI❣️

"💞Atyja azért kimenve, kérlelte őt: fiam, te mindenkor velem vagy és mindenem a tied."

(Luk 15, 28. 31)

Mennyi gonoszság tört elő az idősebb fiúból pillanatokon belül! 

Megsérti atyját, amidőn igazságtalansággal vádolja és megvetőleg nyilatkozik testvéréről. 

Az utóbbit még csak nevén sem nevezi. "Ez a te fiad" - mondja megvetőleg és hidegen. 

Valóban, külsőleg kegyesek lehetünk, és a szívünk mégis távol, nagyon távol van Istentől. 

Ez az Istentől való eltávolodottság a tékozló fiú esetében napvilágra jött, de a nagyobbik fiúnál rejtve maradt. Az, aki nagyon meg van elégedve önmagával és cselekedeteivel, az semmit sem tud a meg nem érdemelt kegyelemről. 

Mivel az Írás azt mondja: "Mindnyájan elhajlottak, együttesen haszontalanokká lettek, nincs aki jót cselekedjék, nincs egyetlenegy sem" - ezért még a kegyes és külsőleg feddhetetlen embereknek is meg kell térniök. Persze a megtérés éppen nekik sokkal nehezebb, mint a tékozló fiaknak, hiszen ez nem emeli tekintélyüket a világ előtt. 

Belső, szívbeli megfordulás ez, melyet a távol állók sokszor észre sem vesznek, de a közel levők, különösen a családtagok előtt nem marad elrejtve. 

Megérzik a változást; aki előzőleg könyörtelenül ragaszkodott saját igazához, most irgalmas szívű.

A kegyelem csodája az, amikor valaki szabadulást talál a bűn mélységeiből. 

De nem kisebb csoda az sem, amikor a külsőleg kegyes és makulátlan ember keménységét meglágyítja vagy összetöri az isteni kegyelem. Isten az önigazultakat is szívére akarja vonni. 

"Fiam!" - mondja szeretetteljesen a felindult és megkeseredett embernek. 

Azt is biztosítja szeretetéről, aki abból kizárta magát; szeretetlenségét nem kárhoztatva, 

hanem szelíden és rábeszélőleg tárja elé. Milyen nagy az Úr jósága! 

Oly nagy, hogy a szeretetlen emberi szív alig foghatja fel. Már a tékozló fiú iránt is túláradó és megindító volt az atyai szeretet, de még sokkal inkább az a nagyobbik fiú felé. 

A fiatalabb szeretetre vágyva és megtörten jött vissza. 

Odasimult az atyához és hálás volt minden szerető pillantásért. 

A nagyobbik fiú eltaszította magától az atya szeretetét, amikor az befelé hívogatta a házba. 

Szavaiból gyűlölet áradt és szörnyű dacosság. És mégsem engedte őt az atya továbbmenni, hanem teljes szelídséggel igyekezett őt tévedéséről meggyőzni. Ilyen az isteni szeretet. 

Meddig védekezel még ellene és nem engeded, hogy a te szívedet is rabul ejtse?

AZ ÖNIGAZULTNAK NEM KELL AZ ATYA SZERETETE❣️

"💞Ekkor (a nagyobbik fiú) megharagudott és nem akart bemenni. " (Luk 15, 28)

"Meghallotta a zenét és a táncot." A szeretet öröméneke volt ez: 

"Ez az én fiam halott volt és megelevenedett; elveszett és megtaláltatott."

A nagyobbik fiút már az is lehangolta, hogy távollétében került sor az ünneplésre.
Ráadásul a szolgák egyike mintegy olajat öntött bosszúságának gonosz tüzére.
A sekélyes gondolkodású ember tipikus képe ez, aki izgat és uszít ahelyett, hogy lecsendesítene.

Az elsőszülött fiú megrontja a szépen induló ünnepség hangulatát. 

Jól ismerjük az ilyen zavarkeltéseket.
Amikor az Úr irgalmas szívvel a bűnösök és vámszedők felé fordult, a farizeusok között zúgolódás támadt. 

Amikor a mélyre jutott bűnös asszony Jézus lábait könnyeivel öntözi, Simon farizeus megdöbbenésének ad kifejezést, hogy Jézus egy ilyen nővel szóba állt.
Amikor pedig Mária Jézus lábainál ült hallgatva tanítását, Márta az, aki zavart kelt. 

(Lásd még Luk 19, 7; Máté 21, 15).

A nagyobbik fiú látszólag egészen közel van az Atyához, de szívében mégis olyan távol.
Öccsének visszatérése teszi egészen világossá, hogy gondolkodása mennyire elüt az atyáétól.
Hiányzik belőle a szeretet.

Az örömnek még a nyoma sincs nála, hogy visszatért az elveszett testvér, sőt keserű szemrehányásokat tesz atyjának. Saját személye állt gondolkodása középpontjában.
Rögtön úgy érezte, hogy mellőzték őt. Mindazok, akik elsősorban önmagukat szeretik,
igen érzékenyen reagálnak mindenre. Könnyen lehangolódnak vagy feldühödnek.

Ez a nagyobbik fiú tele volt igényekkel. Nem szeretetből és hálából szolgálta atyját.

Ilyen gondolatok forrhattak benne: igazán csak örülhetne nekem.
Nem becsül meg igazán, mert különben több elismeréssel lenne irányomban és jól megérdemelt jutalomban részesítene. Az önigazult ember rendkívül igényes.

Ugyanakkor semmibe sem veszi azokat a jótéteményeket, melyeket Istentől kap.
Ha azonban Isten olyasmit bocsát rá, ami kellemetlen vagy nehéz, mindjárt azt kérdezi:
"Miért éppen velem esik meg ilyesmi? Hiszen olyan állhatatosan imádkoztam, egy istentiszteletet sem mulasztottam s most mégis így jártam!"
Itt mutatkozik meg a teljes belső idegenség, sőt az Istennel való ellenségeskedés.

Az Atya őt is meg akarja nyerni: "Atyja azért kimenve, kérlelte őt: fiam, te mindenkor velem vagy és mindenem a tied. " (Luk 15, 28. 31)

Mennyi gonoszság tört elő az idősebb fiúból pillanatokon belül!
Megsérti atyját, amidőn igazságtalansággal vádolja és megvetőleg nyilatkozik testvéréről.

Az utóbbit még csak nevén sem nevezi. "Ez a te fiad" - mondja megvetőleg és hidegen.
Valóban, külsőleg kegyesek lehetünk, és a szívünk mégis távol, nagyon távol van Istentől.
Ez az Istentől való eltávolodottság a tékozló fiú esetében napvilágra jött, de a nagyobbik fiúnál rejtve maradt. Az, aki nagyon meg van elégedve önmagával és cselekedeteivel, az semmit sem tud a meg nem érdemelt kegyelemről.

Mivel az Írás azt mondja: "Mindnyájan elhajlottak, együttesen haszontalanokká lettek, nincs aki jót cselekedjék, nincs egyetlenegy sem" - ezért még a kegyes és külsőleg feddhetetlen embereknek is meg kell térniök.

Persze a megtérés éppen nekik sokkal nehezebb, mint a tékozló fiaknak, hiszen ez nem emeli tekintélyüket a világ előtt. Belső, szívbeli megfordulás ez, melyet a távol állók sokszor észre sem vesznek, de a közel levők, különösen a családtagok előtt nem marad elrejtve. 

Megérzik a változást; aki előzőleg könyörtelenül ragaszkodott saját igazához, most irgalmas szívű.
A kegyelem csodája az, amikor valaki szabadulást talál a bűn mélységeiből. 

De nem kisebb csoda az sem, amikor a külsőleg kegyes és makulátlan ember keménységét meglágyítja vagy összetöri az isteni kegyelem. Isten az önigazultakat is szívére akarja vonni.

 "Fiam!" - mondja szeretetteljesen a felindult és megkeseredett embernek.
Azt is biztosítja szeretetéről, aki abból kizárta magát; szeretetlenségét nem kárhoztatva, hanem szelíden és rábeszélőleg tárja elé. Milyen nagy az Úr jósága! Oly nagy, hogy a szeretetlen emberi szív alig foghatja fel.

Már a tékozló fiú iránt is túláradó és megindító volt az atyai szeretet, de még sokkal inkább az a nagyobbik fiú felé. A fiatalabb szeretetre vágyva és megtörten jött vissza. 

Odasimult az atyához és hálás volt minden szerető pillantásért. 

A nagyobbik fiú eltaszította magától az atya szeretetét, amikor az befelé hívogatta a házba. 

Szavaiból gyűlölet áradt és szörnyű dacosság. 

És mégsem engedte őt az atya továbbmenni, hanem teljes szelídséggel igyekezett őt tévedéséről meggyőzni.

Ilyen az isteni szeretet. Meddig védekezel még ellene és nem engeded, hogy a te szívedet is rabul ejtse?

Elveszett és megtaláltatott❣️(III.)

,,Mikor pedig még távol volt, meglátta õt az atyja, megesett rajta a szíve, odafutott, a nyakába borult és megcsókolgatta õt. ,,- (Luk 15, 20)

Bár a tékozló fiú méltatlannak érezte magát, mégis élt benne a bizalomnak egy szikrája, hogy atyja nem taszítja majd el õt. Ez a hite nem csalta meg. Sõt, az események minden várakozását felülmúlták. 

Az atya, aki maga a szeretet, felismeri az õszinte bûnbánat jeleit. 

A gõgösöket és elbizakodottakat éppen úgy felismeri „távolról", mint a bûnbánókat. 

Eléje jön a bûnösnek. Az embert éppen oly kevéssé fordítja meg erõszakkal, mint amilyen kevéssé tartóztatja õt erõszakkal magánál. 

De ugyanakkor mindent felkínál neki, hogy visszatérésre bírja és kezeit kinyújtja felé. Igaz ugyan, hogy néha úgy látszik, mintha nem akarná meghallgatni a kegyelemért való esedezést, de ez nem így van; csak gyakran igen soká tart, amíg egy ember eljut teljes belsõ csõdjéig, ahol nem csupán felismeri vétkét, hanem fenntartás nélkül és alázatosan be is ismeri azt. Akkor az Úr kegyelmét kínálja.

„Megesett rajta a szíve." Nem úgy kezeli a tékozló fiút, mint valami megvetésre méltó, hálátlan és engedetlen embert, akivel jogosan történik meg minden, hanem mint egy sajnálatra méltó személyt, aki elvakultságában maga rohan a veszedelembe. 

Az embereknek ilyen irgalmas megítélése lenne a mi életfeladatunk is. 

Õ megbocsátott és mindent elfelejtett. 

Mi megbocsátunk és mégis felhánytorgatjuk alkalmilag a másik eljárását. 

Az elfajult fiú egyebet sem tud hozni, mint rongyait és vétke becsületes bevallását, az atya mégis szeretettel és gyöngédséggel veszi õt körül. 

A piszkos rongyok helyett a „legszebb ruhát" kapja meg. Isten a bûnöst a megigazulás drága köntösébe öltözteti, melyet Krisztus szerzett számunkra. 

Az ujjára húzott gyûrû tulajdonképpen pecsétgyûrû, mely minden szabad embert megillet, ellentétben a rabszolgákkal. Isten minden gyermeke teljesen szabad és senkitõl sem függ, csak az Atyától. 

A lábakra húzott saru azt a szilárdságot és bizonyosságot jelzi, amivel felléphetünk. 

Ha Isten egy emberen megkönyörült, lehet, hogy még az emberek szemére vetik annak korábbi életét, mint ahogy az idõsebb fiú tette. 

Azután az atya válogatott ételekbõl készült lakomát készíttet a számára. 

A bûn nyomorúságában elsenyvedt lélek felelevenedik és életre kel. 

S ahol élet van, ott öröm is van.

ELVESZETT és MEGTALÁLTATOTT❣️II.rész

,,💞Mikor azután magába szállt, ezt mondta: felkelek, elmegyek atyámhoz és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.,,-  (Luk 15, 17-18)

Az atya meg se próbálta, hogy visszatartsa fiát, mikor az el akart menni hazulról. 

Magának kellett meggyõzõdnie arról, hogy hol jobb, az atyai házban vagy idegenben. 

Így hagyja Isten az embert a maga útján járni; sokszor egész népeket is. 

Hadd lássák meg maguk, mire jutnak Isten nélkül. 

A maguk urai akarnak lenni, de észre kell venniök, hogy vágyaik és szenvedélyeik uralma álá vagy emberi szolgaságba kerülnek (2 Krón 12, 8). 

A példázat nagy éhségrõl beszél, ami a tékozló fiú nyomorúságos helyzetét még jobban kiélezte. 

Isten sokszor engedi, hogy engedetlen teremtményei megtapasztalják, milyen fájdalommal és nyomorúsággal jár az, ha õt elhagyják és nem félik. 

Az éhség és a szeretetlen bánásmód lényegesen hozzájárultak a tékozló fiú elhatározásához a hazatérést illetõen. Mily gyakran válik a baj és szomorúság tanítómesterré a Jézus Krisztussal való viszonyunkban.

„Magába szállt." Ez volt a nagy fordulópont. Elõzõleg csak botorkált. 

Amíg az ember Istentõl elszakadt állapotban van, nem Iát tisztán és nem gondolkodik helyesen. 

A sátán beköti áldozatainak szemét, hogy azok kacagva és tréfálkozva rohanjanak vesztükbe. 

A tékózló fiú is igazán az elhagyatottságban eszmélt magára. 

Szemei megnyíltak önmaga látására. Rájött arra, hogy akkor kezdõdött a baj, amikor legjobb barátjának - atyjának - hátat fordított és olyan barátokkal adta össze magát, akik õt bajában nyomorultul cserben hagyták. „Felkelek, elmegyek atyámhoz." Nem volt könnyû elhatározás ez! 

Hiszen ezzel a világ elõtt annak adta bizonyságát, hogy rossz útra tévedt és szégyenletes állapotba került.

Minden megforduláshoz nagy elhatározás kell. 

Nem szabad figyelembe vennünk az emberek ítéletét és vélekedéseit. 

Ismert dolog, hogy a világban jellemtelenségnek számít, ha valaki nézeteit vagy magatartását teljesen megváltoztatja s még inkább, 

ha azok bocsánatát kéri, akiket gõgjében és dacosságában megbántott. 

Vétkeztem Isten és az emberek ellen - az ilyen vallomás nehezen jön ki ajkunkon; mintha torkunkat szorongatná valaki. 

A példázatbeli tékozló fiú ráébred méltatlan voltára s arra, hogy apját megbántotta, viszont éppen ez szorítja arra, hogy önmagát megalázva fenntartás nélkül elismerje bûnös voltát.

ELVESZETT ÉS MEGTALÁLTATOTT❣️ I.rész

,,💞Atyám, add ki a vagyonból rámesõ részt.,, (Luk 15, 12)

A tékozló fiú szomorú bukása ott kezdõdött el, amikor eltökélte, hogy függetleníti és az atya ellenõrzése alól kivonja magát. Ezáltal belsõleg elszakadt apjától. 

Az ilyen szabadságra való törekvésekben már ott van a bukás csírája. De tekintsünk csak Jézusra. 

Egy lépést sem tudott és akart az Atya megkérdezése nélkül tenni. 

Nem volt egy szava, amit ne az Atyától kapott volna ajándékba és csak azt tette, amire az Atya õt indította (János 5, 19-20). A legteljesebb függõ viszonyban volt az Atyával.

A bûn lényegéhez hozzátartozik, hogy az ember nem akar Istentõl függni, hanem a saját maga ura kíván lenni. Közben azokat az ajándékokat és erõket, azokat a képességeket, amiket Istentõl nyert s amiket neki köszönhet, a bûnös ember a maga tulajdonába veszi.

 Úgy érzi, hogy azok õt illetik s õ akar azok felett rendelkezni ahelyett, hogy Isten állandó felügyelete alatt sáfárkodna velük. 

Ez az önállóságra való törekvés különösen az ifjúságban jelentkezik igen erõsen. 

Saját belátásuk és akaratuk szerint akarnak cselekedni. És mivel az ember szíve gonosz, a sötét gondolatok is hamarosan felbukkannak és a gonosz tanácsok és az akarat is hamarosan megmozdul azok megvalósításra. Elõször a gonosz vágyak csíráznak ki szívében, azután szavakba is foglalja õket s végül tettre kerül a sor.

A tékozló fiú összeszedett mindent és elhagyta az atyai házat, hogy szabaduljon a terhes felügyelettõl. Hamarosan lekerült életérõl minden szép és elpocsékolt mindent. 

A tékozló fiú nem akart függeni atyjától, aki pedig szerette õt és csak a javát kereste, most azután függõ viszonyba került vadidegen és szeretetlen emberekkel, akik még a disznóknak szánt moslékot is sajnálták tõle. 

„Elszegõdött annak a tartománynak egyik polgárához." 

Kérni és könyörögni kellett valami nyomorúságos szállásért és a legalacsonyabbrendû munkáért is. 

Annak elõtte a legínycsiklandozóbb falatokkal traktálta magát, most pedig szívesen megtöltötte volna gyomrát olyan eledellel, mely azelõtt csak utálattal töltötte volna el. 

Régebben alig tudott eleget tenni a sok társasági meghívásnak, most pedig teljes és szomorú magányba került. Az egykor boldognak tartott, fékevesztett életbõl csak boldogtalanság lett. 

Helyzetét, amibe került, bizonyára irtózatos szerencsétlenségnek fogta fel, pedig az elõkészítõje volt a késõbbi boldogságnak.

Vágy az üdvösség után❣️ (IV.)

,,💞Jézus így felelt neki: ma lett üdvössége ennek a háznak!,,- (Luk 19, 9)

A családfő révén az egész háznak üdvössége lett. Tehát nemcsak Zákeus szívében, hanem egész háznépében döntõ változás ment végbe. 

Elõzõleg sötét, szomorú hajlék volt, most pedig megtelt fénnyel és békességgel. 

Mert ott, ahol minden a pénz körül forog, valami belsõ sivárság és üresség uralkodik. 

Lehet, hogy egy hajlék tele van javakkal és a legszebben van berendezve, mégis, ha Jézus nincs benne, milyen nyomorúságos, szegény és üres az. 

Tiszta és nemes örömökre nincs idõ, nem is szólva arról, hogy Isten Igéje számára sincs alkalom. 

S ha el is hangzik idõnként egy-egy asztali vagy esti imádság puszta megszokásból - nincs abban szív és áldás.

Még a gyermekek is másképpen nõnek fel ilyen helyen. Érzi az ember, hogy bensõleg mennyire ápolatlanok. Kedélyük nem tud kibontakozni, nem ismerik a derût, hiányzik a felülrõl való napfény. 

A szülõknek nem jut semmi idejük a gyermekekre, és a fejlõdõ gyermeki lélek nem telik meg derûs benyomásokkal. Már korán belekerülnek õk is a földi javakért folytatott hajszába és nem csoda, hogy szüleik pontos tükörképévé válnak. Mennyire megérzik a gyermekek, amikor a szülõknél valami döntõ változás történik és talán mind az apa, mind az anya befogadják az Urat. 

Ha azonban a gyermekek idõközben már felnõttek és elindultak a világ útjain, már nem ilyen egyszerû a dolog. 

Õk maguk ellenszegülnek és berzenkednek az új ellen, ami a házban megindult. 

Milyen megalázó ilyenkor a szülõkre nézve, amikor saját mulasztásaik keserû gyümölcsét kell enniök. 

Ha azonban a gyermekek még kiskorúak, kilátás van arra, hogy helyt adjanak a jónak és az Úr örömére növekedjenek.

Jézus és az apostolok nagy súlyt helyeztek arra, hogy a ház, ill. a család az imádság hajlékává legyen. Az Úr gyülekezete hívõ családokra épül elsõsorban s nem csupán egyes hitrejutott személyekre. 

A hívõ édesanya vagy édesapa révén lesz a kisgyermekeknek is részük az üdvösségben, még akkor is, ha kiskorúságuk miatt még nem világos életükben az Úr mellett való személyes döntés. 

Ezért olyan fontos, hogy a családanyát vagy családapát, vagy mindkettõt az Úr iránti szeretet hassa át. Kiszámíthatatlan áldások származnak ebbõl az egész család számára.