Vágy az üdvösség után❣️ (III.)

,,💞Zákeus pedig elõállva, így szólt az Úrhoz: Uram, íme vagyonom felét a szegényeknek adom és ha bárkitõl valamit zsarolással elvettem, négyannyit adok a helyébe.,, 
(Luk 19, 8)

A sokaság szemében Zákeus nagyobb bûnös volt, mint sokan mások. 

Isten elõtt azonban megigazulva állt ott, mint ama példázatbeli vámszedõ. Befogadta a Megváltót. 

„Mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek." 

Micsoda vigasztalás és öröm volt ez Zákeus számára.

Szívét megtöltötte az Úr iránti szeretet és bizonyos volt abban, hogy bûneire bocsánatot nyert. 

Ezek után ugyan mit számít az, ha akár az egész világ ellene van? „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?"

Zákeus valószínûleg már elõzõleg is szabadulni vágyott a pénz hatalmából. 

Felismerte, hogy a mammon gonosz úr, aki szolgálatában feltétlen engedelmességet kíván. 

De csak most lett igazán szabaddá, amikor Jézus úrrá lett élete felett. 

Így szólítja meg: „Uram!" Vagyonának felét adja most már a szegényeknek és nem csupán az elõírt tizedet. Elõzõleg az volt a jelszava, hogy „venni", most pedig „adni". 

Rájött arra, hogy valóban jobb adni, mint kapni. A kõszívû pénzember a szegények jótevõjévé vált. 

Ilyen változást csak Jézus hozhat létre. Zákeus szíve a pénz gondolatával volt eltelve és akörül forgott egész élete. „Ahol a kincsetek, ott lesz a szívetek is." Vannak, akik megtérésük alkalmával sok mindent odaadnak, de megtérésük nem érinti a pénztárcájukat. Pedig mit ér, ha egy fának a gyökereit átvágják, de a fõgyökér megmarad. Zákeus erre a gyökérre irányította a fejszét.

„Ha bárkitõl valamit zsarolással elvettem, négyannyit adok a helyébe." 

- Ha valaki elõzõleg zsarolással és csalással vádolta volna, bizonyára törvényre megy vele. 

Most azonban õ maga minõsíti magát zsarolónak és csalónak. 

Nemcsak a szívét, hanem a házát is igyekezett megtisztítani. 

Mennyi hûtlenség és csalás történik üzletben, mûhelyben, a piacon, az irodában vagy éppen az egyházban. Milyen szükség van arra, hogy az ember lelkiismeretét megtisztítsa minden gonoszságtól. 

Ez nagy elhatározást követel. Annak azonban, aki Jézusnak, ennek a páratlan igazgyöngynek a birtokába akar jutni, el kell szakadnia mindattól, ami az Úrtól elválasztja. 

De itt is érvényes az, hogy „gyorsan" tedd meg, amit akarsz, különben nem lesz belõle semmi és elvész az üdvösség.

Vágy az üdvösség után❣️ (II.)

,,💞És mikor Jézus arra a helyre ért, feltekintett és ezt mondta neki: Zákeus, gyorsan szállj le, mert ma nekem a te házadnál kell maradnom.,, (Luk 19, 5)

„Jézus feltekintett." Meglátta, hogy van ott egy lélek, akinek õreá van szüksége. 

Ezzel máris kapcsolat jött létre Zákeus és közötte. Tudja, hogy milyen harc van annak lelkében. 

Nevén szólítja õt, noha még soha nem találkoztak.
A Megváltó figyelmét soha nem kerüli el, amikor egy egyébként öntelt és önigazult ember szívében éhség támad az igazság után. A lélek vágyakozása az élet és békesség után valóságos vonzóerõt gyakorol rá, aminek nem tud ellenállni.
- Zákeus sokkal többet kapott, mint amit remélt. Arra vágyott, hogy Jézust megpillantsa, 

s most íme Jézus mentõ szeretettõl sugárzó tekintete nyugszik meg rajta.
De Jézus nemcsak rátekint, hanem meg is szólítja õt és be akar térni házába.

„Gyorsan szállj le!" - Amikor egy lélek megmentésérõl van szó, ott nagyon is indokolt a sietség. Közömbös dolgok esetében olyan mindegy, hogy az ember ma cselekszik-e vagy holnap, 

vagy éppen soha.
Azonban ott, ahol a lélek üdvössége forog kockán, nincs helye a halogatásnak. 

Aki ilyen esetben mulasztást követ el, mindent tönkre tehet. 

Amikor testi életünk tûzben vagy árban veszélybe kerül, egy pillanatot sem vesztegetünk el. 

Hát nem több a lélek, mint a test?
Valóban felelõtlenség, ha valaki ilyen fontos ügyben habozik és vár.

Az Úr Jézus kockázatot is vállalt a maga részérõl, amikor betért a vámszedõ házába. 

„Mindnyájan zúgolódtak" - akik ezt látták.
Hiszen hány becsületes ember van Jerikóban, miért éppen ebbe a hírhedt házba tér be Jézus? 

Jézus azonban nem kér senkitõl tanácsot, hanem azt teszi, amire õt az Atya elhívta. 

A mentõ szeretet kényszeríti õt erre. 

Nincs tekintettel semmire, amikor az igazságot kell megmondani, vagy szeretetét nyilvánvalóva tenni
(Luk 14, 1-4). - „Ma nekem a te házadnál kell maradnom."
E szent kényszerûség érzete tölti el Jézust s ez élt benne már 12 éves korában, amikor felismerte, 

hogy neki az õ Atyjának dolgaival kell foglalkoznia.
Külsõ nyomás, kényszer vagy fenyegetés azonban a legkisebb mértékben sem tudták befolyásolni õt, hogy akár csak egy nappal is elõbb fejezze be küldetését (Luk 13, 31-33).
Az Úrnál mindig a „ma" számít. Ma és most kész a megmentésre. 

Ha tehát késik ez a segítség, a felelõsség ezért rajtunk van.

Vágy az üdvösség után❣️ (I.)

,,💞(Zákeus) igyekezett látni Jézust. -(Luk 19, 3)

Keresõ lélek volt ez a fõvámszedõ. Elõzõleg egészen más vágy uralta: gazdag akart lenni. 

Lelkét a pénzsóvárság töltötte el. A mammon hallatlanul nagy vonzóerõt jelentett számára. 

A pénzért lelkiismeretét is áruba bocsátotta és nem volt olyan becstelenség, amitõl visszariadt volna. Istenre nem volt gondja.
Mikor imádkozott, vagy szombaton a zsinagógában volt, lelkileg érintetlen maradt. 

A mammon szolgálatában szíve kõvé vált. Milyen szegények is a pénz rabjai!

Zákeusnál azonban valami változás történt, amit elõször talán maga sem vett észre. 

Isten vonzásába került s ez hozta õt Jézushoz.
Lelkiismerete nyugtalankodni kezdett. A pénz elvesztette varázserejét. Nem volt a régi. 

Lehet, hogy a környezete is észrevett ebbõl valamit, amint gyakran ott ült gondolataiba mélyedten, 

mint aki nehéz súlyokat cipel. Jézusról hallott már.
De a sokak által magasztalt Mesterrel kapcsolatos hírek sokáig hidegen hagyták. 

Azután egyszerre csak azt érezte, hogy Jézus vonzásától nem tudott szabadulni. 

Különösen amikor azt hallotta, hogy milyen szeretettel fogadja a vámszedõket és egyéb bûnösöket. 

„Ez az az ember, akire szükségem van! Lelkem vágyakozását õ tudná kielégíteni s az engem kínzó kérdéseket is meg tudná oldani."
- Egy napon az Úr keresztülment Jerikón. „Látnom kell õt" - szólalt meg egy hang Zákeus szívében. Nem a szokásos kíváncsiság volt ez, hanem az üdvösség után való vágyakozás.
Ez annyira fokozódott benne, hogy minden akadályt áttört. 

Mivel kistermetû ember volt, felmászott egy eperfára. Ezzel persze gúny és nevetség tárgyává vált. Sokan ujjal mutogattak rá, de õ nem törõdött ezzel. Tekintete feszülten rátapadt arra az egyre, az Úrra.

Aki Jézushoz akar jönni, az semmi másra nem lehet tekintettel. 

Nekünk természettõl fogva éppen az a bajunk, hogy oly sok mindenre tekintettel vagyunk: emberekre, hivatásbeli, üzleti és társadalmi kapcsolatokra és sokan meg is rekednek itt. 

Nem tudnak ezektõl a láncoktól szabadulnni. 

Zákeus mindent félretolt. Úgy érezte, hogy látnia kell Jézust, most vagy soha! 

És valóban, ez volt az egyetlen és utolsó lehetõség Jézus meglátására. 

Földi életében Jézus utoljára haladt át Jerikón. Útban volt Jeruzsálembe, ment a halál felé. -

 Hányan gyötrõdnek majd az örökkévalóságban az elmulasztott alkalmak miatt!

A megkötözöttségből feloldozva

"...és ezt mondta neki: Effata, azaz: Nyílj meg! "
(Márk 7, 34)

A süketnéma esetében az Úr Jézus először cselekszik és csak azután beszél. Az egész beszéd tulajdonképpen egyetlenegy szó, de tele erővel. Jézusnál a cselekvés mindig megelőzi a szót, szavai pedig mindig tettek.

Mi mennyit beszélünk és a tett vagy elmarad, vagy csak valahol hátul sántikál és szavaink olyanok, mint a buborék. Lukács mondja a maga evangéliumáról később, hogy mindazokról a dolgokról írt, "amelyeket Jézus cselekedett és tanított" (Csel 1, 1).
A földről való eltávozása óta is ugyanezt teszi az Úr. Mindmáig cselekszik és tanít az övéin keresztül. De mindig a cselekvés a döntő. Követői sem merülhetnek tehát ki puszta szavakban. Ő cselekedni akar általuk, nekünk pedig őt kell szóhoz juttatnunk.

Ezt a felszólítását - Effata - az Úr minden szívbe és életbe bele akarja kiáltani. Először azonban tudatára kell ébrednünk a magunk nyomorúságos, megkötözött voltára.
Fel kell ismernünk a magunk vétkes voltát, bűnös hajlamaink bilincseit, amiktől önerőnkből nem tudunk szabadulni.
El kell jutnunk egy pontig, ahol már nincs tovább s a mélységből hozzá kell kiáltanunk. 

Ekkor mondja ő ki az "Effata" szót.

A süketnéma esetében azonnal jött a feloldás.
"Megnyílt a füle." Mi is szellemi értelemben mindaddig süketek vagyunk, míg Jézus ezt a süketséget át nem töri. Készek vagyunk ugyan a földi hangok és fecsegések meghallására, de nem halljuk a Jó Pásztor hangját. Isten Igéje felé zárkózottak vagyunk, s ezért unalmas az a számunkra.

Ha pedig fel is fogunk valamit abból, kiderül, hogy hamisan értelmeztük. Sokszor csak életünknek és cselekedeteinknek megítélését halljuk ki belőle s haragosan elfordulunk. Így lesz az evangélium halál illatává számunkra.
Mindaddig nem tudjuk meghallani a szeretet hangját, mely megmentésünkről szól, míg el nem határozzuk magunkat a megfordulásra és engedelmességre.
Akkor nyílik meg fülünk fölfelé és halljuk a békességről szóló üzenetet. Nyelvünk kötelékei is feloldódnak, magasztaljuk Isten kegyelmét és vallást teszünk a Megváltóról, aki olyan nagy dolgokat tett velünk.
Amikor lelkiismeretünk felszabadul a bűntudat terhe alól, a nyelv is megoldódik. Isten szeretete árad szét szívünkben.

Azt fogjuk szólni, ami épít és Isten dicsőségét szolgálja.

A MEGKÖTÖZÖTTSÉGBŐL FELOLDOZVA❣️ (II.)

,,💞...és ezt mondta neki: Effata, azaz: Nyílj meg!,, (Márk 7, 34)

A süketnéma esetében az Úr Jézus elõször cselekszik és csak azután beszél. 

Az egész beszéd tulajdonképpen egyetlenegy szó, de tele erõvel. 

Jézusnál a cselekvés mindig megelõzi a szót, szavai pedig mindig tettek. 

Mi mennyit beszélünk és a tett vagy elmarad, vagy csak valahol hátul sántikál és szavaink olyanok, mint a buborék. Lukács mondja a maga evangéliumáról késõbb, hogy mindazokról a dolgokról írt, „amelyeket Jézus cselekedett és tanított" (Csel 1, 1). 

A földrõl való eltávozása óta is ugyanezt teszi az Úr. Mindmáig cselekszik és tanít az övéin keresztül. De mindig a cselekvés a döntõ. Követõi sem merülhetnek tehát ki puszta szavakban. 

Õ cselekedni akar általuk, nekünk pedig õt kell szóhoz juttatnunk.

Ezt a felszólítását - Effata - az Úr minden szívbe és életbe bele akarja kiáltani. 

Elõször azonban tudatára kell ébrednünk a magunk nyomorúságos, megkötözött voltára. 

Fel kell ismernünk a magunk vétkes voltát, bûnös hajlamaink bilincseit, amiktõl önerõnkbõl nem tudunk szabadulni. El kell jutnunk egy pontig, ahol már nincs tovább s a mélységbõl hozzá kell kiáltanunk. Ekkor mondja õ ki az „Effata" szót.

A süketnéma esetében azonnal jött a feloldás. „Megnyílt a füle." 

Mi is szellemi értelemben mindaddig süketek vagyunk, míg Jézus ezt a süketséget át nem töri. 

Készek vagyunk ugyan a földi hangok és fecsegések meghallására, de nem halljuk a Jó Pásztor hangját. 

Isten Igéje felé zárkózottak vagyunk, s ezért unalmas az a számunkra. 

Ha pedig fel is fogunk valamit abból, kiderül, hogy hamisan értelmeztük. 

Sokszor csak életünknek és cselekedeteinknek megítélését halljuk ki belõle s haragosan elfordulunk. 

Így lesz az evangélium halál illatává számunkra. 

Mindaddig nem tudjuk meghallani a szeretet hangját, mely megmentésünkrõl szól, míg el nem határozzuk magunkat a megfordulásra és engedelmességre. 

Akkor nyílik meg fülünk fölfelé és halljuk a békességrõl szóló üzenetet. 

Nyelvünk kötelékei is feloldódnak, magasztaljuk Isten kegyelmét és vallást teszünk a Megváltóról, 

aki olyan nagy dolgokat tett velünk. 

Amikor lelkiismeretünk felszabadul a bûntudat terhe alól, a nyelv is megoldódik.

Isten szeretete árad szét szívünkben.  

Azt fogjuk szólni, ami épít és Isten dicsõségét szolgálja.

A megkötözöttségbõl feloldozva❣️(I.)

,,💞Jézus a süketnémát) félrevonta a sokaságból. (Márk 7, 33)

Ma is félrevonja az embereket a sokaságból. 

Minden olyan alkalom, amikor betegség vagy gyász köszönt ránk, ilyen „félrevonás".
Lehet, hogy panaszkodsz: éppen engem érnek a bajok, engem sújt ilyen keményen Isten!
Gondold meg ilyenkor, hogy talán azért von így félre, mert valami különlegest tartogat a számodra, valami különleges áldást, a kegyelemnek valami különös megtapasztalását.
Fogadd el tehát, amikor félrevon téged.

Az Úr Jézus soha nem sablonosan, megszokott módon végezte munkáját.
Az emberek úgy gondolták, hogy kezét majd a süketnémára helyezi, mint már annyi más alkalommal is tette. Ez alkalommal azonban Jézus másként járt el.
Gyógyításai és az emberi bajokhoz való közelítése soha nem egy kaptafára történnek.
Minden egyes embert teljesen egyénileg kezel. Figyelembe veszi sajátos szükségleteit és sérüléseit.
A süketnémánál ujját dugta a fülébe. Ott volt a bajok forrása.
Ma is az élet sérült pontjaira helyezi ujját. Elõször talán sokak számára elviselhetetlen, hogy Lelke által a lelkiismeret beteg pontjait érinti meg és az igehirdetésen vagy személyes beszélgetéseken keresztül az õ szolgái sebes pontokat érintenek. De ne vond ki magad ez alól.
Az Úr soha nem azért helyezi valahová az ujját, hogy neked kínt és szenvedést okozzon, hanem azért, hogy gyógyítson.

Ma talán idegenkedünk attól a gondolattól, hogy „nyálával illette annak nyelvét". 

Valószínûleg a süketnéma elõtt is valami érthetetlen és rejtélyes dolognak tûnt, pedig mély értelme volt annak. 

A nyálat az akkori orvosok is úgy tekintették, mint a test legfontosabb és legnélkülözhetetlenebb nedvét. Amikor az Úr ebbõl vesz, akkor ezzel a maga önfeláldozó és odaadó szolgálatát jelképezi elõttünk. „Észrevette magán, hogy isteni erõ áradt ki belõle" - olvassuk Jézusról egy más helyen. 

Az õ csodái nem valami bûvészmutatványok voltak. Miközben magára vette mások szenvedését és nyomorúságát, erõt árasztott magából. Végül is vérét, ezt a végképpen nélkülözhetetlen életnedvet, az élet hordozóját adta oda értünk. 

Ilyen Megváltónk van nekünk, aki szeretetében önmagát adja oda!
Hogyne bízhatnánk hát rá azokat a sérüléseinket és bajainkat, amiket senki más nem tud meggyógyítani, csak õ?

A MEGKÖTÖZÖTTSÉGBŐL FELOLDOZVA❣️

"(Jézus a süketnémát) félrevonta a sokaságból." (Márk 7, 33)

Ma is félrevonja az embereket a sokaságból.
Minden olyan alkalom, amikor betegség vagy gyász köszönt ránk, ilyen "félrevonás".
Lehet, hogy panaszkodsz: éppen engem érnek a bajok, engem sújt ilyen keményen Isten!
Gondold meg ilyenkor, hogy talán azért von így félre, mert valami különlegest tartogat a számodra, valami különleges áldást, a kegyelemnek valami különös megtapasztalását. Fogadd el tehát, amikor félrevon téged.

Az Úr Jézus soha nem sablonosan, megszokott módon végezte munkáját. 

Az emberek úgy gondolták, hogy kezét majd a süketnémára helyezi, mint már annyi más alkalommal is tette. 

Ez alkalommal azonban Jézus másként járt el. Gyógyításai és az emberi bajokhoz való közelítése soha nem egy kaptafára történnek. Minden egyes embert teljesen egyénileg kezel. Figyelembe veszi sajátos szükségleteit és sérüléseit. A süketnémánál ujját dugta a fülébe.
Ott volt a bajok forrása. Ma is az élet sérült pontjaira helyezi ujját. 

Először talán sokak számára elviselhetetlen, hogy Lelke által a lelkiismeret beteg pontjait érinti meg és az igehirdetésen vagy személyes beszélgetéseken keresztül az ő szolgái sebes pontokat érintenek. 

De ne vond ki magad ez alól. Az Úr soha nem azért helyezi valahová az ujját, hogy neked kínt és szenvedést okozzon, hanem azért, hogy gyógyítson.

Ma talán idegenkedünk attól a gondolattól, hogy "nyálával illette annak nyelvét". 

Valószínűleg a süketnéma előtt is valami érthetetlen és rejtélyes dolognak tűnt, pedig mély értelme volt annak. A nyálat az akkori orvosok is úgy tekintették, mint a test legfontosabb és legnélkülözhetetlenebb nedvét. Amikor az Úr ebből vesz, akkor ezzel a maga önfeláldozó és odaadó szolgálatát jelképezi előttünk. "Észrevette magán, hogy isteni erő áradt ki belőle" - olvassuk Jézusról egy más helyen. 

Az ő csodái nem valami bűvészmutatványok voltak. 

Miközben magára vette mások szenvedését és nyomorúságát, erőt árasztott magából. 

Végül is vérét, ezt a végképpen nélkülözhetetlen életnedvet, az élet hordozóját adta oda értünk. 

Ilyen Megváltónk van nekünk, aki szeretetében önmagát adja oda! 

Hogyne bízhatnánk hát rá azokat a sérüléseinket és bajainkat, amiket senki más nem tud meggyógyítani, csak ő?