CSAK A VILÁGOS BIZONYSÁGTÉTEL CÉLRAVEZETŐ❣️

"💞Hogyan higgyenek pedig abban, aki felől nem hallottak? Ámde hogyan halljanak igehirdető nélkül? "(Róma 10, 14)

A tudást nem lehet túlértékelni, de lebecsülnünk sem szabad. Hogyan hihet valaki, ha nem hall Krisztusról, sem pedig Istennek az ember megmentésére irányuló erőfeszítéseiről?
A hit nem csupán tudás, hanem bizonyosság is. De ismeret nélkül nem jutunk bizonyosságra. 

Fontos, hogy világos módon mutassanak rá előttünk a lelki élet tényeire, különben nem tudjuk hitben magunkévá tenni azokat.

Vannak emberek, akiknél a hitélet érzésekben és hangulatokban merül ki. 

Azt állítják, hogy elég lelki hatást kapnak a természeten vagy a művészeten keresztül.
Mikor egy nagyszerű hegyi tájat szemlélnek, a végtelenség érzése hatja át őket. 

Egy zenedarab élvezete közben emelkedett hangulatba kerülnek. Ez a vallásuk.

Véleményük szerint a szavak csak zavarfák az érzések közvetlenségét és erejét. 

Azt vallják, hogy a "legfőbb lény" úgyis kikutathatatlan és megismerhetetlen.
- Hála legyen azért, hogy Isten mentő munkája révén igyekszik megnyerni az elveszett embert; hogy elküldte, halálba adta, majd feltámasztotta Fiát és egyszer ismét elküldi nagy tervének befejezésére. Most is ő küld bizonyságtévőket dicsőséges dolgai hirdetésére, felruházza őket lelki erőkkel és hatalommal. Önmagától senki sem képes bizonyságot tenni az üdvösség dolgairól, ez felülről adatik s csak így segíthet a bizonyságtevés hitre. Az Isten titkaiba való bepillantás, a világos, határozott és a hallgatók szükségleteihez igazodó bizonyságtétel, a Léleknek a szívekben és lelkiismeretekben megnyilvánuló munkája - mindez imádságban elkért ajándék.

A hallgatót megragadja a hallott Ige, úgy érzi, hogy az egyenesen neki szól, az ő szükségeire válaszol.
Kinyújtja a kezét utána, elfogadja és vele együtt Jézus Krisztust is, akiről az Ige bizonyságot tesz.
Tehát nem csak meghall és megtud valamit, hanem megragadja, birtokába veszi azt. 

Csak így lesz nyilvánvalóvá az Ige csodálatos hatása és így tapasztalja meg a bűnös az Isten gyermekévé való átalakulás nagy élményét.
Mindez a hit megtapasztalása. De a hitnek is szüksége van valamire, amire támaszkodik, amire épül.
Ködre nem építhetünk. Az egyetlen és biztos alap:
Jézus Krisztus és az Ő Igéje: "az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak" (Lk 21, 33).

AZ ÜDVÖS ELÉGEDETLENKEDÉS❣️

"💞Mit zúgolódik az élő ember? Ki-ki a maga bűnéért zúgolódjék. "
(Jeremiás siralmai 3, 39)

Mikor Jeremiás a siralmait írta, nehéz idők jártak.
Szörnyű összeomlás történt. A népet Isten büntetése sújtotta és úgy látszott, hogy teljes pusztulás következik. A hatalmas Nabukodonozor nem ismert kíméletet.
Drágaság és éhínség uralkodott az elpusztult és kiürült országban. 

Volt tehát elég ok a panaszra és zúgolódásra. Sokan kételkedtek, hogy van-e egyáltalán Isten az égben, aki az emberek sorsát irányítja.
Nem tudták ezeket az eseményeket és állapotokat Isten igazságával összeegyeztetni.
Elégedetlenségre mindig és nálunk is van ok bőven.
Hányszor hallunk keserű kifakadásokat. De kritizálásunkkal vagy szitkozódásunkkal a legkisebb mértékben sem változtatunk a tényeken és helyzeteken. Nem is jutunk előbbre. 

Az élet haszontalan és értelmetlen panaszkodásban és szemrehányásban merül ki, ha az ember nem ismeri fel végül is nyomorúságának legmélyebb okát: a bűnt.

De "ki-ki a maga bűnéért zúgolódjék!" Ha megszólal ez a hang:
"Keményen megostorozott engem az Úr, de nem adott át engem a halálnak" (Zsolt 118, 18), 

akkor ez már félnyereség.
Mert ha minden nehézséget és rám jövő bajt úgy veszek, mint az Úr fenyítését és belátom, 

hogy az én engedetlenségem miatt van ilyen büntetésben részem, akkor már a helyes nyomon vagyok. 

Nem perlekedem sorsommal, hanem önmagamat vonom elsősorban számadásra.
Attól pedig nem kell félnünk, hogy nagyon keményen járunk majd el, mert természettől fogva túlságosan is tekintettel vagyunk önmagunkra. Soha nem ítéljük el magunkat túlzott szigorral.
Mihelyt elismerjük saját vétkeinket, a zúgolódás könnyen változik át imádsággá és kegyelemért való fohászkodássá. Sokszor rábírnak minket a külső bajok is az imádkozásra, de ez könnyen megtéveszthet, különösen ha a kért segítség elmarad.
Egészen más az, amikor az ember saját bűne és lelkiismerete dolgában kerül szorítóba. 

Ilyenkor imádságunk már nem felületes többé, hanem így szólunk:

"A mélységből kiáltok hozzád Uram! Uram, hallgasd meg az én szómat; legyenek füleid figyelmetesek könyörgő szavamra" (Zsolt 130, 1-2).

Az ilyen könyörgés feltétlenül meghallgatásra talál és zúgolódásunk, panaszkodásunk dicséretté és magasztalássá változik át.

A FELÜLRŐL VALÓ MEGSZOMORODÁS❣️

"💞Az Isten szerint való szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre. "(2 Kor 7, 10)

Mint minden, ami felülről jön, az Isten által munkált szomorúság is áldott dolog. 

Van meddő szomorúság is.
A világ szerint való megszomorodás halált szerez, ahogy Igénk mondja. Az ilyenfajta szomorúságnál az ember nem szabadul meg nyomorúságától. Csak tépelődik s közben egyre mélyebbre fúrja magát a szomorúságba.
Állandóan csak önmaga körül forog.
"Bárcsak ezt vagy azt tettem volna..." - mondogatja folyton.
Az ilyesfajta szomorúság tébolyba vagy kétségbeesésbe vezet. Valami bekerült a lélekbe, ami ott bomlasztólag hat; valamiféle kedvetlenség vagy keserűség, ami egész bensőnket emészti s az embert használhatatlanná teszi.
Mennyivel más az a fajta szomorúság, melyet Isten Lelke kelt fel a lélekben. 

Először is az ember nem a bűn káros és kellemetlen következményei miatt szomorkodik, hanem a bűn miatt, amely azokat előidézte. Nem is emberek előtt szégyeljük magunkat, hanem Isten előtt.
Nem annyira az ideig való javak elvesztését sajnáljuk, mint a belső javaknak - békesség, tisztaság - eljátszását.
És ha az embernek meg is van mindene, amit csak szíve kíván, mégis mélységesen kielégületlennek érzi magát akkor, mikor ez a felülről való megszomorodás lelkében elkezdődik. 

Igen, az ilyen ember szívesen vesz magára még bajokat és szenvedéseket is, csakhogy a lelkiismeretét nyomó tehertől és a szívére nehezedő búskomorságtól megszabadujon.
- Előttem van például valaki, aki a háború folyamán házasságtörés bűnébe került. 

Hazatért és egy idő múlva felébredt lelkiismerete. Kínozta, gyötörte őt.
Nem talált nyugalmat, amíg feleségének be nem vallotta hűtlenségét.
Az szörnyű szemrehányásokat tett neki. A férfi nyugodtan tűrt mindent. 

Most, hogy szíve megkönnyebült, végre meg tudja ragadni a bűnbocsánat nagy kegyelmi ajándékát.
Meg is mondja, hogy most már azzal sem törődne, ha a városban mindenki megtudná a dolgot és gúnyolódnának rajta. Egy asszony többéves szolgálat után kénytelen bevallani főnökének kisebb hűtlen kezeléseit.
Közben világi fogalmak szerint mindig igen hűséges tisztviselő volt. 

Miután megtért, hajlandó volt mégis jóhírét is odadobni, csakhogy könnyítsen lelkiismeretén.
Valóban csodálatos erő van az Isten szerint való megszomorodásban.

 

ÉBRESZTÉS A HALÁLBÓL❣️

"💞Támadj fel a halálból és felragyog neked a Krisztus. " (Ef 5, 14)

A meg nem tért ember számára az alvás mindig halálos alvás. E kettő, az alvás és a halál úgyszólván testvérek.
A halott megszűnik eddigi környezete számára létezni, nincs többé. 

A lelkileg halott ember nem létezik Isten számára és neki sem jelent Isten semmit. 

És ahogy a halott nem ad ki egy hangot sem többé, a lelki halottól sem hallasz bizonyságtételt a Megváltóról. A lelki halottak mindig némák.
Nincs mondanivalójuk. Egész kegyességük csak holt szokásokból, formális cselekedetekből áll.
"Támadj fel a halálból." Ha a felülről jövő ébresztő szó lelki hallószervedig hatolt, az első életjel éppen az lesz, hogy felismered bensőd halott voltát. Abban, aki nyugtalan lesz lelki állapota miatt és megriad, már meg is indult valamiféle élettevékenység. Már megmozdult benne az élet, kezdi Istent keresni és kérdezősködik utána.
- De még mindig nagy különbség van a megelevenedés és a halálból való feltámadás között.
"Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe" (1 Jn 3, 14) - mondja az apostol.
Ha azonban az ember nem jut végleges döntésre és nem szakad el egyszeriben a bűn és halál világától, a lelkében megfogant élet ismét elhalhat. Más szóval: sokan ébrednek fel és mégsem jutnak mind életre. Sokakat még az emberek ítélete s a tőlük való félelem is visszatart.
Mindaddig, amíg valaki a halottak között fekve marad, az avatatlanok nem sejthetik, hogy itt valami újfajta élet van már indulóban. Ha azonban valaki mint új életre támadt ember előjön, határozottan fellép, az már mindenkinek feltűnik, sőt sokaknak döntő indíttatást adhat.
Tehát - ezt mondja Igénk -légy bátor, kelj fel, azaz támadj fel és így világosít meg téged Krisztus, 

vagy ahogy egy más fordítás olyan szépen mondja: ő ragyog majd feletted.
A Bibliában a világosság és az élet szinte azonos fogalmak. Tehát Krisztus téged a maga életével itat át. S ezt ő mindig szívesen teszi. Vágyakozva vár arra, hogy életed halálos sötétségét a maga világosságával eloszlassa.
Íme, közel van világosságod! Ne félj attól és ne szégyeld, hogy így sötétséged is nyivánvalóvá válik.
Hajolj meg és szégyenkezz elsősorban Isten előtt, de ha kell, emberek előtt is. 

De tudd meg, hogy éppen sötétséged nyilvánvalóvá tétele hozza meg neked a világosságot.

ÉBRESZTŐ KIÁLTÁS❣️

"💞Serkenj fel, aki aluszol! " (Ef 5, 14)

A lélek mindaddig alvó állapotban van, míg felülről el nem éri őt az ébresztő szó.
Semmit sem hall, Iát vagy érez abból, ami körülötte végbemegy. 

Fogalma sincs a veszélyekről, melyek fenyegetik. 

Ha tűz üt ki a házban, az alvó semmit sem vesz észre mindaddig, míg a füst be nem tölti a szobát, 

vagy már lángok veszik őt körül. Tolvaj hatol a házba: az alvó mit sem tud róla. 

Rablógyilkos lép az ágyához, hogy halálos csapást mérjen rá, de ő nyugodtan alszik tovább. 

Ilyen annak az embernek is a képe, aki még mindig távol él Istentől.

Közömbösen, nemtörődöm módon tölti napjait s nem gondol a veszéllyel, melyben lelke van. 

Nem gondol az előtte álló romlásra sem, míg végül is már túl késő.

Az alvó ember álmodik is, akárcsak az alvó lélek. 

Ez utóbbi arról álmodik, hogy nem is áll ő olyan rosszul, a helyes úton halad és végül is jó helyre visz útja. Magáról azt gondolja az ember, hogy rendes, jószívű és nem is sejti, mennyire romlott, mennyire gonosz a szíve.

 
Vannak azután olyan emberek is, akik szándékosan altatgatják a lelkeket. 

Nyugtatgatják a bűnöst, ahelyett hogy ébresztgetnék.
Hamis reményekkel áltatják, megerősítik önszeretetében, önigazságában vagy könnyelműségében.

Szájaíze szerint beszélnek hozzá és ha megmozduló, ébredező lelkiismeretében nyugtalanság támad, igyekeznek azt elhallgattatni. A lelki alvók egymást kölcsönösen erősítgetik a rosszban.

"Serkenj fel, aki aluszol!" - ez az Igének ébresztő kiáltása.
Az élőhitű keresztyén, az igazság élő tanúja, aki nevén meri nevezni a bűnt s annak szörnyű következményeit nem hallgatja el, felébreszti az alvókat.
A szívben egyszerre csak vágyakozás támad a békesség után és a lelkiismeret ébredezni kezd. 

De nyugtalan is.

Hiszen még az sem kellemes, ha valakit hirtelen testi álmából riasztanak fel, de ha veszély van, 

az alvó mégiscsak hálás ezért és gyorsan összeszedi magát.
Amikor egy lelket felébresztünk a bűn álmából, először talán még fel is háborodik és dühös lesz arra, aki őt a hamis biztonságból felrázta. Kényelmesebb tovább aludni. 

Szegény, elkábított bolondok, akik kitartóan csak tovább alszanak, jóllehet az ébresztő kiáltás lelkiismeretükig hatolt.
Viszont áldott az, aki hagyja magát ébreszteni és szemét kinyitja a valóság meglátására.

A SZÍV SÁNCAI és BÁSTYÁI❣️

"💞A mi hadakozásunk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Isten szolgálatában, erősségek lerontására. "(2 Kor 10, 4)

Az ember szíve olyan, mint egy erődítmény, melyet végső fokon csak Isten tud meghódítani.

A hozzávaló fegyverzet is az ő adománya, a Lélek által élővé tett Ige.
Egy szívet sem lehet megnyerni testi fegyverekkel, sürgető vagy támadó módon.
Nekünk Isten fegyvertárából kell ellátnunk magunkat fegyverekkel. Lelke átütő erejű Igéjének ajándékára van szükségünk és az elsáncolt szíveket imádságainkkal kell körülzárnunk.
- Ilyen hódító módszerrel dolgozott a lelki élet területén Keresztelő János.
Nagyon jól ismerte azokat a sáncokat és bástyákat, amik mögött korának emberei fedezéket kerestek.
"Ábrahám gyermekei vagyunk" - azaz Isten népéhez tartozunk, mondogatták egykor.
Ma meg így szólnak: Mi meg vagyunk keresztelve, konfirmálva, hallgatjuk Isten Igéjét. 

Minek kell annyit a megtérést emlegetni?

Pál apostol nem úgy fogta fel a keresztséget, mint valami nyugtatószert, inkább annak elkötelező voltára mutat rá:
"Nem tudjátok, hogy akik megkeresztelkedtünk a Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg?" (Rm 6, 3).

Tehát aki megkeresztelkedett, úgy éljen, mint aki meghalt a bűn és a világ számára! 

Különben semmit sem ér a keresztsége!
Izrael népe is akkor nyerte el a keresztséget, amikor odahagyva Egyiptomot, átvonult a Veres-tengeren.
Az úrvacsorát pedig akkor, amikor a pusztában csodálatos módon jutottak ételhez és italhoz 

(1 Kor 10, 2-5).

Minden megkeresztelt voltuk és úrvacsorázásuk ellenére is elvesznek azok, akik lépteiket a nagy megfordulás után nem a mennyei "ígéret földje" felé irányítják.
Az Isten Lelkétől áthatott bizonyságtétel szolgálata a félszívűek felé ez: "Lerontunk okoskodásokat (azaz minden kifogást, mellébeszélést, hamis vigasztalódást és elképzelést) és foglyul ejtünk minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék Krisztusnak" (2 Kor 10, 5).

Vajon a mi okoskodásaink és "szellemi magaslataink" lerontattak-e már vagy még mindig tart az ellenállásunk? Meddig nem akarjuk megadni magunkat?
Vagy arra akarjuk Istent kényszeríteni, hogy Igéjén kívül más, súlyosabb fegyvereket is alkalmazzon?
Mert ilyenek is vannak az ő fegyvertárában!

KEMÉNY, DE JÓ AKARATÚ DORGÁLÁS❣️

"💞Mérges kígyók fajzatai, ki figyelmeztetett titeket, hogy a bekövetkező harag elől meneküljetek? " (Lukács 3, 7)

Túlságosan kemények, szinte taszítók Keresztelő János fenti szavai. 

De nem szidalom volt az, amikor Keresztelő János még népének kegyeseit is viperafajzatoknak nevezi.
Ez felelt meg a valóságos tényeknek. A mérges vipera kis, jelentéktelen és ártalmatlannak tűnő lény.
De méregfoga van, amin keresztül a halálos méreg egy cseppje belejut a sebbe. 

Ez igazolódott be nagy mértékben a farizeusoknál, törvénytudóknál, papoknál és főpapoknál. 

Ezeket a lelki vezetőket, a kegyesség e vélt példaképeit valóságos sátáni gyűlölet töltötte el az Úr iránt.
Addig nem nyugodtak, míg halálra nem adták őt.
A külsőképpen kegyes ember, aki valójában azonban nem akar megtérni, rosszabb a világ gyermekeinél.
Lelke mélyéig gonosz. Ezt látjuk az áruló Júdás esetében is.
Keresztelő János idejében ezek a kegyesek igen magabiztosak voltak. 

Sokan azt gondolták róluk, hogy nekik sikerült megtalálniok azt az utat, melyen védve vannak az eljövendő ítélet elől.
"Ki mutatta meg nektek ezt az utat?" - kérdezte a Keresztelő. Senki! És mégis, a legkisebb aggodalmat sem érezték a jövő miatt. Ilyen az elvakult ember mindaddig, míg meg nem tér. 

Azok a kegyesek, akik valóban megtértek és életük gyökeresen megújult, soha nem olyan biztosak dolgukban, mint a meg nem tért ember. Néha még aggodalom is elfogja őket, vajon megállhatnak-e majd az elkövetkező ítéletben.
A bűneit meg nem bánt ember viszont olyan nyugodtan halad a maga útján, mintha számára a menny már teljesen biztosítva lenne. János komor, súlyos szavakkal tárta e magabiztos emberek elé a rájuk váró szörnyű jövőt, azaz az elkövetkező isteni ítélet és harag tüzét.
Ugyanekkor elvett tőlük minden olyan hamis vigasztalást, amivel a meg nem tért ember olyan szívesen nyugtatgatja magát: "Hiszen mi nem vagyunk pogányok!
A választott néphez tartozunk!" Tény, hogy Ábrahámtól származtak, de nem voltak az ő lelki gyermekei, hitének örökösei.
Azt hitték pedig, hogy úgyszólván nélkülözhetetlenek Isten számára. 

Isten azonban a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak.
Nem azok az igazi jó barátok, akik kellemesen és finoman közelednek hozzánk. 

Sokkal inkább azok, akik pillanatnyilag talán még fájdalmat is okoznak, de ugyanakkor megóvnak attól, hogy örök halál legyen a részünk.