BOLOND MÓDON ELTÉKOZOLT ÉLET❣️

"💞Az Isten azonban így szólt neki: Bolond, még az éjjel visszakérik tőled a te lelkedet! "
(Lukács 12, 20)

Bolond mindaz, aki Isten nélkül él és nem hallgat lelkiismerete szavára. 

A földi vagyonában bizakodó gazdag ember képében ezt a bolondságot rajzolja meg Jézus.
Az az ember jól tudott számolni, mégis elszámította magát, mert a legfőbb tényezőt, a mindent elrendelő Istent kihagyta számításából s így a végeredmény hibás lett.
Számolt készleteivel, az előtte álló esztendökkel, csak azzal az eggyel nem, aki az egész számítást egyetlen vonással keresztülhúzhatja.
- "Még az éjjel visszakérik lelkedet!"
Azt a lelket, melyről olyan rosszul gondoskodott, oda kellett adnia. -
"Én lelkem... pihenj, egyél-igyál, örvendezzél!"
De az emberi léleknek másra is szüksége van, nemcsak földi pihenésre és kényelemre. 

Igazán csak Istenben tud megnyugodni. Földi örömök, élvezetek nem elégítik ki.
Az Úrban való örömre vágyik.
A földi javak sohasem elegendők. Az ember vagy Istenben gazdag, vagy becsapja önmagát. 

A világi megbecsülés, tisztségek sem elégítik ki a lélek mély vágyakozását.
Mindaz, amit a világ adhat, üres, nem kielégítő, mert mulandó.
A lélek pedig örökkévalóra vágyik, azaz magára Istenre.
Teljes elszegényedés elé néz, amikor utolsó útjára indul; semmit sem vihet magával, csak azt, ami benne el van rejtve.
Ekkor lesz bolond volta egészen nyilvánvalóvá.
A gazdag ember úgy nézte földi javait, mint kizárólagos tulajdonát. Igen jellemző, amikor így beszél: az én termésem, az én csűreim, az én gabonám, az én javaim...
Ő a tulajdonos, magának akar mindent s maga akarja élvezni is azokat. 

Micsoda ostoba rövidlátás! Jézus tanítványai csak a földi javak sáfárainak, megbízottainak tekintik önmagukat és az Úr útmutatása szerint akarnak gazdálkodni azokkal.
A pénz nem magántulajdonuk, hanem rájuk bízott idegen érték, amivel hűségesen kell sáfárkodniuk, hogy azután részük lehessen az igazi jóban, az örök életben, melyre Isten teremtette őket.
A földi javak mindig csak látszólagosak és lényegtelenek.
Jó annak, aki azt látja lényegesnek és valóságosnak, amit a halálba is magával vihet! Ez az igazi bölcsesség.
Így bátran és nyugodtan mehet a lélek az örökkévalóságba.

TÉVELYEGVE, ELVESZVE❣️

"💞Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útára tértünk. " (Ézs 53, 6)

Úgy hangzik ez az Ige, mint valami gyónás.
Mindnyájan elmondhatjuk, hiszen mindnyájan, kívétel nélkül utat tévesztettünk. 

S nem kell valamiféle súlyos eltévelyedésekre gondolnunk. Elég vétek már a valamennyiünkben megbúvó önzés is. 

Ki-ki a maga útját nézi. Benne van ez már a természetünkben.

Az ember elsősorban mindig önmagára gondol, a maga szívének gondolatait és terveit dédelgeti s mindenekelőtt a maga előnyét keresi.
Még a legrendesebb, legderekabb embereknek is be kell vallaniok, ha lelki látásra jutnak, hogy az önzés legsötétebb útjait járták.
Természettől fogva önmagunknak és legszűkebb családi körünknek élünk.
"Ti pedig siettetek, ki-ki a maga házához" (Agg 1, 9)

Kedveseink felé mégcsak van szeretet bennünk, de másokat már nem igen veszünk észre, vagy csak önzésünk szemüvegén keresztül látjuk őket.
Nem azt kérdezzük, mit tehetnénk másokért, hanem hogy mit várhatunk mi tőlük. 

Ha valaki természet szerint rokonszenves előttünk, szívesen közeledünk feléje. 

De ha nem kellemes egyéniség, távol tartjuk magunkat tőle.
Mivel saját énünk ennyire hatalmában tart minket, önszeretetünk valóságos betegségként nehezedik reánk.

Azonnal ingerlékenyek és kedvetlenek leszünk, amint valaki énünket érinti. 

Önzésünk annyira megfertőzte lényünket, hogy szinte lehetetlen tőle megszabadulnunk.
Az önszeretettől csakis az Úr iránt való szeretet tehet szabaddá.
Saját énünktől csak úgy szabadulunk meg, ha átadjuk magunkat Neki.
Így is mondhatnánk, hogy énünktől csak a halál révén van szabadulás. 

Önmagunkat kellene állandóan öldökölnünk, ami elég fájdalmas és kilátástalan dolog!

De mikor kiszolgáltatjuk magunkat az Úrnak, ő a maga életébe és halálába von bele minket. 

Elfoglalja énünk helyét és mi ismét önmagunkra találunk őbenne.
Nem tévelygünk többé, mert az ő útját járjuk.
Neki élünk, aki értünk meghalt és feltámadott. Most már az ő szeretete szorongat és hajt minket.
Minden emberben azt a lelket látjuk, akiért Megváltónk a vérét adta.

Bárcsak valamennyiünknél valósággá válna ez az Ige: "olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez" (1 Pét 2, 25).

ELMERÜLVE A VILÁGBA❣️

"💞Ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek... adtak, vettek, ültettek, építettek..." 

(Lukács 17, 27-28)

Ezekben a földi foglalatosságokban merült ki az emberek élete az özönvíz előtt csakúgy, 

mint később, Sodomában és Gomorrában. Istent nem keresték. 

Eközben olyan biztonságban érezték magukat, mintha másképp nem is folyhatna az élet, 

míg azután jött a katasztrófa és valamennyiüket elsodorta. 

Az Istent nem ismerő ember e világba kapaszkodik. 

Ha a láthatatlanokkal és örökkévalókkal nincs kapcsolata, a láthatókba és ideigvalókba merül el.
Így volt ez, így van most is és így lesz, különösen az idők végén. 

Az ideigvalók uralják az ember gondolkodását.
Jézus visszajövetelére senki sem gondol, sőt mosolyog e gondolaton. 

Az Úrnak az a napja teljesen váratlanul éri majd a legtöbb embert.

Isten gyermekei is esznek és isznak.
De náluk nem a gyomruk a döntő s nem a körül forog minden: mit együnk, mit igyunk? 

Őket az foglalkoztatja: elérem-e majd én is a nagy célt és megmenekül-e a lelkem?

Engedik, hogy testi jólétükről a mennyei Atya gondoskodjon, aki nem hagyja gyermekeit elveszni. 

Ők is "házasodnak és férjhez mennek", de nem úgy, mint e világ gyermekei, akiket ebben kizárólag a test ösztönei vezetnek.

Nem akarnak mindenáron házastársra szert tenni, mintha a házasélet lenne a legfőbb jó. 

Isten gyermekei mindent Jézus nevében tesznek; házasságra vonatkozó döntésük is így születik.
Nem lépnek olyan kapcsolatra, melynél a legfőbb dolog, a Megváltóba vetett hit és szeretet egysége hiányzik. - Ők is "adnak és vesznek", de nem a pénzkérdés áll a középpontban.

Nem törekszenek tisztességtelen haszonra s nem ragaszkodnak kétségbeesetten földi javaikhoz.
Ők is "ültetnek és építenek", azaz szorgalommal és hűséggel dolgoznak, de a napi munkát is istentiszteletnek tekintik. Itt a földön nem otthonra, csak hajlékra akarnak szert tenni.
Tudják, hogy otthonuk odafent van és itt csak sáfárok, nem tulajdonosok: zarándokok, 

de nem polgárok.

Nagy dolog, ha valóban szabadok vagyunk a földiektől.
Isten is segít ebben, amikor lemetsz életünkről darabokat, úgy hogy belevérzünk.
Különösen ott vág nagyon mélyre, ahol meg vagyunk kötözve.
Ne jajgassunk és ne berzenkedjünk soha ez ellen! 

Mindenben és mindentől szabadon előre tekinteni, nem pedig hátrafelé; ez Isten gyermekeinek drága kiváltsága.

HALOTT a BŰNBEN❣️

"💞Ez az én fiam halott volt. " (Lukács 15, 24)

Lelkében halott a bűnben és a vétkekben: ez a meg nem tért ember állapota.
A lelkileg halott embernek nincs érzéke Isten iránt.
Teljesen hidegen viselkedik Teremtőjével és Megváltójával szemben. 

Nem fáj neki, hogy Istent megszomorítja és megbántja. 

Nem örül annak, ha Istenről hallhat, sőt Igéjét kellemetlennek és elviselhetetlennek találja. 

Viszont a lelki élet egyik jele, hogy az ember érzékennyé válik fölfelé. 

Minél tisztább és egészségesebb az élet, annál érzékenyebb a lélek a legcsekélyebb homályra is, mely Isten arcának ragyogását eltakarhatja előle. 

A bűn tompává és érzéketlenné tesz a felülről jövő érintésekre.
Ahol élet van, ott mozgás van. A lelkileg holtak meg sem moccannak Isten felé. 

Számukra Isten nem valóság. Ha imádkoznak is, csupán az ajkak mozognak, de nem a szívek. 

Az ilyenek semmit sem tesznek Istenért vagy az ő ügyéért.
Csak a saját maguk érdekében tevékenykednek.
A halállal megáll a testben az anyagcsere. Ahol élet van, ott állandó a körforgás. 

Az ember igényli a táplálékot s abból energiák lesznek.
Betegség esetén elmúlik az étvágy. Így van ez akkor is, ha a lelki élet sorvadásnak indul.
Nem éhezzük többé az Igét, sem a testvéri közösséget.
A lélek nem igényel többé mennyei eledelt és ha olykor fel is vesz valamennyit, az megemésztetlen marad, nem kerül be a belső élet anyagcsere-forgásába és nem alakul át energiává.
A lelki élet egyik legmegbízhatóbb mértéke az Isten Igéje után való éhség. "Emlékezzél meg azért - mondja Jézus a lelkileg halott szárdisi gyülekezetnek - hogyan vetted", milyen buzgósággal fogadtad az Igét és "hogyan hallottad", milyen nagy vágyakozással. S most ez a teljes igénytelenség, közöny!
Ha az ember nem ébred fel ebből a lelki halálból, örökre elvész.
Csak az tudja, mit nyert Jézusban, aki belekóstolt valamikor az elveszettség állapotába; a halálból egyedül Ő hívhat minket életre.
Amilyen bizonyos, hogy Megváltónk az Atya hatalma révén kijött a sírból, éppoly bizonyos, hogy mindazok életre jutnak, akik hit által egyek lettek Jézus Krisztussal. 

Persze akaratunknak sem lényegtelen a szerepe.
Sokan nem is hagyiák magukat ébreszteni.
Ezért az intés, hogy "támadj fel a halálból", mihelyt szívedig ér az ébresztő szó (Ef 5, 14)

SZOMORÚ, TÖNKREMENT KÉP❣️

"💞Régente mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők voltunk, kivánságoknak és különféle élvezeteknek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, gyűlöltek és egymást gyűlölők." (Titus 3, 3)

Milyen mélyre süllyedt az ember, a legnemesebb teremtmény!
Nem szép az a kép, amit az apostol megrajzol itt, de pontosan megfelel a valóságnak.
Esztelen az ember, míg távol van Istentől. Nincs világossága az ő akarata felől.
Földi dolgokban lehet okos, éleselméjű, erkölcsi értékelése és felfogása mégis eltompult abban a tekintetben, hogy mi a helyes Isten előtt.
A bölcsesség kezdete az istenfélelem és ahol ez hiányzik, ott az ember a maga mértéke és elgondolásai alapján cselekszik.
Nem azt kérdezi, mit kíván Isten, hanem hogy pillanatnyilag mi hasznos és előnyös. 

Isten irányítását sem érti.
Mindenben csak véletlent lát és megkeseredik, elégedetlenkedik, ha valami nem úgy történik, amint elgondolta vagy ahogy szeretné.
Mivel nincs önismerete, nem érti meg a szenvedés és a bűn között levő rejtett összefüggést. 

Az erkölcsi tudatlanság teljes elsötétedéshez vezethet. 

Az ember gondolkodása kificamodik, a gonoszt jónak tartja, a jót pedig rossznak.
Mindaddig, míg az ember nem engedi magát Isten Igéje és akarata által irányítani, tévelyeg.
Ha nem rendeli magát Jézus Krisztus, az egyetlen igazi vezető alá, félrevezetők kezébe kerül, akik hamisan irányítják.

AZ EMBER CSODÁLATOS VOLTA❣️

"💞Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. " (Zsoltár 139, 14)

A zsoltáríró magasztalja Istent, hogy olyan csodálatos teremtményt alkotott, mint az ember. így azután az sem vak véletlen, ha egy ember születik a világra. Isten könyveibe még a nap is bele van írva, amikor formáltattunk (Zsolt 139, 16).
Isten szeme minden egyes embert már jóelőre lát és felmér.
Milyen vigasztalás ez például házasságon kívül vagy más szomorú körülmények között született embereknek.
Hitre jutva hányan nyugtalankodnak közülük, vajon egyáltalán Isten akarata szerint való-e a létük. Lehetnek születési körülmények, melyek Isten akaratával ellentétesek, de az, hogy valaki egyáltalán a világra jött, nem Isten akaratán kívül történt. Hiszen ő nemcsak a csillagokat ismeri nevükről, hanem minden egyes ember létét is megszabja.
Ő ad lelket neki, így különböztetve meg őt az állatoktól.
Az embert nemcsak sajátos belső élete teszi istenképűvé, hanem már tisztán testileg is csodálatos, Istentől kapott vonásokat hordoz. Egyenes testtartása arra utal, hogy nem csupán lefelé, hanem felfelé is tud tekinteni.
Szabad homloka mögött gondolkodási készsége rejlik.
Az Ige szerint a homlok gyakran az ember jellemét fejezi ki. Így beszél például parázna homlokról

 (Jel 3, 3), de olyanról is, amelyre Isten pecsétie kerül.
Egyszer majd az ő neve ragyog a homlokokon (Jel 7, 3; 22, 4).
Csodálatos isteni ajándék a két kezünk.
Tudunk velük működni, alkotni, dolgozni, Isten hasonlatosságában:
Az ember az egész teremtett világ záróköve. Mint valami gyújtópontba, futnak össze benne Isten hatalmának és teremtői bölcsességének sugarai.
Az embernek viszont Istentől kapott tagjait eszközként kell az ő szolgálatára és dicsőségére használnia, egész testét mint áldozatot neki ajánlva.
Az ótestamentumi főpapok homlokán aranytábla volt, ezzel a felirattal:
"Az Úrnak szenteltetett!"
Ez a mi rendeltetésünk is. De mennyire visszaélünk tagjainkkal, a bűn szolgálatába állítva azokat!
Mennyit vétkezünk kezeinkkel, testünkkel, mások testével!
Ha Isten mindezért lesújtana ránk, megérdemelnénk.
Micsoda nagy dolog, hogy Jézus nemcsak lelkünket, hanem testünket is megváltotta vére árán.
Tehát nemcsak szívünknek és lelkiismeretünknek, hanem testünknek is meg kell szenteltetnie.
Istennek az az akarata, hogy testünk is őt dicsérje és magasztalja.

AZ EMBER - MINT ISTEN KÉPE❣️

,,💞Teremté tehát az Isten az embert az õ képére, Isten képére teremté õt.,, 

(1 Mózes 1, 27)

Ebben a lendületesen megfogalmazott mondatban van valami felemelõ: az a hallatlanul nagy tény, hogy az ember Isten képmása. Micsoda magasztos pillanat volt az, mikor Isten az ember megalkotásával feltette a koronát teremtõi mûvére. Kevéssel tette õt kisebbé önmagánál, ahogy a 8. zsoltárban olvassuk. 

Dicsõséggel és tisztességgel koronázta meg õt. 

Igaz ugyan, hogy a teremtés minden egyéb mûvén is ott van Isten pecsétje, de az ember Isten fenségébõl kapott valamit.

Úrrá tette õt Isten a földön és mindent lábai alá vetett. Ilyen értelemben lett Isten képmása. 

Isten értelemmel és akarattal ajándékozta meg. Nemcsak lelke, hanem szelleme is van. 

Isten szabadságot adott neki.

De az ember istenképûsége, mely lehetõvé teszi, hogy uralma alatt tartsa a világot, kell hogy az Isten iránt való engedelmességben gyökerezzék, mert az ember nem Isten, hanem csak teremtmény és ezért Istentõl függ. Szabadsága annyiból áll, hogy önként, tehát nem kényszerbõl rendeli alá magát Istennek.

Az embernek - mint Isten képének - közösségben kell lennie õsképével. 

Közösség azonban csak hasonló lények között lehetséges. Ember és állat között nincs teljes közösség. 

De az ember
személyiség és ezért képes arra, hogy valóságos kapcsolatban legyen Istennel. 

Teremtésének pillanatától kezdve Isten iránt való vonzalom élt lelkében; nem akart és nem tudott õnélküle meglenni.

Sajnos, az ember eldobta magától koronáját. A bûneset következtében istenképûségét eljátszotta. 

Isten iránt való engedetlensége következtében a teremtett dolgok rabszolgája lett és saját vágyai fogságban tartják. Igaz ugyan, hogy értelme és akarata révén még
mindig uralkodik a természet felett, de már nem isteni értelemben, hanem zsarnoki és kizsákmányoló módon. 

Nem tekinti magát többé Isten szolgájának és sáfárának, nem gondozza szeretõ módon az õ mûveit, hanem mindazt, amit Isten kezébe adott, önzõ módon
kizsákmányolja.

A bûnbeesett ember önmagát keresi és önmagát veszíti el. 

Önmagát ülteti a trónra és önmagát alacsonyítja le. 

Csak akkor lesz ismét ember, ha egészen Istennek veti alá magát és csak amíg Istennek szolgál, uralkodik teljes és isteni értelemben.